És csattog, csak csattog...

Zokog a világ....
Az alagúton át a metrón ülve,
monoton hangzik újra a fülbe':
"Kérjük kedves utasainkat..!"
Az utasok meg nyelik a válaszaikat,
hogy 320 a vonaljegy natúr...,
Persze, hogyne, a BKV nagy úr!

Megveszem, hogy elővegyem,
az állomás területén
kérhetik a menetjegyem...

Az élet útjára is váltottam egy jegyet,
csak az árakról szólni elfelejtettek,
úgyhogy most épp megfizetek érte.
Kérdőn nézek gyakran az égre,
hogy mennyi az annyi
és lehet e részletre,
vagy halasztani egy következő életre.

Ha lehetne halasztás, akkor most gyűjtögetnék,
meg tenném ezt is meg azt is..,
mindent, amit csak tehetnék!
Elvárások nélkül, hittel és munkával,
mert annyi minden nem megy első próbával...!

Leszállok a metróról, felmegyek a lépcsőn,
zuhog az eső és nincs nálam az ernyőm.
Pocsolyába lépek, vizes lesz a zoknim,
kabát sincs rajtam, elázik a pulcsim.
A víztükörbe nézve önmagamat látom,
se rang, se név, se mosoly a számon.

Nekem ilyen egy szép pillanat,
senki vagyok a talpam alatt!
Zokog a világ, zakatol a metró,
és csattog, csak csattog
az Égi lyukasztó.

Buszon kikukucskálós

Hóra lecsöpögő vérem...
csak ez emlékeztet arra, hogy éltem.
Hogy halandóként, én is féltem,
éreztem, vétkeztem, véreztem;
félelmem mindvégig rejtettem.

Hóra lecsöpögő könnyem...
kegyetlenül kínozza lelkem.
Elárul engem, hogy fázom, hogy félek,
hogy nem halandóként, de még mindig élek.

Szivárvány

Egy kutya vagyok, ki nem lát színeket
fekete-fehérben nézem a képeket.
Nem táthatom én a kék eget,
nem láthatom a barna kenyeret.
Az árokban fekszem, gyűlnek a fellegek,
sokáig várok, az eső elered.
Világosság önti el a világot,
a nap egy felhő mögül kimászott.
Nem törődöm vele, csak az esőt nézem,
majd megjelenik a szivárvány az égen.
Látom az égen a tarka hidat,
Sárgát, kéket, zöldet, pirosat.
Értetlenül nézem elég sokáig,
egy idő után lassan eltűnik.
Sietek elmesélem a többieknek, 
ám ők pimaszul kinevetnek.
Hiába mesélem, hiszen ők nem látták,
nem érthetik meg az égi csodát.
Csak egy kutya vagyok, ki látja a színeket,
tarkán látom én a képeket.
Láthatom én a kék eget,
látom a barna kenyeret.
Csak egy kutya vagyok, ki a szivárványt látta,
s ezért kinevette minden társa.

Áruló..?

"Áruló", súgják a falak, s a világ
és nem találsz helyet, hol senki se' lát.
Meddig élhetsz még így, bűnöd rejtegetve;
meddig lehetsz még Isten kegyeltje?

Születésedtől más voltál,
máshogy éltél, mást akartál.
Nem értettek meg, s áruló lettél,
kínoztak, megvetettek, így már nem élhettél.

Éjfélkor a hídon még mosolyogtál egyet,
könnyed az arcodon lassan lepergett.
Félelem nélkül ugrottál a mélybe,
halált, békét, megváltást remélve.

A halál angyala így lettél,
pedig semmi rosszat nem tettél.
Másokat kísérsz a fénybe',
de te itt maradsz örök éjbe'.

Áruló vagy, saját léted árulója,
senki sincs, ki megsajnálna.
Apró fekete tested...
te csak a békét kerested.

"Áruló", súgják a falak, s a világ
és nem találsz senkit, aki téged megvált.

A sors játéka

Hervadt rózsaszálra, nem száll a méhecske,
törött szárnyú pillangó csak, mi oltalmát kereste.

Valahol messze, a sötét ég alatt,
a fürdőszoba kövén fekszik egy alak.
Bőre fehér, és hideg a teste,
életének napján ez most az este.

Vörösben úszik a hófehér csempe,
s rajta fekszik ő, kinek már nincs lelke.
Nem csak vére, könnye is fojt,
neki, kinek magányos léte volt.

Nyikorogva tárul a fürdőszoba ajtó,
s belép rajta, ki talán nem is való'.
Fekete a ruha melyben a holtesthez lép,
fekete külseje tükrözi életét.

Mert élt, valamikor, régen...
emberi testben és létben.
A sors azonban nem kímélte,
minden tréfájának kitette.

Fájdalmában, magányában nem volt vele senki,
az élet helyett, a halált, könnyebb volt követni.
Ám ekkor sem nyugodhatott, szenvedhetett csendben,
mint az élet, a szerencse is épp úgy hagyta cserben.

Két fekete szárnyat kapott, s lett egy feladata,
Hogy óvja az egyetlent, aki megsiratta.
Ám nem volt elég erős, és bátor sem igazán,
hogy ismét osztozkodjon egy halandó baján.

A törékeny életet figyelemmel kísérte,
egy idő után, szinte már önmagát nézte.
Ugyanúgy szenvedett,ugyanazt kapta,
a sors őt is éppen ugyanúgy ugratta.

Tudta mire készül, hisz ő is ezt tette,
ám magában az emléket már régen eltemette.
Nem akarta hagyni nyújtotta a kezét,
ám nem érhette el a halandók életét.

Miután meghalt, nem ejtett könnyet,
azt hitte nem is tud, de nagyot tévedett.
Megsiratta az egyetlent, ki érte könnyet ejtett
Majd egy szebb jövőre várva, mosolygott egyet.

Kereste a lelkét, hogy együtt mehessenek,
de a sors ennyi boldogságot, sem engedett.
Fájó, keserű mosolya alatt,
fejébe férkőzött a kínzó gondolat.

A sors kegyetlenül, lehelte, súgta,
s e szavak súlyát feledni, sohasem hagyta:

"Hervadt rózsaszálra, nem száll a méhecske,
törött szárnyú pillangó csak, mi oltalmát kereste..."

Esthajnalcsillag

Az esthajnal csillag egy ígéretet hirdet,
ha eltévedsz, és egyedül vagy, hazavezet téged.

De ki segít rajtad, ha minden hallgat,
ha a magány sikolt, a csend pedig jajgat?!

Ha minden fekete, csak te vagy fehér,
ha egy éjbevesző kiáltásod semmit sem ér.

Ahol az egyetlen útitársad puszta árnyékod,
ahol nincs jövőd, nincs múltad nincsen úti célod.

Ahol az álom komédia, az élet dráma,
a halál a szereplők megváltója.

Ahol a lélek, és a szív más utakon jár,
ahol két emberből soha nem lehet egy pár.

Itt a lélek fél, az elme kutat
a szív megmutatja a helyes utat.

Csoportos magány

Egyedül vagyok, bár a Földön élek,
körülöttem él még milliónyi lélek.

Egy hideg padon ülök, körülöttem sötét,
még most sem értettem meg létem üzenetét.
A barátaimmal vagyok, beszélek és fecsegek,
szomorú vagyok, mégis velük nevetek.

Miért nem ért meg senki, miért nem hallanak meg?
Ha pedig kérdeznek, miért nem felelek?
Kiskoromtól fogva, könnyem visszafojtva,
a hideg padon ültem belülről zokogva.

"Sosem leszek teher,
túl élem, ha kell!"

Vigasztaltam magam, a padon egyre várva
a boldogságnak apró sugarára.
Többé már nem számít, egyedül maradtam,
akkor is, ha én másképpen akartam.

"Most már boldog leszek,könnyet sosem ejtek!"
Megfogadtam százszor, mégis jöttek könnyek.
Itt élek köztetek, mégis egyedül,
addig fáj a magány, míg lelkem el nem repül.

Száz kicsi üvegszilánk...

Véres ujjlenyomat...
csak kövesd a hangomat!
Száz kicsi üvegszilánk...
Mondd el, hogy ki bánt!

Két lábam a földbe kapaszkodik,
két kezem az ég felé nyúl
a reménynek kihunyt lángja újra gyúl.

Szemem a jövőt keresi, lábam még a múltban áll,
hová mennyek, hol kutassak úti cél után?

Szívem szilánkokra törik, lelkem siratja,
elmém semmit sem bánt meg:
így történt, hát elfogadja.

Millió könny, mint üvegszilánk hullik a földre,
lelkedet egy távoli hang utáni vágy tölti be.
A remény testesül meg benne, de indulni félsz,
felé nyújtod a kezed, de semmit nem remélsz.

Szemed a jövőt keresi, lábad még a múltban áll,
hová mész majd, hol kutatsz úti cél után?

Mész, de csak félve követed a hangot,
utadat jelöli véres lábnyomod.
Minden szertefoszlik, üres vagy megint,
újra éled -mint már sokszor- a pokoli kínt.

Véres ujjlenyomat...
csak kövesd a hangomat!
Száz kicsi üvegszilánk...
Mondd el, hogy ki bánt!

Csak e hang marad, mi betölt téged,
egyedül vagy, fürkészed a messzeséget.
Indulnál, de nincs miért,
nem remélsz a semmiért.

Szemed a jövőt keresi, lábad még a múltban áll,
hová mész majd, hol kutatsz úti cél után?

Karácsonyi társadalomkritika...

Karácsony van. Ilyen későn már senki sincs az utcán, aki teheti visszahúzódik jó meleg otthonába és ünnepel egy díszben álló halott fenyőfával a nappalijában..."De gyönyörű!"
Én a kihalt aluljáróban sétálok, szorosabban összehúzva magamon a kabátot, arcomat belefúrva kötött sálamba, miközben a zsúfolásig graffitizett falakról visszaverődnek lépteim..."Miért?"
Valaki ott kuporog a földön. Fázik és éhes is biztosan. Ruháknak nem igen nevezhető rongyokban ül a kövön, zsemle színű keverék az ölében... "Kérlek, az ételre és a kutyának!"
Gyönyörű Karácsony. Éljen az emberség! Bravó! Ez az EMBER itt a földön, épp úgy ember - igen, csupa nagy betűvel- , mint azok ott a halott fáikkal, csak éppen nincsen otthona. Ennyi a bűne. Persze könnyedén sütnek rá sok millió vétket, amiket talán soha el sem követett, csak, hogy a saját lelkiismeretüket könnyebbé tegyék, mikor ridegen elfordulnak anélkül, hogy segítenének..."Úgy is piára költi!"
Megállok előtte, ránézek. Olyan, mint én és az a kutya éppenséggel a sajátom is lehetne. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, magadhoz ölelni a kutyádat, aki immár az egyetlen barátod, abban a tudatban, hogy az ő élete is a többi ember jóindulatán múlik. Ha fázik, ha nyüszít, ha éhes, semmit sem tehetsz érte, ahogy magadért sem... "Sajnálom Bundás!"
Mellé ülök. Nem sietek, bár várnak otthon, ők azonban melegben vannak és ha aggódnak felhívnak úgy is.
Zavartan néz rám, míg én figyelmen kívül hagyva kérdő tekintetét a zsebemben kotorászok, aztán a másikban. Nincs nálam sok minden, az üzletek zárva. Két egész és egy félig megcsócsált húsos szendvics lapul még a táskám aljában, aminek gondolatára azonnal felvillanyozódom és elő is kotorászom őket. Most rajtam a sor, hogy zavartan nézzek. Nem tudom, elfogadja e, hogy hogyan adjam oda. Megint rám néz, ekkor aztán nemes egyszerűséggel a kezébe nyomom a szendvicseket. Döbbenet ül ki az arcára majd elmosolyodik, végül hangosan felnevet, belezeng az egész aluljáró. Az egyik felet a kutyájának adja, majd elfelez még egyet és annak a felét is a szőrmók kapja, a többit ő kezdi el enni. A magam részéről még mindig zavart vagyok kissé, de a látvány, hogy esznek egyszerűen felmelegíti a mellkasomat. Elcsépelten hangzik, de amíg az ember ki nem próbál valami hasonlóan értelmetlen "jó tettet", addig ezt úgy sem értheti. Egy fél szendvicset, látom félrerak talán későbbre, ha újra nem lenne mit ennie, majd hálásan bólint egyet felém, miközben kissé "kijózanodva" tápászkodom föl..."Boldog Karácsonyt!"

[A történet természetesen fikció, mert a valóságban a hajléktalan meghat volna, a kutyájával együtt, a járókelő pedig jobb legjobb esetben is csak közömbösen tovább sétált volna. Éppen ezért a konklúziót mindenki vonja le a saját maga számára! Nem csak a fenyőfák halnak meg Karácsonykor és nem csak Karácsonykor! Jézus megszületett ugyan, de az, hogy megváltotta az emberiséget, olykor igen hiábavalónak tűnik...
Mindezek szellemében és tudatában, Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek!]