Hatalmas régi sötét tónusú festmény lógott a fehér falon. Ez volt az egyetlen "ruha", melyet szépen meszelt testére ékeltek, hogy mégis legyen valami mondanivalója az arra tévedőknek.
A helyi antikvárium falán lógott, melynek egyetlen gyakori látogatója akadt csupán, ki legalább annyira különös volt, mint hőn szeretett könyvesboltja. Vonzották az öreg poros könyvek, szerette az illatukat, szerette a lapok dallamát, de igazából soha egyet sem vitt haza, noha minden nap betért közéjük. Az eladó fiú, aki valahol a húszas éveiben járhatott már régi ismerősként köszöntötte valahányszor kis csilingelő hang kíséretében belépett az öreg zöld faajtón. Mindössze ennyi kapcsolat volt közöttük. A hallgatag fiú megszokta a lányt, kedvesen üdvözölte, aztán tovább rajzolta vagy éppen festette képeit.
Soha nem látta egyik művét sem készen. A sötét festmény, az az egy is, a fiú nagyapjának alkotása volt, nem az övé. Az öreg nem rég halt csak meg, kis boltját, melynek vevője alig akadt az unokájára hagyta.
A lány meg is lepődött, mikor először nem várt személyt talált a pult mögött. A halálhírbe beleborzongott. Szerette a bácsit, igazán. Olykor órákon át beszélgettek különféle témákról és mindketten örültek a másik társaságának. Bóhokás, kedves öregember volt, kócos ősz hajával, vastag lencséjű szemüvegével, a félregombolt ingeiben tökéletesen bele illett az antikvárium közegébe.
Persze először nagyon meglepődött, mikor megtudta valójában miért is látogatja a lány az üzletét olyan lelkesen és később sem értette, ugyan mi különlegeset láthat abban a régi festményben, de látogatásai mindig örömmel töltötték el. Aztán búcsú nélkül távozott, csak a képet hagyta hátra, mint egykori létezésének egyetlen bizonyítékát.
A lány intett a pultban hevesen satírozó szőkés barna hajtömegnek, majd becsukva maga mögött az ajtót beljebb indult. A fiú fel sem nézett. Ahogy meghallotta, hogy az ajtó fölötti kis harang megszólal már tudta ki érkezett, így csak halkan mormogott valamit majd még jobban ráhajolt az ölében lévő papírra. Nem zavartatta magát, beljebb sétált hátra a polcok között, egészen a képig.
Ott aztán leült a kis piros sámlira, melyet még öreg barátja használt a magasabban lévő könyvek leporolásához. Csak nézte őt. Sötétzöld, kék meg fekete foltok alkották a falombot, mögötte kékes-szürke ég, lefelé pedig barna és fekete fatörzs volt látható. Minössze ennyi alkotta világát. Ő a fa tövében ült egyedül, semmibe meredő zöld tekintetével. Viktoriánus korabeli bordó és fehér ruhát viselt, haja sötét hullámokban omlott vállára és keretezte porcelánszín arcát. Gyönyörű volt. Gyönyörű és tragikus. Olyan magányosan ült ott, annyira nagyon egyedül, hogy belefájdult az ember szíve.
A lány szerette volna megszólítani. Megérinteni a vállát, leülni mellé és beszélgetni. Megkérdezni bántja e valami és ha igen, meghallgatni azt. Segíteni, ha tud. Elmondani, hogy nincs is egyedül, hogy ő itt ül a piros sámlin, minden nap itt van, csak miatta. Elmondani, hogy a világ, mely számára csak kék, meg zöld, meg fekete, valójával mennyivel több színből áll és segíteni neki kilépni a képkeretből, megmutatni a színeket, az illatokat és az ízeket. Akkor annyi sok évnyi ücsörgés után végre kinyújtóztathatná tagjait, talán még táncolhatnának is együtt, biztosan csodásan keringőzik.
Olyan közel volt hozzá és mégis annyira nagyon távol. Hiába szólította meg, nem hallhatta, hiszen más-más világban éltek.Csak nézte, hosszú órákon keresztül, míg vissza nem pillantott a zöld szempár és felé nyújtotta kezét. Elindultak együtt egy macskaköves úton kéz a kézben, a nap melegen sütött, mögöttük szétmállott az antikvárium, vele a polcok meg a könyvek, a sámli meg a vászon. Péksüteményt ettek és forrócsokit ittak egy képzelt folyó kőhídján ücsörögve, lábukat lóbálva a víz fölött. Nem szólaltak meg, de valahogyan mégis beszéltek egymással és igazán boldogok voltak.
Gyengéd szorítást érzett vállán, mire megrezzentek pillái. Még látta a hidat, még érezte a meleg kiflit a szájában, de a másik felállt, kedvesen mosolygott, majd arcizmai a jól ismert kifejezésbe merevedtek, aztán hátat fordítva elindult egy ismerős antikvárium felé és belépett annak zöld ajtaján. Utána akart menni, de nem tudott felállni. Valaki megszorította vállát, de nem látta ki lehet az. Aztán lassan kinyitotta szemeit.
A polcok között már félhomály derengett. A korábbi napsütés egy csapásra tovatűnt, hűvös is lett egy kicsit. Bele telt egy kevés időbe, mire teljesen magához tért. Hát csak álom volt. Nem akarta elhinni.
- Elbóbiskoltál, sajnálom, de be kell zárnom. Holnap újra eljöhetsz -lépett elé a vállára tett kéz tulajdonosa.
- Vajon, hogy lehet ilyen elérhetetlen valaki, aki csak egy karnyújtásnyira van?
- A képre gondolsz? - Csak bólintott válaszképpen. - A világon minden egy karnyújtásnyira van tőlünk, csak nem kapunk időben utána. Egyébként ő a nagyapám fiatal korában, furcsa, hogy nem említette... -felelte, aztán elindult a kijárat felé, a lány pedig döbbenten követte. Nem a festmény kelt életre, hanem egy élőt feszítettek vászonra és utánamászott a lelke is. Ezért annyira szomorú az a zöld szempár, mert nagyon is tudja mennyi, mennyi színt veszített...
2011. július 30., szombat
2011. július 21., csütörtök
Egy kis idő cincálgatás, boncolgatás
Amikor egész éjjel fenn vagyok és nem fekszem le aludni, akkor olyan, mintha a holnap is még ma lenne. Mintha a ma még tegnap lenne. Ha hétfőn ébren maradok, éjfél után olyan érzésem van mintha még mindig hétfő volna, pedig már kedd. Ha sohase aludnék az egész élet egy hosszú ma lenne. Ha mindig ma lenne, akkor mindent csak ma tehetnék meg. Nem halogathatnék, hiszen nem is lenne holnap. Tulajdonképpen úgy is vehetnénk, hogy az élet egyetlen hosszú nap és az éjszakák benne az órák. Egyetlen végtelennek tetsző napig élni itt a Földön, aztán tovább sétálni... Mennyi mindent meg kéne tenni, amit a nem létező "holnapra" testálunk, pedig csak ma van. Holnap nem tudhatjuk mi lesz. Azt sem, hogy lesz e egyáltalán. Ma megtehetem. A holnap túl bizonytalan ahhoz, hogy légvárakat építsünk rá. Mi mindent másképp tennének az emberek, ha eszerint énének és cselekednének... Egyszerűbb lenne vajon az élet akkor...?
2011. július 10., vasárnap
Kék szempár (:
Feszengve álltam a kisközértben ma reggel a szokatlanul hosszú vasárnapi sor legvégén, mikor egy
anyuka felváltott és ő került a sor végére mögém a kisfiával. Kisgyerekkel volt, tehát nem kérdés,
hogy magam elé engedtem őket. A anyuka és a két-három éves forma kisfiú elém álltak, ám a fiúcska
csak-csak hátra fordult és engem pásztázott, nagy értelmes világoskék szemecskéivel. Őt persze egyáltalán nem zavarta a rövidnadrágomból kibukkanó hófehér -szerintem- vaskos combom, ami miatt egész addig
idegeskedtem és szidtam magam, hogy ugyan mit nekem 35fok, kibírhattam volna a hosszúnadrágot
mint mindig. Nem, őt ez a legkevésbé sem foglalkoztatta. Ellenben érdeklődve kalandozott tekintete a
sapkámra tűzött plüss malacra és jóízűen kuncorászni kezdett, mikor rámosolyogtam. Nekem, aki
sohasem foglalkozom más emberek véleményével, legalábbis törekszem rá, hogy a sajátom legyen az
első, erre volt szükségem ahhoz, hogy elfelejtsem a gátlásaimat és visszanyerjem az önbizalmamat,
amit a rövidnadrág megkúrtított.
Hihetetlen milyen tiszta kis lények a gyerekek! Ez úton is köszönöm fiatalember! ((:
anyuka felváltott és ő került a sor végére mögém a kisfiával. Kisgyerekkel volt, tehát nem kérdés,
hogy magam elé engedtem őket. A anyuka és a két-három éves forma kisfiú elém álltak, ám a fiúcska
csak-csak hátra fordult és engem pásztázott, nagy értelmes világoskék szemecskéivel. Őt persze egyáltalán nem zavarta a rövidnadrágomból kibukkanó hófehér -szerintem- vaskos combom, ami miatt egész addig
idegeskedtem és szidtam magam, hogy ugyan mit nekem 35fok, kibírhattam volna a hosszúnadrágot
mint mindig. Nem, őt ez a legkevésbé sem foglalkoztatta. Ellenben érdeklődve kalandozott tekintete a
sapkámra tűzött plüss malacra és jóízűen kuncorászni kezdett, mikor rámosolyogtam. Nekem, aki
sohasem foglalkozom más emberek véleményével, legalábbis törekszem rá, hogy a sajátom legyen az
első, erre volt szükségem ahhoz, hogy elfelejtsem a gátlásaimat és visszanyerjem az önbizalmamat,
amit a rövidnadrág megkúrtított.
Hihetetlen milyen tiszta kis lények a gyerekek! Ez úton is köszönöm fiatalember! ((:
2011. július 9., szombat
Lélekhányás, nyomokban répát tartalmazhat...
Nesze! Ezt írnám legszívesebben, csak, akik itt olvasgatnak zokon vennék, pedig nem nekik szólna a legkevésbé sem... Hogy kinek?! Leginkább Murphy-nek, azt hiszem...
Na, de lévén, hogy mégsem kezdhetem egy laza "nesze" kijelentéssel, csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy valószínűleg az értelmetlen cél nélküli bejegyzések legértelmetlenebbje és cél nélkülibbje következik alább, mégpedig néhány idézet formájában, mert miért is ne idézgesse az ember önmagát?!
"Fojtogat a fránya tehetetlenség dühe, de nem tehetek semmit."
"A sorsom vonata nem igen veszi figyelembe a stoptáblákat, a piros lámpát, de még a sorompót sem..."
"Kicsit jobban megfújt a változás szele, mint szerettem volna és jól megfáztam."
"Az a baj, hogy csak a saját véleményem érdekel és nálam senki sem műveli jobban az önkritikát és a maximalizmust."
"Ha lekapcsolod a villanyt, a sötétben azt gondolod nem látsz semmit, pedig fénynél talán még annál is vaksibb vagy."
"Ha egyszer a szerelembe vagy szerelmes, akkor a beteljesülés a vége."
"Nincs olyan, hogy valaki kékvérűnek született, ha tinta folyik az ereidben halott vagy."
"Komolyan, annyira bonyolult minden ok nélkül boldognak lenni?! Nem értem miért jobb, minden ok nélkül szenvedni...."
"Ha tanulnánk a hibáinkból, nem születnénk le újra meg újra, de abban az esetben te meg én szintén nem beszélgethetnénk most..."
"Fájós szívre legjobb a Nutella, elég nyúlós és barna, ahhoz, hogy eltüntessen egy egész rózsaszín ködfelhőt"
"Az a legjobb, mikor hátba szúrnak, a szívednek tudnia kell, kiben csalódott, ahhoz, hogy igazán fájjon...Hát nem jobb így?"
Idézetek tőlem nektek, melyeket bölcseletnek semmiképp nem neveznék, de talán valakinek hasznos... Tudjátok, aki nem tud az tanít, aki azt sem...Szóval érti mindenki gondolom (:
Godnááááájtevribáááádi (:
Na, de lévén, hogy mégsem kezdhetem egy laza "nesze" kijelentéssel, csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy valószínűleg az értelmetlen cél nélküli bejegyzések legértelmetlenebbje és cél nélkülibbje következik alább, mégpedig néhány idézet formájában, mert miért is ne idézgesse az ember önmagát?!
"Fojtogat a fránya tehetetlenség dühe, de nem tehetek semmit."
"A sorsom vonata nem igen veszi figyelembe a stoptáblákat, a piros lámpát, de még a sorompót sem..."
"Kicsit jobban megfújt a változás szele, mint szerettem volna és jól megfáztam."
"Az a baj, hogy csak a saját véleményem érdekel és nálam senki sem műveli jobban az önkritikát és a maximalizmust."
"Ha lekapcsolod a villanyt, a sötétben azt gondolod nem látsz semmit, pedig fénynél talán még annál is vaksibb vagy."
"Ha egyszer a szerelembe vagy szerelmes, akkor a beteljesülés a vége."
"Nincs olyan, hogy valaki kékvérűnek született, ha tinta folyik az ereidben halott vagy."
"Komolyan, annyira bonyolult minden ok nélkül boldognak lenni?! Nem értem miért jobb, minden ok nélkül szenvedni...."
"Ha tanulnánk a hibáinkból, nem születnénk le újra meg újra, de abban az esetben te meg én szintén nem beszélgethetnénk most..."
"Fájós szívre legjobb a Nutella, elég nyúlós és barna, ahhoz, hogy eltüntessen egy egész rózsaszín ködfelhőt"
"Az a legjobb, mikor hátba szúrnak, a szívednek tudnia kell, kiben csalódott, ahhoz, hogy igazán fájjon...Hát nem jobb így?"
Idézetek tőlem nektek, melyeket bölcseletnek semmiképp nem neveznék, de talán valakinek hasznos... Tudjátok, aki nem tud az tanít, aki azt sem...Szóval érti mindenki gondolom (:
Godnááááájtevribáááádi (:
2011. július 5., kedd
Zöld volt...
Köszönöm, tisztában vagyok vele, befejezheted! Hiába kattogsz, vádolsz, bánkódsz, nem mindegy? Elmúlt! Mit akarsz még? Nem, nem tudom visszatekerni az időt, sajnálom! Illetve, annyira nem is! Ha visszamennék, ugyanúgy hibát-hibára halmozva eljutnék a pontra, ahol most vagyok. Megint tévednék, remélnék, boldog lennék, aztán csalódnék, fájnék, sírnék, zokognék, megtörnék, összeforrnék, remélnék, csalódnék, vágynék, félnék...Nem! Meg nem ismétlem az egész sort újra! Éppen jó már valahol az ezredik remélek, félek, feladom, küzdök sor közepén lenni, köszönöm! Ha már visszamehetnék, oda mennék, ahol még el sem kezdődött. Igazad van. Hazudok. Sosem tudnám megtenni. Mazochizmus? Talán. Hűség? Inkább. Önzőség? Minden bizonnyal. Mit tehetnék? Ilyen vagyok. Nem, a legkevésbé sem erőltetem meg magam, azért, hogy megváltozzak. Hazudok. Megint.Vért izzadok és lassan már nyálam sem marad, hogy szembeköpjem a sorsot. Elfogyott. Elfogytam. Váz. Üres. Hideg. Reményekkel, álmokkal, érzelmekkel, szeretettel, boldogsággal, várakozással, hittel teli léggömb. Zöld volt. Annyira zöld. Kipukkant. Halott remények, álmok,érzelmek,szeretet,boldogság,várakozás, hit. Szétloccsantak az aszfalton.Kellemetlen. Nekik leginkább. Mert élnek még. Szétfröccsenve, folyva, loccsanva, összekutyulva. De élnek. Ott. A földön. Megtaposva. Nem múltak el. Tudom. Megint hibázok. Sajnálom. A tű? Talán az én kezemben volt. Talán én szúrtam ki a léggömböt. Talán nem is tudtam róla. Talán megragaszthatnám. Ha tudnám hogyan. Ahogyan kilyukasztottam, úgy nem tudom megragasztani. De én egysíkúan látom ezt. Csak azt az utat ismerem, ami a halálba vitt már egyszer. Csámpás is vagyok. Megbotlok a saját lábamban. Számtalanszor. Nem tanulok. Nem értem. A másik út, hogy nem teszek semmit. A lufi nem fogja magát összeragasztani, abban biztos vagyok. Zöld még. Annyira zöld. Kifakul. Majd. Egyszer. Hamarosan. Elfelejtem? Nem akarom. Fájni fog. Megint. Az is. Hurrá!
2011. július 4., hétfő
Vászonra feszített
Hatalmas, régi, sötét tónusú festmény lógott a fehér falon. Ez volt az egyetlen "ruha", melyet szögekkel szépen meszelt testére ékeltek, hogy mégis legyen valami mondanivalója az arra tévedőknek.
A helyi antikvárium falán lógott, melynek gyakori látogatója volt. Vonzották az öreg, poros könyvek, szerette az illatukat, szerette a lapok dallamát, de igazából soha egyetlen egyet sem vitt haza, noha minden nap betért közéjük. Az eladó fiú, aki valahol a húszas éveiben járhatott, már régi ismerősként köszöntötte, valahányszor kis csilingelő hang kíséretében belépett az öreg zöld faajtón. Mindössze ennyi kapcsolat volt közöttük. A hallgatag fiú megszokta a lányt, kedvesen üdvözölte, aztán tovább rajzolta, vagy éppen festette képeit.
Soha nem látta egyik művét sem készen. A sötét festmény, az az egy is, a fiú nagyapjának alkotása volt, nem az övé. Az öreg nem rég halt csak meg, kis boltját, melynek vevője alig akadt az unokájára hagyta.
A lány meg is lepődött, mikor először nem várt személyt talált a pult mögött. A halálhírbe beleborzongott. Szerette a bácsit, igazán. Olykor órákon át beszélgettek különféle témákról és mindketten örültek a másik társaságának. Igazán kedves kis teremtés volt, kócos ősz hajával, vastag lencséjű szemüvegével, a félregombolt ingeiben, tökéletesen bele illett az antikvárium közegébe.
Persze először nagyon meglepődött, mikor megtudta valójában miért is látogatja a lány az üzletét olyan lelkesen és később sem értette, ugyan mi különlegeset láthat abban a régi festményben, de látogatásai mindig örömmel töltötték el, míg élt. Aztán búcsú nélkül távozott, csak a képet hagyta hátra, mint egykori létezésének egyetlen bizonyítékát.
A lány intett a pultban hevesen satírozó szőkés barna hajtömegnek, majd becsukva maga mögött az ajtót beljebb indult. A fiú fel sem nézett. Ahogy meghallotta, hogy az ajtó fölötti kis harang megszólalt már tudta ki érkezett, így csak halkan mormogott valamit majd még jobban ráhajolt az ölében lévő papírra. Hát ő sem zavartatta magát, beljebb sétált, hátra a polcok között, egészen a képig.
Ott aztán leült a kis, piros sámlira, melyet még öreg barátja használt a magasabban lévő könyvek leporolásához. Csak nézte Őt. Sötétzöld, kék meg fekete foltokból rajzolódott ki a háttér, mely falombot ábrázolt, Ő pedig a fa tövében ült egyedül, semmibe meredő zöld tekintetével. Viktoriánus korabeli bordó és fehér ruhákat viselt, haja sötét hullámokban omlott vállára és keretezte porcelánszín arcát. Gyönyörű volt. Gyönyörű és tragikus. Olyan magányosan ült ott, annyira nagyon egyedül, hogy belefájdult az ember szíve. Szerette volna megszólítani. Megérinteni a vállát, leülni mellé és beszélgetni. Megkérdezni bántja e valami és, ha igen, meghallgatni azt. Segíteni, ha tud. Elmondani, hogy nincs is egyedül, hogy ő itt ül a piros sámlin, minden nap itt van, csak miatta. Elmondani, hogy a világ, mely számára csak kék, meg zöld, meg fekete, valójával mennyivel több színből áll és segíteni neki kilépni a képkeretből, megmutatni a színeket, az illatokat és az ízeket. Akkor annyi sok évnyi ücsörgés után végre kinyújtóztathatná tagjait, talán még táncolhatnának is együtt, biztosan csodásan keringőzik.
Olyan közel volt hozzá és mégis annyira nagyon távol. Hiába szólította meg, Ő nem hallhatta, hiszen más, más világban éltek.Csak nézte, hosszú órákon keresztül, míg vissza nem pillantott a zöld szempár és felé nyújtotta kezét. Elindultak együtt egy macskaköves úton kéz a kézben, a nap melegen sütött, mögöttük szétmállott az antikvárium, vele a polcok meg a könyvek, a sámli meg a vászon. Péksüteményt ettek és forrócsokit ittak egy képzelt folyó kőhídján ücsörögve, lábukat lóbálva a víz fölött. Nem szólaltak meg, de valahogyan mégis beszéltek egymással és igazán boldogok voltak.
Gyengéd szorítást érzett vállán, mire megrezzentek pillái. Még látta a hidat, még érezte a meleg kiflit a szájában, de Ő felállt, kedvesen mosolygott, majd arcizmai a jól ismert kifejezésbe merevedtek, aztán hátat fordítva elindult egy ismerős antikvárium felé és belépett annak zöld ajtaján. Utána akart menni, de nem tudott felállni. Valaki megszorította vállát, de nem látta ki lehet az. Aztán lassan kinyitotta szemeit.
A polcok között már félhomály derengett. A korábbi napsütés, egy csapásra tovatűnt, hűvös is lett egy kicsit. Bele telt egy kevés időbe, mire teljesen magához tért. Hát csak álom volt. Nem akarta elhinni.
- Elbóbiskoltál, sajnálom, de be kell zárnom. Holnap újra eljöhetsz -lépett elé, a vállára tett kéz tulajdonosa.
- Vajon, hogy lehet ilyen elérhetetlen valaki, aki csak egy karnyújtásnyira van?
- A képre gondolsz? - Csak bólintott válaszképpen. - A világon minden csak egy karnyújtásnyira van tőlünk, csak nem kapunk időben utána. Egyébként Ő a nagyapám, fiatal korában, furcsa, hogy nem említette... -felelte, aztán elindult a kijárat felé, a lány pedig döbbenten követte. Nem a festmény kelt életre, hanem egy élőt feszítettek vászonra és utánamászott a lelke is, hát ezért annyira szomorú az a zöld szempár, mert nagyon is tudja mennyi, mennyi színt veszített...
A helyi antikvárium falán lógott, melynek gyakori látogatója volt. Vonzották az öreg, poros könyvek, szerette az illatukat, szerette a lapok dallamát, de igazából soha egyetlen egyet sem vitt haza, noha minden nap betért közéjük. Az eladó fiú, aki valahol a húszas éveiben járhatott, már régi ismerősként köszöntötte, valahányszor kis csilingelő hang kíséretében belépett az öreg zöld faajtón. Mindössze ennyi kapcsolat volt közöttük. A hallgatag fiú megszokta a lányt, kedvesen üdvözölte, aztán tovább rajzolta, vagy éppen festette képeit.
Soha nem látta egyik művét sem készen. A sötét festmény, az az egy is, a fiú nagyapjának alkotása volt, nem az övé. Az öreg nem rég halt csak meg, kis boltját, melynek vevője alig akadt az unokájára hagyta.
A lány meg is lepődött, mikor először nem várt személyt talált a pult mögött. A halálhírbe beleborzongott. Szerette a bácsit, igazán. Olykor órákon át beszélgettek különféle témákról és mindketten örültek a másik társaságának. Igazán kedves kis teremtés volt, kócos ősz hajával, vastag lencséjű szemüvegével, a félregombolt ingeiben, tökéletesen bele illett az antikvárium közegébe.
Persze először nagyon meglepődött, mikor megtudta valójában miért is látogatja a lány az üzletét olyan lelkesen és később sem értette, ugyan mi különlegeset láthat abban a régi festményben, de látogatásai mindig örömmel töltötték el, míg élt. Aztán búcsú nélkül távozott, csak a képet hagyta hátra, mint egykori létezésének egyetlen bizonyítékát.
A lány intett a pultban hevesen satírozó szőkés barna hajtömegnek, majd becsukva maga mögött az ajtót beljebb indult. A fiú fel sem nézett. Ahogy meghallotta, hogy az ajtó fölötti kis harang megszólalt már tudta ki érkezett, így csak halkan mormogott valamit majd még jobban ráhajolt az ölében lévő papírra. Hát ő sem zavartatta magát, beljebb sétált, hátra a polcok között, egészen a képig.
Ott aztán leült a kis, piros sámlira, melyet még öreg barátja használt a magasabban lévő könyvek leporolásához. Csak nézte Őt. Sötétzöld, kék meg fekete foltokból rajzolódott ki a háttér, mely falombot ábrázolt, Ő pedig a fa tövében ült egyedül, semmibe meredő zöld tekintetével. Viktoriánus korabeli bordó és fehér ruhákat viselt, haja sötét hullámokban omlott vállára és keretezte porcelánszín arcát. Gyönyörű volt. Gyönyörű és tragikus. Olyan magányosan ült ott, annyira nagyon egyedül, hogy belefájdult az ember szíve. Szerette volna megszólítani. Megérinteni a vállát, leülni mellé és beszélgetni. Megkérdezni bántja e valami és, ha igen, meghallgatni azt. Segíteni, ha tud. Elmondani, hogy nincs is egyedül, hogy ő itt ül a piros sámlin, minden nap itt van, csak miatta. Elmondani, hogy a világ, mely számára csak kék, meg zöld, meg fekete, valójával mennyivel több színből áll és segíteni neki kilépni a képkeretből, megmutatni a színeket, az illatokat és az ízeket. Akkor annyi sok évnyi ücsörgés után végre kinyújtóztathatná tagjait, talán még táncolhatnának is együtt, biztosan csodásan keringőzik.
Olyan közel volt hozzá és mégis annyira nagyon távol. Hiába szólította meg, Ő nem hallhatta, hiszen más, más világban éltek.Csak nézte, hosszú órákon keresztül, míg vissza nem pillantott a zöld szempár és felé nyújtotta kezét. Elindultak együtt egy macskaköves úton kéz a kézben, a nap melegen sütött, mögöttük szétmállott az antikvárium, vele a polcok meg a könyvek, a sámli meg a vászon. Péksüteményt ettek és forrócsokit ittak egy képzelt folyó kőhídján ücsörögve, lábukat lóbálva a víz fölött. Nem szólaltak meg, de valahogyan mégis beszéltek egymással és igazán boldogok voltak.
Gyengéd szorítást érzett vállán, mire megrezzentek pillái. Még látta a hidat, még érezte a meleg kiflit a szájában, de Ő felállt, kedvesen mosolygott, majd arcizmai a jól ismert kifejezésbe merevedtek, aztán hátat fordítva elindult egy ismerős antikvárium felé és belépett annak zöld ajtaján. Utána akart menni, de nem tudott felállni. Valaki megszorította vállát, de nem látta ki lehet az. Aztán lassan kinyitotta szemeit.
A polcok között már félhomály derengett. A korábbi napsütés, egy csapásra tovatűnt, hűvös is lett egy kicsit. Bele telt egy kevés időbe, mire teljesen magához tért. Hát csak álom volt. Nem akarta elhinni.
- Elbóbiskoltál, sajnálom, de be kell zárnom. Holnap újra eljöhetsz -lépett elé, a vállára tett kéz tulajdonosa.
- Vajon, hogy lehet ilyen elérhetetlen valaki, aki csak egy karnyújtásnyira van?
- A képre gondolsz? - Csak bólintott válaszképpen. - A világon minden csak egy karnyújtásnyira van tőlünk, csak nem kapunk időben utána. Egyébként Ő a nagyapám, fiatal korában, furcsa, hogy nem említette... -felelte, aztán elindult a kijárat felé, a lány pedig döbbenten követte. Nem a festmény kelt életre, hanem egy élőt feszítettek vászonra és utánamászott a lelke is, hát ezért annyira szomorú az a zöld szempár, mert nagyon is tudja mennyi, mennyi színt veszített...
2011. július 3., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)