Ugyan

Veszek egy Hubit meg egy doboz cigit
és harmadjára is újraszúratom a köldök
piercingemet. Még kettő fülbevaló
a jobb és egy a bal fülembe,
ahogy olyan rég tervezem. Talán
a fönti porcba is bevállalom, asszem fájt
már jobban is az élet. Meg gyerekes dacból
újraüttetem azt kis pacányi tetoválásomat, ami
olyan sokat jelentett akkor.
És tudom, hogy nem ilyen vagyok,
csak most kicsit szarok bele az egészbe
és ez nem jó. Nem hiszem,
hogy bármikor is időszerű lenne szétesni,
akkor meg nem mindegy, mikor csinálom?!
Elképzelem a kis lázadásom az ellen
akivé válni törekedtem eddig és majd
nem történik semmi.
A külső változik és megmarad a többi.

Azt mondják..

Azt mondják, már más ember vagy,
hogy nem érted a "sziát", csak a "viszlát"-okat.
Hogy míg régen macskád volt, ma kutyát tartasz
és nem eszed már a kedvenc chipsedet.
Elfelejtetted ki szeret és mi a fontos.
Azt mondják a világ, amiben élsz most,
nem a miénk. Mármint nem a tiéd
meg az enyém
és tudom, hogy az élet kemény,
de nem hittem, hogy máris beletörsz.
Már nem gyötörsz és nem riadok fel
éjjelente, téged keresve, mert 
álmomban láttalak.
Már nem kergetem az illatod 
a metrón, ha mellém talál ülni 
és nem kereslek, de nem is bántalak. 
Azt mondják, hogy szarul nézel ki,
én meg egyre jobban, persze
mindezt csak szóban. Odabent
azt gondolják valamennyien
"Nézd meg, a két szerencsétlent!".
Jókat nevetek ilyenkor, mert tudom,
csak arról van szó, hogy senki nem lát
úgy minket, mint mi láttuk egymást.
Azt mondják, be kéne fejeznem,
elfogadnom, hogy veled nem
és élni tovább, nem egyedül, de nélküled. 
Csakhogy a kettő ugyanaz, 
de nem értik meg.

Adidas cipőmben

Most a lépteim tompa csendek 

és nem tudom, hogy tőled el,
vagy feléd visznek majd.
Most a lépteim sebek lesznek,
mint a méh, ha megtalál szúrni
ő meghal, de neked fáj a csípés.
Most a lépteim szavak lesznek,
amik ott hallgatnak mélyen benned.
Nem volt muszáj Hubit venned,
de akkor már húzóra!
Úgyse voltam józan mióta...
De az is lehet, hogy csak innom kéne,
meg elszívni egy cigit, bár nem szoktam,
talán ideje lenne!
Meg másik cipőt, ruhát húzni,
olyat amiben nem ismersz rám,
ha szembejövök, csak
hogy ne kelljen kínosan félre pillantani
ne ad'j Isten köszönni, mintha
minden úgy alakult volna.
Most a lépteim visszavisznek,
hozzád a múltba, megcsap az
illatod. Egyszer hozzám került
a pulcsid és zacskóba tettem,
Tesco-sba, nehogy kiszellőzz belőle.
Most a lépteim helyek lesznek,
hinták, homokozók, havas dombok,
amin lefelé csúsztunk.
Lefelé csúsztunk amúgy is, csak
nem tudtad se te, se én.
Mert ha tudtuk volna az elején..
akkor sem lett volna másképp.
Azt hiszem nem.
Néhány csapda elkerülhetetlen.
Akkor raszta voltam, nem sokáig
és azt hazudom, nincs közöd hozzá,
hogy kibontottam. Pedig hányszor
nyafogom, hogy már a derekamig érne.
Most a lépteim józan ész lesznek,
nem szenvedés és tavaly tél
és nem a már úgyis mindegy sebek
nyalogatása, amit ki tudja ki hord
kettőnk közül.
Most a lépteim már melletted el
és soha nem hozzád visznek,
utat tévesztek, vagy célt,
vagy mind a kettőt, a lényeg,
hogy semmi nem változik.
Vagy pont az, hogy túl sok minden.