2011. június 24., péntek

Rajzolt világ ~ Sóhaj...

„Rajzolj, alkoss nekem valami szépet, mint régen...mikor még volt lelked!” - súgja csendesen, miközben az utolsó négy szót kellően megnyomja, ezzel némi iróniát csempészve amúgy ártatlan, bájos kérésébe. Makacsul lököm odébb a papírlapokat, melyekből még ennyi év után is csak úgy árad a kellemes pergamen illat, a mellette heverő ceruza pedig - a számomra olyannyira kedves- faforgács esszenciájával bódít. Még mindig kitartóan rázom meg a fejem, mintha csak meg akarnék szabadulni az élmény adta pillanatnyi késztetéstől s, hogy nyomatékosítsam mindezt, meggyújtok egy füstölőt is remélve, hogy az majd elnyomja a bűnre csábító illatokat. Amúgy sem árt a füstölő.  A könyvekből, a bútorokból, még a falakból és tulajdon ruháimból, no, meg hajamból csak úgy árad a cigaretta füst - kinek bódító, kinek émelyítő- szaga. Nem tehetek róla, ha az ember sok időt tölt egyedül, meg vonva magától az egyetlen dolgot, amit még képes őszinte odaadással csinálni az életben, akkor kell egy másik szenvedély, remélhetően kellően káros, hogy legalább egyúttal kiutat is jelentsen az élet - immár élvezetek nélküli- valóságából. Nem akartam én soha öngyilkos lenni, de, ha már így is, úgy is meghalunk egyszer, mit számít az a néhány szál, esetleg doboz, vagy karton cigaretta, amivel az ember már amúgy is kellően megmérgezett testét roncsolja.
Időközben lehullnak az első darab kis parazsak, maguk után mitikus táncot lejtő füstöt hagyva. Hiába, még mindig érzem az illatokat, azokat melyek egészen a lelkemig, a tudatom mélyéig hatolnak elfeledett emlékeket felhasználva vasakaratom megdöntésére.
"Fölösleges! Ne makacskodj, hiszen tudod, mennyire szeretem, amikor nekem rajzolsz, hát alkoss nekem valami újat, olyat amilyennel csak te ajándékozhatsz meg!"
 Igyekszem a lehető legkevésbé figyelni rá, ösztönszerűen szorítom tenyeremet a fülemre és onnan tekintek körbe szobám sötétjében. Lement a nap, úgy, hogy még csak észre sem vettem. Igaz szinte ablaktalan szobámban töltöm mindennapjaimat, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, az az ablaknak nevezett, durván 100x100cm-es lyuk a falamon, melyen az ehhez hasonló hideg téli éjszakákon besüvít a jeges szél.
Fülsértő panaszba kezd a szék, amint kissé hátrébb tolom magam alatt, majd egyedül hagyom egy kevés ideig, éppen csak, míg kerítek egy - már jó párszor használt- gyertyát. A nyikorgó, csikorgó sírás ismét felhangzik, amikor elfoglalom helyemet a régi fa székem rózsákkal díszített, kissé beszürkült párnáján. Lassan kihúzom az íróasztalom diószínű fiókját, amely székemhez hasonló panaszok közepette engedelmesen kinyílik. Úgy tűnik, nálam minden tárgy sír, vagy panaszkodik, esetleg a kettőt egyszerre, vagy felváltva. A szobám ajtaja leginkább meglepetten nyikkan meg, amikor lenyomom kopott réz kilincsét és kilépek rajta. Meglepődik, hiszen ritkán hagyom el az én kis rejtekhelyemet. A székem mindig panaszba fog, hiszen ennyi idő alatt volt ideje megelégelni, hogy éjjel-nappal rajta töltöm az időmet, míg a fiókom sértetten jajdul fel, amiért oly rég óta nem örvendeztettem meg új rajzzal.
„Értem, fényben bizony könnyebb lesz rajzolni.” - szól ismét elégedetten és ezúttal hiába minden próbálkozásom, fülemre tett kezeim minduntalan cserbenhagynak, hiszen Ő a tudatom mélyéről szólít és onnan ugyancsak nehezen tudnám kizárni. Ismét megrázom a fejem, mint valami makacs kölyök. Éppen, mint akkor, még fényévekkel korábban, amikor még azok a csillagok is éltek, melyek mára kialudtak, s csak maguk után hagyott gyászos fényük pislákol az éjszakában. A csillagok is meghaltak azóta, hiszen már annyira régen volt, mintha csak egy másik életben történt volna, még most is nehezen hiszem el, hogy mindössze egy évtizede, hogy véget ért. Azóta nem gondoltam a rajzolásra, nem alkottam immár 10éve, s ezzel egy bizonyos szinten a csillagokkal halt meg a lelkem egy része is, mert megígértem Neki. Vagyis inkább szeretném azt hinni, hogy azért, hogy nem puszta gyerekes dactól vezérelve, hogy nem azért mert Rá már nem emlékszem, mert úgy érzem ez az utolsó, ami még összeköt minket. Szeretném hinni, hogy valóban az ígéret köt, s nem én fojtom magam a végtelenbe vesző emlékek tengerébe.
Lassan kimérten veszem elő a gyufát és meggyújtom vele régi, kedves gyertyámat. Van még vagy 10centi, esetleg 9 és fél. Addig még kitart, ameddig nekem szükségem van rá, az pedig már nem olyan sok idő... Leteszem, a papíroktól gondos távolságra, de azért úgy, hogy fürdőzhessek meleg fényében.
 Aztán egy kicsivel arrébb pillantok. A füstölőm már leégett, hamuvá vált mielőtt még észrevettem volna. Porrá lett, mint az életem, ami hasonló észrevétlenséggel vált semmivé. Cinikus, kényszeredett mosoly fut át ajkaimon a keserű emlékek hatására, majd szinte az őrület szélén állva nevetem ki magamat, s nem értem mégis miért érzem a legnagyobb kacajom közepette, hogy sírok. Csendben, könnyek nélkül, kacaj mögé rejtőzve, de mégis sírok; egészen érzem, s sokkal inkább valóság ez, mint amikor a könnyeimet hullattam Érte. „Jobb lesz, ha alkotsz egy kicsit, meglátod!” - mondja ismét, pedig nem kéne ismételgetnie, tudom, hogy igaza van. Némi tépelődés után megfogom a ceruzát, félszegen, tétován, elsőre vissza is teszem a lapokra, amolyan bűntudatféleségtől vezérelve, aztán Rá gondolok. Biztosan azt kéri, hogy szegjem meg a szavamat, hiszen akkor is ezt szerette volna, de már nem volt alkalma elmondani nekem. Kissé elszántabban emelem meg ismét a grafitot, bár még mindig érzem azt a kis feszengést. Ujjaimat összébb szorítom, tudatosítva magamban, hogy ezúttal megszegem ezt az értelmetlen ígéretet.
Újra érzem, hogy élek. Ahogyan a ceruza dallamos sercegése megcsendül a néma falak között, szebben, mint bármely opera, vagy zenei darab; egyszerűen úgy hat rám, mint valami kábítószer és még többet követelve további vonalakkal ékesítem a papíromat. Perceknek tűnő órák telnek el, s mire művem elkészül, már a nap első sugarai csodálgatják, akiknek sikerült beszökniük apró ablakomon. „Gyönyörű.” - hallom meg csodálattal terhes hangját. Ránézek kész alkotásomra, de a látványra menten el is fintorodom. Elég groteszk lett, mégis pontosan tükrözi az elmúlt tíz év minden egyes lélegzetvételét és egy hatalmas sóhajként adja őket vissza.
Magam is megrémülök egy kissé mintha igaza lett volna. Talán tényleg elveszítettem a lelkemet, mialatt olyan erősen próbáltam elnyomni magamban, lehet, hogy végérvényesen sikerült, olyannyira, hogy még azt a részét is - akarva-akaratlanul - elpusztítottam, ami még Belé kapaszkodott, ami még az ígérethez ragaszkodott. Megszegtem. Ez az egy szó hideg pengeként hasít belém és  most egyszerre úgy érzem, már nincs értelme többé a létemnek, nem mintha eddig lett volna, de most, hogy már nem tart semmi, egyszerűen nincs miért élnem. Még a rajzolás sem okoz már olyan örömet, mint akkor. Ezek a beteg kaotikus alkotások még csak nem is foghatók régi múzsám ihlette életteli és lélegzetelállító munkáimhoz. Gyenge próbálkozás, amely már akkor meghalt, amikor megfogant...
de Neki mégis tetszik, hiszen Neki mindig tetszett és áhítattal tekintett minden egyes művemre. Pedig ez most az utolsó. Eszem ágában sincs még ennél is apróbb darabokra cincálni a szívemet - ha már a lelkemet felemésztette az idő és a keserűség- legalább a szívemet szeretném megőrizni Neki...
„Rajzolj, alkoss Nekem valami szépet, mint régen...mikor még volt lelked!” - visszhangzik a fejemben, s én csak megadóan kezdem szétcincálni a szívemet is, mert Ő úgy akarja...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése