Hatalmas régi sötét tónusú festmény lógott a fehér falon. Ez volt az egyetlen "ruha", melyet szépen meszelt testére ékeltek, hogy mégis legyen valami mondanivalója az arra tévedőknek.
A helyi antikvárium falán lógott, melynek egyetlen gyakori látogatója akadt csupán, ki legalább annyira különös volt, mint hőn szeretett könyvesboltja. Vonzották az öreg poros könyvek, szerette az illatukat, szerette a lapok dallamát, de igazából soha egyet sem vitt haza, noha minden nap betért közéjük. Az eladó fiú, aki valahol a húszas éveiben járhatott már régi ismerősként köszöntötte valahányszor kis csilingelő hang kíséretében belépett az öreg zöld faajtón. Mindössze ennyi kapcsolat volt közöttük. A hallgatag fiú megszokta a lányt, kedvesen üdvözölte, aztán tovább rajzolta vagy éppen festette képeit.
Soha nem látta egyik művét sem készen. A sötét festmény, az az egy is, a fiú nagyapjának alkotása volt, nem az övé. Az öreg nem rég halt csak meg, kis boltját, melynek vevője alig akadt az unokájára hagyta.
A lány meg is lepődött, mikor először nem várt személyt talált a pult mögött. A halálhírbe beleborzongott. Szerette a bácsit, igazán. Olykor órákon át beszélgettek különféle témákról és mindketten örültek a másik társaságának. Bóhokás, kedves öregember volt, kócos ősz hajával, vastag lencséjű szemüvegével, a félregombolt ingeiben tökéletesen bele illett az antikvárium közegébe.
Persze először nagyon meglepődött, mikor megtudta valójában miért is látogatja a lány az üzletét olyan lelkesen és később sem értette, ugyan mi különlegeset láthat abban a régi festményben, de látogatásai mindig örömmel töltötték el. Aztán búcsú nélkül távozott, csak a képet hagyta hátra, mint egykori létezésének egyetlen bizonyítékát.
A lány intett a pultban hevesen satírozó szőkés barna hajtömegnek, majd becsukva maga mögött az ajtót beljebb indult. A fiú fel sem nézett. Ahogy meghallotta, hogy az ajtó fölötti kis harang megszólal már tudta ki érkezett, így csak halkan mormogott valamit majd még jobban ráhajolt az ölében lévő papírra. Nem zavartatta magát, beljebb sétált hátra a polcok között, egészen a képig.
Ott aztán leült a kis piros sámlira, melyet még öreg barátja használt a magasabban lévő könyvek leporolásához. Csak nézte őt. Sötétzöld, kék meg fekete foltok alkották a falombot, mögötte kékes-szürke ég, lefelé pedig barna és fekete fatörzs volt látható. Minössze ennyi alkotta világát. Ő a fa tövében ült egyedül, semmibe meredő zöld tekintetével. Viktoriánus korabeli bordó és fehér ruhát viselt, haja sötét hullámokban omlott vállára és keretezte porcelánszín arcát. Gyönyörű volt. Gyönyörű és tragikus. Olyan magányosan ült ott, annyira nagyon egyedül, hogy belefájdult az ember szíve.
A lány szerette volna megszólítani. Megérinteni a vállát, leülni mellé és beszélgetni. Megkérdezni bántja e valami és ha igen, meghallgatni azt. Segíteni, ha tud. Elmondani, hogy nincs is egyedül, hogy ő itt ül a piros sámlin, minden nap itt van, csak miatta. Elmondani, hogy a világ, mely számára csak kék, meg zöld, meg fekete, valójával mennyivel több színből áll és segíteni neki kilépni a képkeretből, megmutatni a színeket, az illatokat és az ízeket. Akkor annyi sok évnyi ücsörgés után végre kinyújtóztathatná tagjait, talán még táncolhatnának is együtt, biztosan csodásan keringőzik.
Olyan közel volt hozzá és mégis annyira nagyon távol. Hiába szólította meg, nem hallhatta, hiszen más-más világban éltek.Csak nézte, hosszú órákon keresztül, míg vissza nem pillantott a zöld szempár és felé nyújtotta kezét. Elindultak együtt egy macskaköves úton kéz a kézben, a nap melegen sütött, mögöttük szétmállott az antikvárium, vele a polcok meg a könyvek, a sámli meg a vászon. Péksüteményt ettek és forrócsokit ittak egy képzelt folyó kőhídján ücsörögve, lábukat lóbálva a víz fölött. Nem szólaltak meg, de valahogyan mégis beszéltek egymással és igazán boldogok voltak.
Gyengéd szorítást érzett vállán, mire megrezzentek pillái. Még látta a hidat, még érezte a meleg kiflit a szájában, de a másik felállt, kedvesen mosolygott, majd arcizmai a jól ismert kifejezésbe merevedtek, aztán hátat fordítva elindult egy ismerős antikvárium felé és belépett annak zöld ajtaján. Utána akart menni, de nem tudott felállni. Valaki megszorította vállát, de nem látta ki lehet az. Aztán lassan kinyitotta szemeit.
A polcok között már félhomály derengett. A korábbi napsütés egy csapásra tovatűnt, hűvös is lett egy kicsit. Bele telt egy kevés időbe, mire teljesen magához tért. Hát csak álom volt. Nem akarta elhinni.
- Elbóbiskoltál, sajnálom, de be kell zárnom. Holnap újra eljöhetsz -lépett elé a vállára tett kéz tulajdonosa.
- Vajon, hogy lehet ilyen elérhetetlen valaki, aki csak egy karnyújtásnyira van?
- A képre gondolsz? - Csak bólintott válaszképpen. - A világon minden egy karnyújtásnyira van tőlünk, csak nem kapunk időben utána. Egyébként ő a nagyapám fiatal korában, furcsa, hogy nem említette... -felelte, aztán elindult a kijárat felé, a lány pedig döbbenten követte. Nem a festmény kelt életre, hanem egy élőt feszítettek vászonra és utánamászott a lelke is. Ezért annyira szomorú az a zöld szempár, mert nagyon is tudja mennyi, mennyi színt veszített...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése