Elmegyünk a főnökünkkel kávézni, igent mondunk, mikor egy ismerősünk, akivel épp csak köszönőviszonyban vagyunk, megkér, hogy mennyünk el vele cipőt venni és a szomszédunk meghívását sem utasítjuk vissza nehogy megbántódjon, megsértődjön. Amikor aztán olyasvalaki hív el valahová, akivel egyébként szívesen találkoznánk mi is, könnyebben mondunk nemet, mert fáradtak, nyűgösek vagyunk, hisz tudjuk, hogy ő ezt megérti majd. Következésképpen az időnk nagy részét olyan emberek társaságában töltjük, akiket nem is igazán kedvelünk.
Jól van ez így? Olyan ez, mint az hogy akiket a legeslegjobban szeretünk és tisztelünk nagyon ritkán tudnak csak arról, vagy hallják ezt tőlünk, mert nem merünk/szeretünk szembe dicsérni, vagy egyszerűen legközelebbre odázzuk az ilyesmit.... Aztán az a sok "Legközelebb találkozunk", "Hívlak majd" és a többi, összegyűlik, míg már csak azok vannak körülöttünk, akikkel a mindennapokban MUSZÁJ együtt lennünk.....
Habár...kérdéses ki mondja meg mit MUSZÁJ és mit nem az életben....
Ezek nem mind a mi saját döntéseink? Nem én döntök úgy, hogy elfogadom a helyzetet? Nem az én döntésem, hogy pihenés helyett a főnökömmel vagyok, a barátom helyett meg pihenek? Ha nem én, akkor mégis kicsoda? Ha pedig én, akkor van jogom bárkit is hibáztatni az elveszett idő és barátok miatt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése