Ugyan

Veszek egy Hubit meg egy doboz cigit
és harmadjára is újraszúratom a köldök
piercingemet. Még kettő fülbevaló
a jobb és egy a bal fülembe,
ahogy olyan rég tervezem. Talán
a fönti porcba is bevállalom, asszem fájt
már jobban is az élet. Meg gyerekes dacból
újraüttetem azt kis pacányi tetoválásomat, ami
olyan sokat jelentett akkor.
És tudom, hogy nem ilyen vagyok,
csak most kicsit szarok bele az egészbe
és ez nem jó. Nem hiszem,
hogy bármikor is időszerű lenne szétesni,
akkor meg nem mindegy, mikor csinálom?!
Elképzelem a kis lázadásom az ellen
akivé válni törekedtem eddig és majd
nem történik semmi.
A külső változik és megmarad a többi.

Azt mondják..

Azt mondják, már más ember vagy,
hogy nem érted a "sziát", csak a "viszlát"-okat.
Hogy míg régen macskád volt, ma kutyát tartasz
és nem eszed már a kedvenc chipsedet.
Elfelejtetted ki szeret és mi a fontos.
Azt mondják a világ, amiben élsz most,
nem a miénk. Mármint nem a tiéd
meg az enyém
és tudom, hogy az élet kemény,
de nem hittem, hogy máris beletörsz.
Már nem gyötörsz és nem riadok fel
éjjelente, téged keresve, mert 
álmomban láttalak.
Már nem kergetem az illatod 
a metrón, ha mellém talál ülni 
és nem kereslek, de nem is bántalak. 
Azt mondják, hogy szarul nézel ki,
én meg egyre jobban, persze
mindezt csak szóban. Odabent
azt gondolják valamennyien
"Nézd meg, a két szerencsétlent!".
Jókat nevetek ilyenkor, mert tudom,
csak arról van szó, hogy senki nem lát
úgy minket, mint mi láttuk egymást.
Azt mondják, be kéne fejeznem,
elfogadnom, hogy veled nem
és élni tovább, nem egyedül, de nélküled. 
Csakhogy a kettő ugyanaz, 
de nem értik meg.

Adidas cipőmben

Most a lépteim tompa csendek 

és nem tudom, hogy tőled el,
vagy feléd visznek majd.
Most a lépteim sebek lesznek,
mint a méh, ha megtalál szúrni
ő meghal, de neked fáj a csípés.
Most a lépteim szavak lesznek,
amik ott hallgatnak mélyen benned.
Nem volt muszáj Hubit venned,
de akkor már húzóra!
Úgyse voltam józan mióta...
De az is lehet, hogy csak innom kéne,
meg elszívni egy cigit, bár nem szoktam,
talán ideje lenne!
Meg másik cipőt, ruhát húzni,
olyat amiben nem ismersz rám,
ha szembejövök, csak
hogy ne kelljen kínosan félre pillantani
ne ad'j Isten köszönni, mintha
minden úgy alakult volna.
Most a lépteim visszavisznek,
hozzád a múltba, megcsap az
illatod. Egyszer hozzám került
a pulcsid és zacskóba tettem,
Tesco-sba, nehogy kiszellőzz belőle.
Most a lépteim helyek lesznek,
hinták, homokozók, havas dombok,
amin lefelé csúsztunk.
Lefelé csúsztunk amúgy is, csak
nem tudtad se te, se én.
Mert ha tudtuk volna az elején..
akkor sem lett volna másképp.
Azt hiszem nem.
Néhány csapda elkerülhetetlen.
Akkor raszta voltam, nem sokáig
és azt hazudom, nincs közöd hozzá,
hogy kibontottam. Pedig hányszor
nyafogom, hogy már a derekamig érne.
Most a lépteim józan ész lesznek,
nem szenvedés és tavaly tél
és nem a már úgyis mindegy sebek
nyalogatása, amit ki tudja ki hord
kettőnk közül.
Most a lépteim már melletted el
és soha nem hozzád visznek,
utat tévesztek, vagy célt,
vagy mind a kettőt, a lényeg,
hogy semmi nem változik.
Vagy pont az, hogy túl sok minden.

Szintén régebbi. Ez egy ilyen nap, régen frissült a blog, pedig művel születtek.

Nem tudok megjegyezni dátumokat és neveket.A Bélák, Katik és Viktorok egybefolynak, csak az impulzus marad meg. A rezgés. Hogy a szeme barna és mosolyog, akkor is ha az ajkai lefelé görbülnek, hogy mentol és cigaretta szag furcsa keveréke vette körül, hogy fülledt tömegben pillantottam meg először. Szavak, amik megindítottak,megleptek vagy nevetésre késztettek. A hiány, amit maga után hagyott. Kéznyomok, halvány cipőminta lelkem porában.
Ilyen minta vagy Te is. Egy olyan mélyre beivódott minta, amit a felejtés szele nem fú szét, bármennyire is vágyom rá. Most bízva bízom, ez végleg széttipor. Ha kiírlak magamból eltűnsz. Eltűnsz annak lenni, akinek teremtettelek. Mert én voltam. Én generáltam. Tökéletesen illesztettem az áramköröket, hogy megszülethess. Te. A tökély. Azt hittem levetkőztettelek, benéztem minden álcád mögé és alattuk megtaláltalak Téged. Ha tényleg így van, félek, rettegek, mert akkor számomra nincs remény. Most azt kell hinnem, éreznem, vallanom, skandálnom, mint imát, vagy varázsigét, hogy csupán újabb jelmezt pakoltam Rád. Befedtem lényed nem tetsző részeit és így hívtalak életre. Egy kerge passzió, nem több a részemről. Ennyi vagy.  Írnom kell, az utolsó fekete tintapatront is kifacsarni magamból, ami bennem te vagy. Már nem szeretlek és nem hiányzol. Az az én és az a te hiányzik akik voltunk, de talán azok még jobban akik lehettünk volna. Ha érteném, már nem így állna a helyzet. Kapálódzok, hogy megszűnni lássalak és érezzelek. Csak áramszünetek vannak, végleg nem zárnak még áramköreid az én trafómban. Ideje lenne.
Nem tudok megjegyezni dátumokat és neveket.A Bélák, Katik és Viktorok egybefolynak, csak az impulzus marad meg. A rezgés. Hogy a szeme barna és zokogott, akkor is ha az ajkai felfelé görbülnek, hogy mentol és cigaretta szag furcsa keveréke vette körül, hogy hűvös magányban pillantottam meg először. Szavak, amik megindítottak,megleptek vagy megértésre késztettek. A számtalan emlék, üres terek, kávézók, hinták amiket maga után hagyott. Kéznyomok, halvány cipőminta lelkem porában.

Régebbi nem rímelős. Csak érzések. Voltak.

Járhatok két utat, egyszerre csak másképp?
Otthagytam a lábnyomom az egyiken, hogy megtalálj,
ha felébredsz.
Közben elindultam egy másikon, ha örökre aludnál.
Csak azt nem tudom, a két út között a szívem hol maradt.
Meghalt vagy kettészakadt..
Ha kettévált a nagyobb fele melyik utat választotta.
Nem érzem. Néha nem érzek semmit.
Így normális?
Máskor szeretek.

Valaki megmondhatná mit tegyek!
Valaki megmondhatná kit szeressek!
Valaki megmondhatná hogy szeressek!
Valaki megtaníthatná a jót jobban.
Valaki megtaníthatna Téged nem.

Kettészeretek. A szívem nélkülem indult és nem tudom hová érkezett.
Remélem önmagával találkozik valahol és újra eggyé olvad.
Szólj ha odaért hozzád!
És írd alá!
Írd meg, hová mehetek érte!
 Már nagyon hiányzik!