Borult, fülledt nap volt. Az a fajta, mikor séta közben kimelegedünk, de ha csak az árnyékban pihenve töltjük a napot, elkél egy pulóver. Egyedül jöttem el nyaralni, ebbe a faházba, ami egy óra járásra van a bolttól és ahol azelőtt sohasem jártam. „Szokatlan döntés, egy szokatlan nőtől” -mondta anyám mosolyogva. A mondat nyelvi helyességébe beleköthetnék, de minek? A lényeget tekintve igaza van. Nekem azonban nem lett volna pihenés másokhoz alkalmazkodva, nagy társasággal éjszakákat átdorbézolni, pirosra sülni a jéghideg vízben és minden reggel másnaposan ébredni, míg a vakáció végére még nyúzottabbá válok,mint amilyen voltam.
Alkotni akartam ebben az egy hétben. Csöndre vágytam és ezt nem feltétlenül a fizikai világ csöndjére értem, sokkal inkább egyfajta belső csöndet szerettem volna megtalálni. A mobiltelefonomat -utólag belegondolva igen felelőtlen módon- szánt szándékkal otthon hagytam, hogy még véletlenül se essek kísértésbe. Technikai berendezések közül csak a kisrádióm, a laptopom és az elektromos fogkefém jöhetett velem. A laptopot sem akartam igazán, de praktikusabb így, mint utólag begépelni minden kézzel írt piszkozatot, internet pedig úgy sincs. A háztól nem messze, hosszú, erdővel szegélyezett föld út végén van egy tó. Gyalog tíz percre sincs a háztól, oda járok írni.
Ezen a borult, fülledt napon már kora hajnalban kisétáltam ide, de úgy tűnt az ihlet még alszik és még az én kedvemért sem hajlandó felébredni. Pihentettem hát kicsit a dolgokat, térdig felcsavartam a mackónadrágom és elindultam a tó felé. Lassan gázoltam a vízbe, kezdetben csak a talpamat szoktattam hozzá és időbe telt míg térdig mártóztam a hűs habokba. Itt megálltam kicsit, különös megmagyarázhatatlan késztetést kezdtem érezni arra, hogy folytassam kis túrámat a tóban. Mások azt mondták volna, őrültség, anyám, hogy szokatlan, én személy szerint nem szeretek mindennek nevet adni. Minden esetre engedtem ennek a belső vágynak, nem törődve az okokkal, a státuszokkal és a nadrágommal, ami egyre vizesebbé vált. Minél följebb kúszott a jeges víz, annál kevésbé állhattam meg néhány grimaszt és szisszenést. Amikor strandon van az ember igyekszik gyorsan nyakig mártózni a hűsbe, hogy mihamarabb megszokja, én viszont ez úttal minden pillanatát meg akartam élni a kínnak is. Mikor derékig álltam a tó vizében megtorpantam. Az a pont volt, amikor vissza fordulhattam volna még. Az a pont, amikor vissza kellett volna fordulnom. Nem tettem. Semmit nem éreztem. Se felelősséget, se félelmet, se tébolyt, maga volt a koncentrált, száz százalékos semmi. Továbbmentem. Fokozatosan lepett el egyre inkább a víz, először mellkasomat, vállaimat -ennél a pontnál hirtelen fájdalmat éreztem a talpamban, beleléptem valamibe-, majd a nyakamat. Abbeli aggodalmam, hogy ezután hamarosan a fejem, ebből fakadóan légutaim következnek hamar eltörpült amellett a tény mellett, hogy bármibe is sikerült belelépnem, az bizony minden lépéssel jobban beleékelődik talpamba. Biztos voltam benne, hogy mostanra ijesztően méllyé vált a seb és ebből fakadóan talán sok vért is veszítek, ami furcsa mód ebben a helyzetben sokkal kevésbé zavart, mint a tény, hogy ez fájdalommal jár. Ha nem éreztem volna a sajgó, égető, nyilalló fájdalmat minden lépésemnél, akkor a vér és a seb legkevésbé sem érdekeltek volna. Miközben ezen filozofáltam -talán mindössze néhány másodpercet-, a lábam továbbra is vitt előre, viszont ezt nem érzékelvén, megdöbbentem, mikor légvételkor víz tódult a tüdőmbe és a szörnyű -félrenyelt ivólevek vagy cukorkák által mindenki számára ismerős- érzést nem enyhítette a köhécselés és krákogás, melyre a víz alatt amúgy sem voltam igazán képes. Nyikkantam is egyet, bár a víz alatt... talán csak gondolataim nyikkantak egyet pánikba esve, hiába. Nem álltam meg, szemem is nyitva maradt. Reszkettem ugyan, de a fájdalomtól és a hidegtől inkább, mint a félelemtől. Egy kósza másodpercben átfuttattam agyamon, vajon a lábam, vagy a mellkasom fáj e jobban, ám nem tudtam eldönteni és kiszámolós mondókával akartam dűlőre jutni a kérdést illetően, mely akkor, abban a kósza másodpercben minden másnál fontosabb volt számomra. Ez azonban csak egyetlen másodperc lehetett, aztán a kérdés a mellkasom javára dőlt el, miután talpam nem érte többet a talajt. Ez volt az a pont, ahol először feleszméltem korábbi higgadtságomból és pánikszerűen kutatni kezdtem az irányokat, hiába. Kapálózni akartam a felszínre juttatni ernyedt testemet, ám végtagjaim nem engedelmeskedtek többé. Életem legszörnyebb pillanat volt ez. Mentségére legyen mondva, csak egyetlen pillanatig tartott. Ekkor kezdtem el az időről gondolkodni. Fizikailag képtelenségnek tartottam, hogy még éljek. Az idő, mióta a víz alatt vagyok, végtelennek tűnt ugyan, de abban szinte biztos voltam, hogy már négy-öt perce is van annak, hogy nem jutottam oxigénhez. Az ebből fakadó légszomj volt az egyetlen szűnni nem akaró érzés. Aki szerint mindent meg lehet szokni, az még biztosan nem küzdött ilyen mértékű levegő hiánnyal. Ösztönösen vettem mély lélegzeteket, melyekkel persze egyre több vizet juttattam szervezetembe. Ezek alapján korábbi feltevésem ellenére mégis azt kellett hinnem, hogy egyenlőre nem haltam meg, talán az időérzékem csalatkozott velem,hiszen aki halott minden bizonnyal nem szeretne többé levegőt venni. Éppen mikor végre elhittem, élek, lecsukódott a szemem és megszűnt a légszomj. Meghaltam. Ízlelgettem a gondolatát, a ténynek miszerint nem élek többé. Abban az állapotban nem töltött el félelemmel. Persze, hogyan is félhettem volna, ha még mindig tudatomnál voltam és gondolkodtam. Olyan volt, mintha megvakultam volna, nem láttam semmit, de gondolkodtam és valamiért azt gondoltam beszélni is tudnék. Ezt aztán azonnal ki akartam próbálni és akkor egyszerre két helyen szólalt meg hangom, mintha egy barlang falairól verődött volna vissza, egy artikulálatlan hahónak indult hang, mely legalább annyira nem volt az enyém, mint amennyire az enyém volt.
Mikor újra kimondtam, kinyíltak szemeim. Kómásan néztem szét magam körül. Javában sütött már a nap. A ragadós, szürke időnek nyoma sem volt, ki is melegettem kicsit. Ölemben laptopom, melynek monitorján sürgetőn villogott a kurzor, arra várva, hogy elkezdjek gépelni. Mikor lenéztem az egyik nadrágom szára félig föl volt hajtva, ám sebnek, vagy víznek nyomát sem láttam. Néhány nagyobb pislogás után tudatosult csak bennem, hogy elaludtam, valahol a tóban hűsölés és az írási szándék között félúton, csálé nadrágszárral. Még elevenen élt bennem az érzés, a csönd egyedi élménye volt ez, de még annál is több, szinte még éreztem, olyannyira a hatása alatt voltam, hogy abban a pillanatban még nehezemre esett elhinni, hogy álom volt csupán. Ölembe pillantottam, majd gondolkodás nélkül gépelni kezdtem olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak kezeim lépést tarthattak elillanó gondolataimmal.
Aznapi halálom írásba foglalását követően folytattam a vakációt. Elsétáltam a boltba, kenyeret, tejet és teafüvet vettem, kútvizet merítettem magamnak két műanyag kannába, mivel ideiglenes otthonomban csak mosásra és fürdésre volt alkalmas a tóvíz mely be volt kötve. Visszaérve vacsorát készítettem abból a három tojásból, amit még a hűtőmben találtam, közben bekapcsoltam a rádiót, mikor elkezdett sötétedni, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Megvacsoráztam, lezuhanyoztam, aztán odatettem főni egy teát, míg megágyaztam magamnak. Estére talán szokatlan, de én a teától remekül alszom.
