Folt a nyakamon..

Haj. Szőke. Középhosszú. Tincsekben, kócos. Most. Jobb napokon puha. Volt. Szeretem.
Szemek.. Hatalmas, kifejező zöld szemek. Szeretem őket. A szín.. Zöld. Ritka.Imádom.
Orr. Turcsi. Azt mondta. Jobb oldalt pici anyajegy csücsül. Családi vonás. Szeretem.
Ajkak.Puha vastag, harapnivaló ajkak. Ha nem mosolyognak komoly,bánatos kifejezést festenek az arcra. Szépek. Szeretem.
Állok a tükör előtt. Mindez igaz. Mindezt látom. Mindez most nem érdekel.
Nyak. Arányos, szép ívű. Selymes világos bőr. Hiba. Piros folt. Véraláfutás.
Ez a hiba, ez az aprócska folt.. Hogy hiba volt e?! Majd az idő megmondja.. Most emlék. Nézegetem napról napra, hogy halványodik. Bánom, hogy nem volt eredetileg is picit sötétebb, később tűnne el. Fel-felbukkan fejemben az eset. Hogyan került oda. Mikor született pontosan.. Nem tudom. Egy biztos: rosszkor.Túl későn. Négy hónapja volt legálisan színre lépni, mégis most sikerült. Csak hogy mindig eszembejusson. A párja, az én páromon.Volt. Volt páromon. Az sötétebb, nem tűnik el olyan hamar.Mint az érzelmeink.. Az enyém tovább tart. De ahogyan halványul a folt, úgy leszek egyre szomorúbb. Pedig végre nem emlékeztet majd semmi. A tudat.. A tudat, hogy nem lesz több. Tőle nem lesz több nyom, nyakam fehér vásznán.Fáj. Olyan, mintha ő is így halványulna el. Távolodik.Bennem élesen megmarad a kép. Pontosan fogom tudni hol volt a bibi, a véraláfutás, mekkora volt, milyen színű és meddig tartott. De nem láthatom és nem érinhetem többé.
Folt a nyakamon. Akartál.Szerettelek.Mindent megtettem. Megkaptál. Kellettél.Akartalak. Nem akartál. Halványultál.Eltűntél.Eldobtál.Szeretlek.Kiheverlek.Féltelek.Vigyázlak.

Naplófolytatás ismét, vagy olyasmi.. Gondolatok szerivel."Bántottál, de megtanítottál szeretni, sosem történt ilyen szép velem"

   Én nem tudtam, hogy ilyen veszélyes egyedül sétálni. Előtte bátran lóbáltam a karjaimat, nagyokat és magabiztosan léptem, ha nem volt senki az utcán, énekeltem is. Nem tudtam, amíg meg nem szorítottad a kezem, hogy mennyire magányos és rémisztő, mikor nem fonódnak össze ujjaink. Melletted a sötét utcán hazafelé bátran néztem a csillagokat, tudtam, hogy nem eshetek el mert te vigyázol rám. Néha nem néztem körül az úttesten, tudtam, te úgyis megteszed. Nem ijedtem meg egy-egy kósza árnytól, mert te ott voltál velem és olyankor semmi sem tűnt ijesztőnek. Mióta megint nem vagy, zsebre dugom mind a két kezem és óvatosan lépkedek az úton, ami azóta csúszósra fagyott. Nem merek énekelni, félek valaki felfigyelne a hangra, észrevenné, hogy egydül vagyok és védtelen. Hangosan szól a zene fülemben hazáig, hogy ne halljak neszeket, amiktől megrémülök majd.
   Én nem tudtam, hogy ilyen magányos dolog egyedül lenni. Korábban sosem éreztem magányosnak magam, jól elvoltam egy könyvvel, egy fülhallgatóval, egy papírral meg egy ceruzával, a gondolataimmal, vagy valamelyik háziállatkánkkal. Órákat bicikliztem egyedül az esőben nyáron, céltalanul. Egyedül, de nem magányosan. Nem tudtam, mi a magány, amíg meg nem mutattad, milyen érzés Veled lenni. Milyen érzés, mikor tartozom valakihez és hozzám is tartozik egy valaki, s mi ketten egymás valakijei vagyunk. Akkoriban, ha nem is voltál velem, még sem voltam egyedül, mert te a lelkemben mindig ott voltál velem. Nem tudtam, hogy van helyed ott, de azt még kevésbé gondoltam, hogy fájni fog, ha nem maradsz tovább.
   Én nem tudtam, hogy ennyire fáj egyedül énekelni a hangfallal egy Tankcsapda számot. Azelőtt örömből, telitorokból énekeltem a számomra annyira kedves szövegeket, kiordítottam a lelkemet is, ketten a hangszóróval, remek párosként és ez rettentően feldobott, akármi is volt. Miután veled énekeltünk annyiszor, már nem tudom, egyedül hogy okozhat örömet. Nem tudtam, hogy lehet könnyek közt is énekelni. Nem tudtam mennyire fáj, ha igazi jelentést kapnak az egykor kedves sorok.

   Én nem tudtam, hogy ilyen hatalmas az ágyam. Régen kényelmesen szétterültem a meleg takarók alatt, hasrafordulva álmodva át az éjszakát. Amíg meg nem tapasztaltam, milyen a Te meleg, szuszogó mellkasodhoz bújva, erős óvó karjaid közt aludni, meg-megmosolyogva, hogy csikorgatod álmodban a fogaidat, észre sem vettem, hogy Neked is van helyed a takaró alatt. Azóta hatalmas az ágy és túl sok a paplan, azóta a jobb oldalamra fekszem, a fal felé fordulok és nézem a helyed. Sokszor azt álmodom, hogy csak alszunk, összebújva alszunk. Aztán reggel felébredek és te nem vagy ott. Nem tudtam, hogy ilyen rossz lehet az ébredés.
   Én nem tudtam, hogy van helyed az életemben. Nem tudtam, hogy kezeink összeszerelmesedhetnek, hogy van hely a lelkemben számodra, hogy fesztelenül énekelhetünk együtt, hogy ketten kényelmesebben elférünk az ágyamban, mint én egyedül. Nem tudtam, hogy helyet csinálsz majd magadnak, aztán amikor már azt hiszem kényelmesen berendezkedtél, ott hagysz csapot-papot, borítasz álmot és hitet. Kitörlöd titkos, szép emlékeinket, felsöpröd még a tömeléket is, majd bezárod a szív-albérlet ajtaját és elviszed a kulcsot.
"Szoba kiadó, hosszútávra, megbízható bérlő részére!" -állhatna a hírdetésben, de a szoba másnak szűkös, alacsony a plafon és nálad a kulcs, rádszabva minden ami lakható bennem.
   Én nem tudtam, igazán fogalmam sem volt róla, hogy így szerethetek..hogy így szerethetlek..,hogy tudok szeretni. Nem tudtam, amíg meg nem tanítottál rá.

A szépség semmi, inkább lennék "nem vagy csúnya és van kisugárzásod"

Felveszem a kedvenc feszes fekete farmeromat, tudom, hogy ezért megőrülnek. A hajamat kibontva hagyom, kis csigákat sütök a végeiből, frissen illatosan omlik vállamra. Szemeimet kihúzom, tudom nem szeretted, de Te úgy sem látod. Felülre finoman dekoltált sötét pulóver, éppen annyira feszes, hogy még nem kihívó. Utcára megyek, így szétnézek kabátügyileg. A párducpöttyös prémes már rég volt rajtam, túl nőiesnek találtam, ma mégis ebbe bújok bele.
Indulnom kéne, gyorsan belebújok a csizmámba, aztán félúton meggondolom magam. Ma vehetek magassarkút, ma nem számít mennyivel vagyok magasabb, ma nem mérnek hozzád.
Tükörbe nézve az összkép tökéletes. Tökéletesen idegen. Épp így akartam.
Mind megbámulnak. A vonaton a szemben ülő huszonéves srác, a Keletinél a nagy tömegből tekintetek sokasága, a metrónál az ellenőrök és a heringjárat három megállója alatt a Deákig legalább hárman keresik velem a szemkontaktust a többiek óvatosan oda-oda sandítgatnak. A villamoson megszólít egy srác, van e zsebkendőm, aztán beszélgetést kezdeményez. Lerázom. Nincs kedvem. Ahogy gondoltam, mindenki észrevett. Látnak egy csinos csajt, sőt talán egy szép nőt. Idegenül cseng a nő szó, mégis talán ők ezt látják. Ezt mind.
Megtetszik a jelmezem, közelebb jössz, aztán megbánod. Eddig jutsz. „Tetszel.”
Szeress! Szeress, mikor kócos vagyok és nyűgös! Szeress, mikor óriási kötött pulcsiban, piros nózival vacogok a hóesésben! Szeress, mikor vörösek a szemeim a sírástól! Szeress, mikor butaságokat mondok, aztán piros pozsgássá színezi arcomat az önfeledt kacagás: „hihihi”! Szeress, mikor velőt rázóan őszinte vagyok és óriási szemekkel figyellek téged! Szeress, mikor nem is látsz a sötétben, csak hozzád bújok és hajam mellkasodat csiklandozza.
Szeress, mikor nem látod az arcomat, a hajamat, az alakomat, a feszes farmert, a sminket, a parfümöt..! Szeress engem! Szeresd a szőke kis manót, teli kétségekkel, butaságokkal, vágyakkal, álmokkal törekvésekkel külső és belső hibákkal! Szeresd azt a tökéletlen kis lényt, aki a sötétben hozzád bújva láthatatlan, de szívdobogásából tudhatod, hogy Ez a tökéletlen kis lény a Te tökéletlenségeddel kompatibilis és érted kalimpál a szíve!

80 forint

80 forint az út hazáig. A kapuban ugatva, csaholva pulikutya vár: Betti.
A konyhaajtót anyu nyitja, hátul István flexel, Imi játszik, a gázon fő a
vacsora, morajlik a szagelszívó, Fruzsi és Poci a nappaliban bírkózik.
A világ kerek, egész és tökéletes.
A boldogság ára 80 forint volt az én tökéletes világomban.

Az a baj... (januári kifakadás, egy másik blogomról átmentve)

Igen, tényleg igaz, ha valaki mindig este  tízre jár haza és egyszer mégis éjfélkor esik be az ajtón, akkor számon kérik rajta, de ha valaki mindig hajnalban jár haza, akkor, ha éjfélkor lép be az ajtón megdicsérik érte...
Hát eddig az este tíz órakor hazaérkezők kategóriáját bővítettem és nem zavart különösebben, csak az a baj, hogy túlcsordult a pohár, van egy pont amin túl képtelenség megfelelni, legalábbis másoknak. Mert hát, nem vágyik mindenki legalább otthon valami feltétel nélkülire, valami melegségre, vagy biztonságra?! Vagy én sikerültem félre?! És, az, hogy úgy tűnik minden rendben, az azt is jelenti?!
Hát nem éppen...De, ha nem kérdeznek nem szólok, ha meg szólok közbevágnak, mert éppen az a baj, hogy hajnal van és épp aggódunk, aki soha nem tud időre hazaérni... Én is aggódom, csak lassan  nem az érkezés a gond, hanem az, hogy ki érkezik haza, mert ez az ember, akit egyre elfuseráltabbá nevelünk mi magunk, már szinte semmit nem hordoz magában a "hozott anyagból", már csak a körülmények és rá irányuló hibás cselekedeteink végterméke... Tanúsítom, én voltam a rosszabb "hozott anyag", mindig is öntörvényű, makacs, hisztis, döjfös, dacos, válogatós, néha agresszív és nulla önértékeléssel rendelkező gyerek voltam. Igen, aki ennyire eredendően hibás és rossz, azon a körülmények már keveset tudnak rontani.
Talán ezért van, hogy ezek a körülmények, amik az én eredendően tökéletes, jóindulatú, jószívű, csendes öcsémet, akinek személyiségére mindig féltékeny és büszke voltam, így elrontották és ezt a végterméket alkották belőle, belőlem embert csiszoltak némiképp. Ennyi csiszolás után, nem mondom, hogy egyáltalán ez a valami ami lettem, megközelíti azt, ami az ő "hozott anyaga" volt, sőt, most a "művészvilág" furcsa népsége között találtam némiképp otthonomra, ami annak, aki kicsit is belekóstolt ebbe, igen sokat mond arról, milyen is lettem.... De akármilyen rossz is voltam eredendően, vagy vagyok most is, a szívem mindig nyitott és sebezhető volt azok számára és által akik valamilyen módon a közelébe férkőztek, sőt! Idegenek, hajléktalanok, betegek, vagy állatok épp úgy elkeserítenek.... Nem vagyok egyszerű ember ugye?! Sem egyszerű, sem nagyszerű.. De az idő, ami eltelt azóta, hogy erre a Földre érkeztem, nem csak engem csiszolt meg, hanem a világot is groteszk formába öntötte és körülöttem az emberek is sokat csúnyultak és gyűrődtek, hozzáidomulva a csúf világhoz, azt hiszem... És nem, nem azért csúf, mert hű de rossz az élet, azért csúf, mert elhisszük, hogy az és úgy is bánunk vele, már mindegy alapon eldobjuk a szemetet, gyártjuk az autókat stb.... Nem nincs időnk egymásra, hanem nem adunk időt, nem, hogy egymásnak, magunknak sem! Ebben az elnyűtt világban aggódom és félek, hogy mi lesz belőle, aki annyira közel állt hozzám valamikor, hogy lehet-e a végtermékből újra kinyerni az ércet, a velejét az alapot, azt ami tökéletes volt, vagy legalább valami hasonlót....?
Az a baj, hogy az egész világ is csak egy végtermék lassan, nem ártana észbe kapni! Kezdem azt hinni, hogy én gondolkodom rém  bután és rosszul, a hiba bennem és nem a világban keresendő... Lehet, hogy így van! Lehet, hogy be kéne illeszkednem végre és a világban, ahol a ribancok, szemétládák, aberráltak, alkoholisták és füvggők nem a MEGMENTENDŐ kategóriát, hanem a társadalom alapját képezik, egyszerűen csak el kéne fogadnom, hogy EZ a normális, a sztenderd!
Az a baj, hogy belefáradtam. Az a baj, hogy rosszul csinálják, vagy rosszul mondják, aztán rosszul kérnek bocsánatot, vagy alaptalanul, mert csak azt bánják, hogy a másik is megbántotta őket, nem azt, hogy a másik is meg lett bántva.. Nem akarnak haragot, de elsősorban maguk miatt, az ego miatt, nem a másikért, aztán mivel mindent rosszul csinálnak, újra megteszik,mert képtelenek őszintén élni.
Melyik iskolában tanítják meg tényleg, hogy mi a tisztelet, a kitartás, az odaadás, a ragaszkodás, vagy a küzdeni akarás? Ahogy körül nézek, sehol.
"Rossz vagy, de ma csak kicsit voltál rossz, gratulálok!"  Nem, nem próbálunk meg segíteni rajtuk, mert ez  normális. Valaki, aki eredendően annyira rossz, mint én, akkora szívvel, mint ami nekem van és vérzik mert bántják, nem érti ezt... Hibázik,rosszul csinálja,rosszkor és rossz indokkal, de törekszik,kzködik,elesik és feláll és nem érti, annyira nem érti...
Az a baj, hogy csak én nem értem....

Télben

Ezen a színpadon, melyen meztelenül állok,
mennyi szép, csúnya, kedves és álnok
karakter meg szerep,
hirtelen azt sem tudom, melyik legyek!

Elindulnak belőlem a szörnyek és az angyalok,
és én még mindig nem tudom: Melyik, melyik
vagyok?

Megyek az utcán esik a hó,
köztereken, fapadokon mennyi csavargó!
Csak gyalogolok tovább, tovább...
nem figyelek terád, terád...

Ha fázol,ha éhes vagy, ha kérsz egy ölelést,
kemény a pajzsom, nyomor nem üt rajta rést!

Nem sejtettem, egyszer rám kerül
e kínok nyűtt jelmeze,
noha sohasem tudhattam,
az Isten épp' szeret-e.

"Egy kevés aprót zsömlére meg vízre,
legyen szíves,
nekem és a kutyámnak, mert tetszik tudni
ő is éhes!"

"Mindent utálok benned. Miért szeretlek mégis?"

Hihetetlenül megtetszett a címben olvasható idézet, annyira jó!! Most épp nem aktuális, de annyira igaz, nagyon megfogott!! Amúgy a sínekről és a vágányokról gondolkodtam mostanában....
Egyensúlyozgattam Százhalombatta vonatállomásán a síneken..Valahol magas és tényleg vigyáznod kell, hogy ne ess le, de itt-ott a sín és a föld egymagasan van, akkor sem eshetsz el ha elkalandozol és nem nézel a lábad elé.. A játéknak ott már nincs értelme, nincs izgalom, nincs egyensúly, nincs semmi.
Máskor elindulsz egy sínen és azt hiszed, tudod hol fogsz kikötni, aztán a tikkasztó napsütésben egyszercsak összefutnak a vágányok, aztán megint külön irányban haladnak tovább, a döntés pedig a tiéd, melyiket követed..... Jó volna tudni, melyiken érdemes továbbhaladni!

Dallamok...

A te dalod szól a fejemben
és úgy lépkedsz előre gondolataim között,
hogy azzal visszhangot versz a koponyámban.
Boríték van a kezemben, emlékeimet belezártam,
de eltévedtem, a postát nem találtam,
így a levél most céltalan szálldos
eszem és érzelmeim között, míg
én keresem a delete gombot.
Kitörölnélek, de elvesztél bennem,
nem tudom, merre jársz,
merre kéne mennem,
hogy megtaláljalak.
Én is átsétáltam volna rajtad?!
Szembogaradból olvasnám a választ,
de pupilláid zárnak,
mögéjük nem látok...
Mik vagyunk mi?! Bökd ki!
Szeretők? Barátok?
Egymás kezét fogva kötéltáncot lejtünk
a másik szívének húrjain,
s kotta nélkül csak bízhatunk benne,
hogy nem szólnak hamisan a húrok,
még ha tudni, nem is tudjuk,
mit pendítünk meg a másikban.
A vérkeringés -ha igaz- a szíved felé sodor...
Dúdolom, csak dúdolom veled a dalt,
Visszhangozzak tebenned én is,
míg csak céltalannak tetsző duettünk tart!

A pillangós lánynak (:

Ébredés ((:

Ébredés
Azt hitte megerőszakolhatja a sorsot,
bűntetlenül élve a kéjnek,
hogy kezében tart egy egész világot,
de a napfény véget vetett az éjnek.

Egyedül rója az utcákat ismét,
reményt keres a hajnalban,
de az hideg, dermedt, fáradt...
A kudarcnak vekker hangja van.

Az utca ismerős, de a név idegen,
most napjainak romjai alatt
kutat emlékek után, hidegen
tekintve arra, mi maradt:

Olcsó albérletében, rossz nyílászárók
okozta huzat-ének, radiátor csobogás,
a sarokban egy Mari nevű kaszáspók,
a többi már csak locsogás...!