És csattog, csak csattog...

Zokog a világ....
Az alagúton át a metrón ülve,
monoton hangzik újra a fülbe':
"Kérjük kedves utasainkat..!"
Az utasok meg nyelik a válaszaikat,
hogy 320 a vonaljegy natúr...,
Persze, hogyne, a BKV nagy úr!

Megveszem, hogy elővegyem,
az állomás területén
kérhetik a menetjegyem...

Az élet útjára is váltottam egy jegyet,
csak az árakról szólni elfelejtettek,
úgyhogy most épp megfizetek érte.
Kérdőn nézek gyakran az égre,
hogy mennyi az annyi
és lehet e részletre,
vagy halasztani egy következő életre.

Ha lehetne halasztás, akkor most gyűjtögetnék,
meg tenném ezt is meg azt is..,
mindent, amit csak tehetnék!
Elvárások nélkül, hittel és munkával,
mert annyi minden nem megy első próbával...!

Leszállok a metróról, felmegyek a lépcsőn,
zuhog az eső és nincs nálam az ernyőm.
Pocsolyába lépek, vizes lesz a zoknim,
kabát sincs rajtam, elázik a pulcsim.
A víztükörbe nézve önmagamat látom,
se rang, se név, se mosoly a számon.

Nekem ilyen egy szép pillanat,
senki vagyok a talpam alatt!
Zokog a világ, zakatol a metró,
és csattog, csak csattog
az Égi lyukasztó.

Buszon kikukucskálós

Hóra lecsöpögő vérem...
csak ez emlékeztet arra, hogy éltem.
Hogy halandóként, én is féltem,
éreztem, vétkeztem, véreztem;
félelmem mindvégig rejtettem.

Hóra lecsöpögő könnyem...
kegyetlenül kínozza lelkem.
Elárul engem, hogy fázom, hogy félek,
hogy nem halandóként, de még mindig élek.

Szivárvány

Egy kutya vagyok, ki nem lát színeket
fekete-fehérben nézem a képeket.
Nem táthatom én a kék eget,
nem láthatom a barna kenyeret.
Az árokban fekszem, gyűlnek a fellegek,
sokáig várok, az eső elered.
Világosság önti el a világot,
a nap egy felhő mögül kimászott.
Nem törődöm vele, csak az esőt nézem,
majd megjelenik a szivárvány az égen.
Látom az égen a tarka hidat,
Sárgát, kéket, zöldet, pirosat.
Értetlenül nézem elég sokáig,
egy idő után lassan eltűnik.
Sietek elmesélem a többieknek, 
ám ők pimaszul kinevetnek.
Hiába mesélem, hiszen ők nem látták,
nem érthetik meg az égi csodát.
Csak egy kutya vagyok, ki látja a színeket,
tarkán látom én a képeket.
Láthatom én a kék eget,
látom a barna kenyeret.
Csak egy kutya vagyok, ki a szivárványt látta,
s ezért kinevette minden társa.

Áruló..?

"Áruló", súgják a falak, s a világ
és nem találsz helyet, hol senki se' lát.
Meddig élhetsz még így, bűnöd rejtegetve;
meddig lehetsz még Isten kegyeltje?

Születésedtől más voltál,
máshogy éltél, mást akartál.
Nem értettek meg, s áruló lettél,
kínoztak, megvetettek, így már nem élhettél.

Éjfélkor a hídon még mosolyogtál egyet,
könnyed az arcodon lassan lepergett.
Félelem nélkül ugrottál a mélybe,
halált, békét, megváltást remélve.

A halál angyala így lettél,
pedig semmi rosszat nem tettél.
Másokat kísérsz a fénybe',
de te itt maradsz örök éjbe'.

Áruló vagy, saját léted árulója,
senki sincs, ki megsajnálna.
Apró fekete tested...
te csak a békét kerested.

"Áruló", súgják a falak, s a világ
és nem találsz senkit, aki téged megvált.

A sors játéka

Hervadt rózsaszálra, nem száll a méhecske,
törött szárnyú pillangó csak, mi oltalmát kereste.

Valahol messze, a sötét ég alatt,
a fürdőszoba kövén fekszik egy alak.
Bőre fehér, és hideg a teste,
életének napján ez most az este.

Vörösben úszik a hófehér csempe,
s rajta fekszik ő, kinek már nincs lelke.
Nem csak vére, könnye is fojt,
neki, kinek magányos léte volt.

Nyikorogva tárul a fürdőszoba ajtó,
s belép rajta, ki talán nem is való'.
Fekete a ruha melyben a holtesthez lép,
fekete külseje tükrözi életét.

Mert élt, valamikor, régen...
emberi testben és létben.
A sors azonban nem kímélte,
minden tréfájának kitette.

Fájdalmában, magányában nem volt vele senki,
az élet helyett, a halált, könnyebb volt követni.
Ám ekkor sem nyugodhatott, szenvedhetett csendben,
mint az élet, a szerencse is épp úgy hagyta cserben.

Két fekete szárnyat kapott, s lett egy feladata,
Hogy óvja az egyetlent, aki megsiratta.
Ám nem volt elég erős, és bátor sem igazán,
hogy ismét osztozkodjon egy halandó baján.

A törékeny életet figyelemmel kísérte,
egy idő után, szinte már önmagát nézte.
Ugyanúgy szenvedett,ugyanazt kapta,
a sors őt is éppen ugyanúgy ugratta.

Tudta mire készül, hisz ő is ezt tette,
ám magában az emléket már régen eltemette.
Nem akarta hagyni nyújtotta a kezét,
ám nem érhette el a halandók életét.

Miután meghalt, nem ejtett könnyet,
azt hitte nem is tud, de nagyot tévedett.
Megsiratta az egyetlent, ki érte könnyet ejtett
Majd egy szebb jövőre várva, mosolygott egyet.

Kereste a lelkét, hogy együtt mehessenek,
de a sors ennyi boldogságot, sem engedett.
Fájó, keserű mosolya alatt,
fejébe férkőzött a kínzó gondolat.

A sors kegyetlenül, lehelte, súgta,
s e szavak súlyát feledni, sohasem hagyta:

"Hervadt rózsaszálra, nem száll a méhecske,
törött szárnyú pillangó csak, mi oltalmát kereste..."

Esthajnalcsillag

Az esthajnal csillag egy ígéretet hirdet,
ha eltévedsz, és egyedül vagy, hazavezet téged.

De ki segít rajtad, ha minden hallgat,
ha a magány sikolt, a csend pedig jajgat?!

Ha minden fekete, csak te vagy fehér,
ha egy éjbevesző kiáltásod semmit sem ér.

Ahol az egyetlen útitársad puszta árnyékod,
ahol nincs jövőd, nincs múltad nincsen úti célod.

Ahol az álom komédia, az élet dráma,
a halál a szereplők megváltója.

Ahol a lélek, és a szív más utakon jár,
ahol két emberből soha nem lehet egy pár.

Itt a lélek fél, az elme kutat
a szív megmutatja a helyes utat.

Csoportos magány

Egyedül vagyok, bár a Földön élek,
körülöttem él még milliónyi lélek.

Egy hideg padon ülök, körülöttem sötét,
még most sem értettem meg létem üzenetét.
A barátaimmal vagyok, beszélek és fecsegek,
szomorú vagyok, mégis velük nevetek.

Miért nem ért meg senki, miért nem hallanak meg?
Ha pedig kérdeznek, miért nem felelek?
Kiskoromtól fogva, könnyem visszafojtva,
a hideg padon ültem belülről zokogva.

"Sosem leszek teher,
túl élem, ha kell!"

Vigasztaltam magam, a padon egyre várva
a boldogságnak apró sugarára.
Többé már nem számít, egyedül maradtam,
akkor is, ha én másképpen akartam.

"Most már boldog leszek,könnyet sosem ejtek!"
Megfogadtam százszor, mégis jöttek könnyek.
Itt élek köztetek, mégis egyedül,
addig fáj a magány, míg lelkem el nem repül.

Száz kicsi üvegszilánk...

Véres ujjlenyomat...
csak kövesd a hangomat!
Száz kicsi üvegszilánk...
Mondd el, hogy ki bánt!

Két lábam a földbe kapaszkodik,
két kezem az ég felé nyúl
a reménynek kihunyt lángja újra gyúl.

Szemem a jövőt keresi, lábam még a múltban áll,
hová mennyek, hol kutassak úti cél után?

Szívem szilánkokra törik, lelkem siratja,
elmém semmit sem bánt meg:
így történt, hát elfogadja.

Millió könny, mint üvegszilánk hullik a földre,
lelkedet egy távoli hang utáni vágy tölti be.
A remény testesül meg benne, de indulni félsz,
felé nyújtod a kezed, de semmit nem remélsz.

Szemed a jövőt keresi, lábad még a múltban áll,
hová mész majd, hol kutatsz úti cél után?

Mész, de csak félve követed a hangot,
utadat jelöli véres lábnyomod.
Minden szertefoszlik, üres vagy megint,
újra éled -mint már sokszor- a pokoli kínt.

Véres ujjlenyomat...
csak kövesd a hangomat!
Száz kicsi üvegszilánk...
Mondd el, hogy ki bánt!

Csak e hang marad, mi betölt téged,
egyedül vagy, fürkészed a messzeséget.
Indulnál, de nincs miért,
nem remélsz a semmiért.

Szemed a jövőt keresi, lábad még a múltban áll,
hová mész majd, hol kutatsz úti cél után?

Karácsonyi társadalomkritika...

Karácsony van. Ilyen későn már senki sincs az utcán, aki teheti visszahúzódik jó meleg otthonába és ünnepel egy díszben álló halott fenyőfával a nappalijában..."De gyönyörű!"
Én a kihalt aluljáróban sétálok, szorosabban összehúzva magamon a kabátot, arcomat belefúrva kötött sálamba, miközben a zsúfolásig graffitizett falakról visszaverődnek lépteim..."Miért?"
Valaki ott kuporog a földön. Fázik és éhes is biztosan. Ruháknak nem igen nevezhető rongyokban ül a kövön, zsemle színű keverék az ölében... "Kérlek, az ételre és a kutyának!"
Gyönyörű Karácsony. Éljen az emberség! Bravó! Ez az EMBER itt a földön, épp úgy ember - igen, csupa nagy betűvel- , mint azok ott a halott fáikkal, csak éppen nincsen otthona. Ennyi a bűne. Persze könnyedén sütnek rá sok millió vétket, amiket talán soha el sem követett, csak, hogy a saját lelkiismeretüket könnyebbé tegyék, mikor ridegen elfordulnak anélkül, hogy segítenének..."Úgy is piára költi!"
Megállok előtte, ránézek. Olyan, mint én és az a kutya éppenséggel a sajátom is lehetne. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet, magadhoz ölelni a kutyádat, aki immár az egyetlen barátod, abban a tudatban, hogy az ő élete is a többi ember jóindulatán múlik. Ha fázik, ha nyüszít, ha éhes, semmit sem tehetsz érte, ahogy magadért sem... "Sajnálom Bundás!"
Mellé ülök. Nem sietek, bár várnak otthon, ők azonban melegben vannak és ha aggódnak felhívnak úgy is.
Zavartan néz rám, míg én figyelmen kívül hagyva kérdő tekintetét a zsebemben kotorászok, aztán a másikban. Nincs nálam sok minden, az üzletek zárva. Két egész és egy félig megcsócsált húsos szendvics lapul még a táskám aljában, aminek gondolatára azonnal felvillanyozódom és elő is kotorászom őket. Most rajtam a sor, hogy zavartan nézzek. Nem tudom, elfogadja e, hogy hogyan adjam oda. Megint rám néz, ekkor aztán nemes egyszerűséggel a kezébe nyomom a szendvicseket. Döbbenet ül ki az arcára majd elmosolyodik, végül hangosan felnevet, belezeng az egész aluljáró. Az egyik felet a kutyájának adja, majd elfelez még egyet és annak a felét is a szőrmók kapja, a többit ő kezdi el enni. A magam részéről még mindig zavart vagyok kissé, de a látvány, hogy esznek egyszerűen felmelegíti a mellkasomat. Elcsépelten hangzik, de amíg az ember ki nem próbál valami hasonlóan értelmetlen "jó tettet", addig ezt úgy sem értheti. Egy fél szendvicset, látom félrerak talán későbbre, ha újra nem lenne mit ennie, majd hálásan bólint egyet felém, miközben kissé "kijózanodva" tápászkodom föl..."Boldog Karácsonyt!"

[A történet természetesen fikció, mert a valóságban a hajléktalan meghat volna, a kutyájával együtt, a járókelő pedig jobb legjobb esetben is csak közömbösen tovább sétált volna. Éppen ezért a konklúziót mindenki vonja le a saját maga számára! Nem csak a fenyőfák halnak meg Karácsonykor és nem csak Karácsonykor! Jézus megszületett ugyan, de az, hogy megváltotta az emberiséget, olykor igen hiábavalónak tűnik...
Mindezek szellemében és tudatában, Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek!]

Mókusok és Pandák, Noelek és Gizik... Egy régi, régi mese....

Az egyszer volt, nem is volt, hol volt, hol nem és most van, vagy nincs..., ki tudja már...! Megtörtént annyi szent; ha másutt nem, hát gondolatban, pillanatokban, emlékekben, de legfőképp a szívemben. Történt? Történik? Nem tudom. Valahol fél úton elhagytam az időérzékem. A napok és hetek egyszerűen egymásba csúsznak, aztán meg foghíjasra ritkulnak.  Nekik pár hónap, ami nekem pár száz év; mesénk szempontjából ez legalább annyira jelentéktelen, mint az, hogy a két főszereplő Anna és Pisti volt, vagy Noel és Gizi, netán egy mókus meg egy panda. Kicsire nem adunk.
Az bizonyos, hogy ez a mese egy szerelem története. Ebből nem engedek. Ez fontos. Ez tény. Ez a lényeg. A lényeg lényege. E szerelem -mint a szerelmek általában- egyetlen az egész világon, semelyik másikhoz nem hasonlítható. Mosolyokból, kopogtatásokból, véletlenekből, egy fél pár cipőből, egy majdnem színdarabból, egy lila madárból, egy sálból, egy csomag kamillából, egy csocsózásból, egy öt perces látogatásból, egy lépcsőfordulóból, egy ebédből, csipkelődésekből és nagyon sok forró teából lett összetákolva. Düledező falait színes szemkápráztató képek díszítik, melyeket alkotójuk csak szemüvegben láthat. Remények és félelmek táplálta tetőgerendáit pletykák szögezték oda, majd a zavar és megfelelni akarás szúi kezdték rágni. Cserepei nem voltak. Egyetlen véletlen séta, egy hajborzolás, egy papírpohár, egy karamellás ital, egy szemüveg, egy molylepke, egy műfogsor, egy sapkátlan kobak, egy majdnem Duna-part, egy mosogatás, egy teafilter, egy konyha, egy másik majdnem színdarab és egy két árbócos papírhajó próbálták betetőzni a tákolmányt, melyet egy kakaófolt romba döntött mégis. Egy lány maradt csupán a romhalmaz tetején tehetetlenül,reményvesztetten reménykedve, önostorozással kitöltve a mellkasában tátongó űrt, értetlenül turkálva a romok között, keresve a hibát, az okot, de legfőképpen a vigaszt. Összeomlott a kis kunyhó, melynek létezéséről addig nem volt hajlandó tudomást venni. Egy Noel, egy Pisti, egy mókus sátrat vert ott teleknek használva lüktető kis szívét aztán maga mögött hagyott egy hatalmas kakaófolttal romba döntött valamit. Egy ilyen megfoghatatlant, amire divatos címkéket aggatnak, mint vonzalom, tetszés, szerelem, de különben egyik sem fejezi ki a lényeget, azt , amitől ez egyetlen és különleges és megrendítő, esetleg sorsfordító, vagy rózsaszín. Szürke, magányos, reménytelen, kecsegtető és szemfényvesztő, inkább. Szerethető?! Mindenképpen.
Így szól egy első szerelem -vagy micsoda- gyötrelmes kis története. Röviden pár száz esztendőről. Nem lángoló, romantikus vagy sorsszerű mint a többi, amiket dokumentálni érdemes. Viszont szólni kell erről is, mert igaz és megtörtént egyszer egy Anna meg egy Pisti között, egy Noel meg egy Gizi között, egy mókus meg egy panda között.
Mikor e történet véget ér majd Gizi/Anna/panda számára is, borítékba teszi majd és feladja levélként, annak a bizonyos Pistinek/Noelnek/mókusnak, hogy elolvashassa a mesét, melyben ő volt az egyetlen kiskirályfi, melyben minden főszerep neki osztatott, melyben ő volt a kezdet és a vég, az alfa és az omega. A borítékra pedig csak annyi lesz rávésve:

 Feadó: Anna/Gizi/panda

Címzett: Pisti/Noel/mókus

"Örökké szerettelek...Egyszer!"

Szelidi félkész- Szokatlan

Borult, fülledt nap volt. Az a fajta, mikor séta közben kimelegedünk, de ha csak az árnyékban pihenve töltjük a napot, elkél egy pulóver. Egyedül jöttem el nyaralni, ebbe a faházba, ami egy óra járásra van a bolttól és ahol azelőtt sohasem jártam. „Szokatlan döntés, egy szokatlan nőtől” -mondta anyám mosolyogva. A mondat nyelvi helyességébe beleköthetnék, de minek? A lényeget tekintve igaza van. Nekem azonban nem lett volna pihenés másokhoz alkalmazkodva, nagy társasággal éjszakákat átdorbézolni, pirosra sülni a jéghideg vízben és minden reggel másnaposan ébredni, míg a vakáció végére még nyúzottabbá válok,mint amilyen voltam.
Alkotni akartam ebben az egy hétben. Csöndre vágytam és ezt nem feltétlenül a fizikai világ csöndjére értem, sokkal inkább egyfajta belső csöndet szerettem volna megtalálni. A mobiltelefonomat -utólag belegondolva igen felelőtlen módon- szánt szándékkal otthon hagytam, hogy még véletlenül se essek kísértésbe. Technikai berendezések közül csak a kisrádióm, a laptopom és az elektromos fogkefém jöhetett velem. A laptopot sem akartam igazán, de praktikusabb így, mint utólag begépelni minden kézzel írt piszkozatot, internet pedig úgy sincs. A háztól nem messze, hosszú, erdővel szegélyezett föld út végén van egy tó. Gyalog tíz percre sincs a háztól, oda járok írni.
Ezen a borult, fülledt napon már kora hajnalban kisétáltam ide, de úgy tűnt az ihlet még alszik és még az én kedvemért sem hajlandó felébredni. Pihentettem hát kicsit a dolgokat, térdig felcsavartam a mackónadrágom és elindultam a tó felé. Lassan gázoltam a vízbe, kezdetben csak a talpamat szoktattam hozzá és időbe telt míg térdig mártóztam a hűs habokba. Itt megálltam kicsit, különös megmagyarázhatatlan késztetést kezdtem érezni arra, hogy folytassam kis túrámat a tóban. Mások azt mondták volna, őrültség, anyám, hogy szokatlan, én személy szerint nem szeretek mindennek nevet adni. Minden esetre engedtem ennek a belső vágynak, nem törődve az okokkal, a státuszokkal és a nadrágommal, ami egyre vizesebbé vált. Minél följebb kúszott a jeges víz, annál kevésbé állhattam meg néhány grimaszt és szisszenést. Amikor strandon van az ember igyekszik gyorsan nyakig mártózni a hűsbe, hogy mihamarabb megszokja, én viszont ez úttal minden pillanatát meg akartam élni a kínnak is. Mikor derékig álltam a tó vizében megtorpantam. Az a pont volt, amikor vissza fordulhattam volna még. Az a pont, amikor vissza kellett volna fordulnom. Nem tettem. Semmit nem éreztem. Se felelősséget, se félelmet, se tébolyt, maga volt a koncentrált, száz százalékos semmi. Továbbmentem. Fokozatosan lepett el egyre inkább a víz, először mellkasomat, vállaimat -ennél a pontnál hirtelen fájdalmat éreztem a talpamban, beleléptem valamibe-, majd a nyakamat. Abbeli aggodalmam, hogy ezután hamarosan a fejem, ebből fakadóan légutaim következnek hamar eltörpült amellett a tény mellett, hogy bármibe is sikerült belelépnem, az bizony minden lépéssel jobban beleékelődik talpamba. Biztos voltam benne, hogy mostanra ijesztően méllyé vált a seb és ebből fakadóan talán sok vért is veszítek, ami furcsa mód ebben a helyzetben sokkal kevésbé zavart, mint a tény, hogy ez fájdalommal jár. Ha nem éreztem volna a sajgó, égető, nyilalló fájdalmat minden lépésemnél, akkor a vér és a seb legkevésbé sem érdekeltek volna. Miközben ezen filozofáltam -talán mindössze néhány másodpercet-, a lábam továbbra is vitt előre, viszont ezt nem érzékelvén, megdöbbentem, mikor légvételkor víz tódult a tüdőmbe és a szörnyű -félrenyelt ivólevek vagy cukorkák által mindenki számára ismerős- érzést nem enyhítette a köhécselés és krákogás, melyre a víz alatt amúgy sem voltam igazán képes. Nyikkantam is egyet, bár a víz alatt... talán csak gondolataim nyikkantak egyet pánikba esve, hiába. Nem álltam meg, szemem is nyitva maradt. Reszkettem ugyan, de a fájdalomtól és a hidegtől inkább, mint a félelemtől. Egy kósza másodpercben átfuttattam agyamon, vajon a lábam, vagy a mellkasom fáj e jobban, ám nem tudtam eldönteni és kiszámolós mondókával akartam dűlőre jutni a kérdést illetően, mely akkor, abban a kósza másodpercben minden másnál fontosabb volt számomra. Ez azonban csak egyetlen másodperc lehetett, aztán a kérdés a mellkasom javára dőlt el, miután talpam nem érte többet a talajt. Ez volt az a pont, ahol először feleszméltem korábbi higgadtságomból és pánikszerűen kutatni kezdtem az irányokat, hiába. Kapálózni akartam a felszínre juttatni ernyedt testemet, ám végtagjaim nem engedelmeskedtek többé. Életem legszörnyebb pillanat volt ez. Mentségére legyen mondva, csak egyetlen pillanatig tartott. Ekkor kezdtem el az időről gondolkodni. Fizikailag képtelenségnek tartottam, hogy még éljek. Az idő, mióta a víz alatt vagyok, végtelennek tűnt ugyan, de abban szinte biztos voltam, hogy már négy-öt perce is van annak, hogy nem jutottam oxigénhez. Az ebből fakadó légszomj volt az egyetlen szűnni nem akaró érzés. Aki szerint mindent meg lehet szokni, az még biztosan nem küzdött ilyen mértékű levegő hiánnyal. Ösztönösen vettem mély lélegzeteket, melyekkel persze egyre több vizet juttattam szervezetembe. Ezek alapján korábbi feltevésem ellenére mégis azt kellett hinnem, hogy egyenlőre nem haltam meg, talán az időérzékem csalatkozott velem,hiszen aki halott minden bizonnyal nem szeretne többé levegőt venni. Éppen mikor végre elhittem, élek, lecsukódott a szemem és megszűnt a légszomj. Meghaltam. Ízlelgettem a gondolatát, a ténynek miszerint nem élek többé. Abban az állapotban nem töltött el félelemmel. Persze, hogyan is félhettem volna, ha még mindig tudatomnál voltam és gondolkodtam. Olyan volt, mintha megvakultam volna, nem láttam semmit, de gondolkodtam és valamiért azt gondoltam beszélni is tudnék. Ezt aztán azonnal ki akartam próbálni és akkor egyszerre két helyen szólalt meg hangom, mintha egy barlang falairól verődött volna vissza, egy artikulálatlan hahónak indult hang, mely legalább annyira nem volt az enyém, mint amennyire az enyém volt.
Mikor újra kimondtam, kinyíltak szemeim. Kómásan néztem szét magam körül. Javában sütött már a nap. A ragadós, szürke időnek nyoma sem volt, ki is melegettem kicsit. Ölemben laptopom, melynek monitorján sürgetőn villogott a kurzor, arra várva, hogy elkezdjek gépelni. Mikor lenéztem az egyik nadrágom szára félig föl volt hajtva, ám sebnek, vagy víznek nyomát sem láttam. Néhány nagyobb pislogás után tudatosult csak bennem, hogy elaludtam, valahol a tóban hűsölés és az írási szándék között félúton, csálé nadrágszárral. Még elevenen élt bennem az érzés, a csönd egyedi élménye volt ez, de még annál is több, szinte még éreztem, olyannyira a hatása alatt voltam, hogy abban a pillanatban még nehezemre esett elhinni, hogy álom volt csupán. Ölembe pillantottam, majd gondolkodás nélkül gépelni kezdtem olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak kezeim lépést tarthattak elillanó gondolataimmal.
Aznapi halálom írásba foglalását követően folytattam a vakációt. Elsétáltam a boltba, kenyeret, tejet és teafüvet vettem, kútvizet merítettem magamnak két műanyag kannába, mivel ideiglenes otthonomban csak mosásra és fürdésre volt alkalmas a tóvíz mely be volt kötve. Visszaérve vacsorát készítettem abból a három tojásból, amit még a hűtőmben találtam, közben bekapcsoltam a rádiót, mikor elkezdett sötétedni, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Megvacsoráztam, lezuhanyoztam, aztán odatettem főni egy teát, míg megágyaztam magamnak. Estére talán szokatlan, de én a teától remekül alszom.

Irkafirkák mindenmennyiségben (:

(Nem vagyok szerelmes (!!!), egy bizonyos emberke számára íródott, aki reménytelenül szerelmes, úgyhogy ím' tőlem neki, szeretettel, sok kitartást !! (: ) Szeretlek valamiért...

Szeretlek valamiért... Igen így van és bár ne lenne...Ha tudnám mi az...Ha tudnám hogy a szemed, soha többé nem néznék bele, ha a hajad miatt, sapkát adnék rá, ha a hangod, hát megkérnélek ne szólj többé! Ha viszont nem látlak, nem hallak, nem érzem illatod, csak még jobban hiányzol. Ha velem vagy minden jó.., de akkor csak újra jobban és jobban szeretlek, aztán eltűnsz és hiányzol és fájsz és nem múlik... nem múlsz bennem, nem oldódsz fel lelkemben, valami egész, valami tömény, valami koncentrált esszencia ott él bennem belőled, egy halhatatlan részed, egy láng, egy fény, egy árnyék, egy mosoly, egy szempár, egy illat, egy "Szia!", egy "Viszlát!". Valami Te. Nem kívánom neked, hogy átéld mindezt, mert egyszerre szenvedni és szeretni, akarni és nem akarni, kapaszkodni és eltaszítani túl ambivalens érzelmek a te tiszta lelkednek! Te szétszakadnál, te beleőrülnél, te nem értenéd, te menekülni próbálnál, te szenvednél. Túl törékeny vagy, törékeny nekem, egy porcelánjáték, egy kincs, amit nem érinthetek, mert elégsz, mert összetörsz, mert szétszakadsz. Ahogy te bennem nem oldódsz, én úgy nem oldódnék fel tebenned, teherként nehezülnék mellkasodra, kellemesen elfészkelném magam gondolataid között és én válnék a legkínzóbb, a legvágyottabb, legmegfoghatatlanabb gondolatoddá. Mert magam sem tudom, mit mikor és miért. Mert az, aki voltam...nem vagyok és nem leszek soha már, se benned, se bennem, se másban...Mert beleszeretek a múló pillanatokba, mert feloldódom bennük, a pillanatokban és mikor múlnak múlok én is, múlik lelkemnek egy darabja, egy szilánkja mely eggyé vált a pillanattal és összetörik és fáj és zokog, siratja a pillanatot, siratja önmagát...Megpihen aztán tovább kergetőzik az idővel, belefárad, majd újra kezdi...Újra kezdem én is fáradhatatlanul, újra és újra rendíthetetlenül,fáradhatatlanul, tudod, azért, mert szeretlek....Szeretlek valamiért...

Hogyanok (: Keszekusza, tarkabarka, össze-vissza sok-sok gondolat (:

Közhelyek között vergődve, nincs szükségem miértekre, csak a hogyanokra vagyok kíváncsi! Hogyan?
Most élvezem ezt, hogy elmerülök önnön magamban és boldog vagyok, mert azt teszem, amit akarok!
Egy-egy hullámvölgy van persze, félnapok, éjszakák, aztán minden megy tovább a maga útján, azon a színesen, amin én is járok. Fűben fetrengeni, festékben tapicskolni, enni egy fagyit, vagy hármat egymagamban, elmerülve a csöndemben, mert kell, mert néha semmi szükségem társaságra. Néha jól esik leülni a vasúti felüljárón és csak bámulni a végtelenbe vesző síneket, vonat is jön olykor, kék, vagy piros... akkor mindig integetek lefelé, akkor is ha nem láthatja senki, csak mert jól esik. Nem szól rám senki, hogy mennyek arrébb, nem kérdezik meg jól vagyok e és ez pont így tökéletes! Az emberek elől amúgy sem szükséges elbújni, mert akkor sem kérdezik meg mi bánt, ha nyíltan sírsz az utcán és direkt bele nézel a szemükbe! Olyan viccesek mind! Félnek a mosolyoktól, a kedvességtől, a szeretettől... Hát nem viccesek?! Én meg bátran mosolygok, kedves vagyok, ha az akarok lenni és szeretek is rengeteg sok mindenkit - habár itt el kell ismernem, nem mindenkit nyíltan- ! Most pedig össze-vissza kesze-kusza dolgokat írok halomra, csak mert hangulatom különös módon ilyen formán akar megnyilvánulni a fizikaiban....
Hogyan? Így. Miért is gondolkodni ostobaságokon?! Csak élvezni kell mindent, minden pillanatban, hogy hogyan, ahogy jól esik ! (:

Míg bírja a májam....

Gondolataim kuszák most,

hiányod alkoholjától rímet hányok

a falra, arra a fehérre, 

ami legalább annyira semmitmondó, mint te.

Lefolyik a padlóra, ahová te juttattál 

és most ím önnön hányásomban 

fetrenghetek hosszan...

Ez aztán a "totál metál",

meg a rock'n roll bébi... !

Csak közben elfelejtünk élni...

Nem akarlak látni, tűnj el!

Tűnj el belőlem, az emlékeimből, a fejemből!

Tégy úgy, mintha nem léteznél és nem is léteztél volna soha,

úgy is csak én vagyok az egyetlen ostoba,

aki nem tud átlépni rajtad,

aki évekig is csak hallgat,

hátha megszólalsz.

Miért szeret beléd mindenki

és miért tudnak aztán könnyen feledni

mégis, majd úgy bánni veled mint egy baráttal?

Nálam miért kezdődik minden háttal,

fordítva, miért az eleje a vége

az én végtelen történetemnek?

Miért lettél a barátom előbb, mint a vágyam,

miért engedted, hogy reménykedjem és vággyam?

Hát hiányod hányásában hiába hánykódom,

hogy rám nézz, hogy észre végy nincs már több módom?!

Nekem nem elég, ha szánsz,

fetrengj a bűntudatban!

Nekem nem elég ha vágysz,

kínlódj a hiányomban!

Nekem nem elég, hogy szenvedsz, 

kell, hogy boldog legyél...

Hogy velem, vagy nélkülem...Nem bánom, feledj!

Lépj át rajtam, vagy taposs is meg!

Bármit megtehetsz,

ha nem szeretsz!

Akkor már mindegy nekem, 

csak ne mosolyogj rám olyan kedvesen

bárgyún, ahogy szoktál!

Nem akarom többet látni azután, hogy megkínoztál!

Csak tedd meg végre! Öld ki belőlem az utolsó szikráját 

is a szimpátiának és menny tovább!

Legyél boldog, ha nem szeretsz, 

aztán vághassak magamon eret

-persze képletesen-

és bondhassak pezsgőt, hogy "Édesem,

legalább te boldog vagy!"

Hisz "érte megérte", ahogy a dal mondja,

így lettem én is végleg  alkoholista.
Iszom literszámra hiányod borát,
idehányom eléd e rímeknek sorát

míg bírja a májam.....

Köszönetnyilvánítás!! ((:

Szép szavakat szanaszét szórni szívetekben szánt szándékkal..
Ritkán találnak meg olyan szavak, melyekkel pontosan ki tudom magam fejezni, túl ritkán ahhoz, hogy dátumhoz kötve meg tudjam őket erőszakolni, csak ma, csak nekem hódoljanak, mert köszönetet szeretnék mondani! Nem, ezek a szavak nem befolyásolhatóak még általam sem, bár néha szeretném ezt hinni...
Épp ezért álljon most itt a hála pőrén, közönségesen, a lehető legnyersebb formában, ahogy lelkem húrján megpendült éppen most és majd akkor, mikor leütöm az utolsó karaktert is.
   Elindultam egy úton egyedül, csupaszon, mezítláb, csomagom semmi: elhagytam vagy megőrzésre otthagytam valakinél, akire nem emlékszem már...Nem volt nevem és a világ melybe indultam úgyszintén névtelen volt, rajta senkik játszottak színházasdid, s most szerepet osztottak ím nekem is. A forgatókönyvet azonban nem kaptam meg, a szereposztás kusza, csak jönnek-mennek a színészek benne, kiknek emléke arc nélküli névvé fakul a pillanatokban. Néha olybá tűnik e darab céltalan,  mint az óvodában majd lebontjuk a díszletet, ha felnövünk és elkezdünk élni, igazán élni...De ez is csak egy pillanatig tart, nem tovább. Ami őszinte, mély és igaz, az itt mind egyetlen pillanat. A játék nem állhat meg, saját történetében mindenki főszereplő és nincs ideje eltűnődni az egész darab értelmén. Mert minden mindennel összefügg, ami hat rám, hat valaki másra is, hatunk egymásra és néha kivételes emberekkel, kivételes esetekben feloldódhat lelkünk egymásban, találunk valamit, ami mindkettőnkben Egy, ami legalább annyira Te vagy, mint amennyire Én vagyok. Adok-kapok adsz és kapsz, aztán továbbállsz, valamit magadból otthagysz bennem és én is neked adok valamit magamból, ez igaz akkor is, ha nem tudatosul egyikünkben sem. Kicsit mindig meghalsz, mikor benned él már csak tovább és kicsit te is tovább élsz ott benne. Azért amit kaptál cserébe adtál is magadból egy lángot, egy sóhajt, egy emléket, valamit, ami akkor és ott, Neki Te voltál, amit számára jelentettél. Ilyen formán megmerítkezünk számtalan lélekben és belefulladunk újra meg újra, aztán tovább élünk mégis, kicsit mindig másképp,  mindig újabb sajgó sebeket szerezve magunknak és másoknak, mert ez túl végtelen ahhoz, mintsem megállapodhassunk egy helyen, bármennyire is szeressük azt.
   Meggyőződésem, hogy valamikor a múltban mindannyian hatalmas teli bőröndökkel vártuk, hogy útnak indulhassunk, de ide semmit sem hozhattunk magunkkal azokból, így szétosztottuk megőrzésre azt amit nem akartunk elveszíteni. Adtam neked, meg neked és neked is és biztosan volt, amit Te bíztál énrám. Azután búcsút intettünk, hogy egy új szerepben, új nevekkel, újra felfedezzük egymásban a kincseket, amiket elrejtettünk, hogy megtanuljunk egymástól szeretni és gyűlölni, küzdeni és feladni, hinni és cáfolni...
Hogy feloldódjunk egymásban, a pillanatokban, a csöndben, az esőben, az érintésben...
Mert szeretni szavak nélkül szabad! Mert neked legalább annyira nincs neved, mint amennyire nekem sincs, mert mindenem amim van az ugyanannyira a tiéd is, mint amennyire te is egy vagy mindabból, ami fontos számomra.... Mert igaz minden szó, amit sosem mondtam neked és hitelt veszít mind, amit kimond a száj...
Most mégis, mégis leírom és kérem, hogy higgy benne, kimondom akkor is ha nem hallhatod, mert ez az egyetlen szó, amivel kifejezésre juttathatom valamelyest, mit érzek irántad, meg irántad és irántad is, mindnyájatok iránt: Szeretlek!
   Szerettem volna szép szavakkal százféle szólamban köszönetet mondani, mégis ugyanazzal az egy szóval tudom kifejezni a hálámat feléd, meg feléd, meg feléd is, mindnyájatok felé: Köszönöm! Szívem minden szeretetével köszönöm!

Érintés.....? (:

Beborulva

Csillanás.....(:

Búcsú....?

Békakirály ((:

Nyomasztó

Mackó úrfi

Szétmállott papírhajók

Muszájok.....

Elmegyünk a főnökünkkel kávézni, igent mondunk, mikor egy ismerősünk, akivel épp csak köszönőviszonyban vagyunk, megkér, hogy mennyünk el vele cipőt venni és a szomszédunk meghívását sem utasítjuk vissza nehogy megbántódjon, megsértődjön. Amikor aztán olyasvalaki hív el valahová, akivel egyébként szívesen találkoznánk mi is, könnyebben mondunk nemet, mert fáradtak, nyűgösek vagyunk, hisz tudjuk, hogy ő ezt megérti majd. Következésképpen az időnk nagy részét olyan emberek társaságában töltjük, akiket nem is igazán kedvelünk.
Jól van ez így? Olyan ez, mint az hogy akiket a legeslegjobban szeretünk és tisztelünk nagyon ritkán tudnak csak arról, vagy hallják ezt tőlünk, mert nem merünk/szeretünk szembe dicsérni, vagy egyszerűen legközelebbre odázzuk az ilyesmit.... Aztán az a sok "Legközelebb találkozunk", "Hívlak majd" és a többi, összegyűlik, míg már csak azok vannak körülöttünk, akikkel a mindennapokban MUSZÁJ együtt lennünk.....
Habár...kérdéses ki mondja meg mit MUSZÁJ és mit nem az életben....
Ezek nem mind a mi saját döntéseink? Nem én döntök úgy, hogy elfogadom a helyzetet? Nem az én döntésem, hogy pihenés helyett a főnökömmel vagyok, a barátom helyett meg pihenek? Ha nem én, akkor mégis kicsoda? Ha pedig én, akkor van jogom bárkit is hibáztatni az elveszett idő és barátok miatt?

Vászonra feszített, első javított verzió, attól tartok lesz még több is, nehezen birkózom vele :( Azért sok szeretettel, mint mindig (:

Hatalmas régi sötét tónusú festmény lógott a fehér falon. Ez volt az egyetlen "ruha", melyet szépen meszelt testére ékeltek, hogy mégis legyen valami mondanivalója az arra tévedőknek.
A helyi antikvárium falán lógott, melynek egyetlen gyakori látogatója akadt csupán, ki legalább annyira különös volt, mint hőn szeretett könyvesboltja. Vonzották az öreg poros könyvek, szerette az illatukat, szerette a lapok dallamát, de igazából soha egyet sem vitt haza, noha minden nap betért közéjük. Az eladó fiú, aki valahol a húszas éveiben járhatott már régi ismerősként köszöntötte valahányszor kis csilingelő hang kíséretében belépett az öreg zöld faajtón. Mindössze ennyi kapcsolat volt közöttük. A hallgatag fiú megszokta a lányt, kedvesen üdvözölte, aztán tovább rajzolta vagy éppen festette képeit.
Soha nem látta egyik művét sem készen. A sötét festmény, az az egy is, a fiú nagyapjának alkotása volt, nem az övé. Az öreg nem rég halt csak meg, kis boltját, melynek vevője alig akadt az unokájára hagyta.
A lány meg is lepődött, mikor először nem várt személyt talált a pult mögött. A halálhírbe beleborzongott. Szerette a bácsit, igazán. Olykor órákon át beszélgettek különféle témákról és mindketten örültek a másik társaságának. Bóhokás, kedves öregember volt, kócos ősz hajával, vastag lencséjű szemüvegével, a félregombolt ingeiben tökéletesen bele illett az antikvárium közegébe.
Persze először nagyon meglepődött, mikor megtudta valójában miért is látogatja a lány az üzletét olyan lelkesen és később sem értette, ugyan mi különlegeset láthat abban a régi festményben, de látogatásai mindig örömmel töltötték el. Aztán búcsú nélkül távozott, csak a képet hagyta hátra, mint egykori létezésének egyetlen bizonyítékát.
A lány intett a pultban hevesen satírozó szőkés barna hajtömegnek, majd becsukva maga mögött az ajtót beljebb indult. A fiú fel sem nézett. Ahogy meghallotta, hogy az ajtó fölötti kis harang megszólal már tudta ki érkezett, így csak halkan mormogott valamit majd még jobban ráhajolt az ölében lévő papírra. Nem zavartatta magát, beljebb sétált hátra a polcok között, egészen a képig.
Ott aztán leült a kis piros sámlira, melyet még öreg barátja használt a magasabban lévő könyvek leporolásához. Csak nézte őt. Sötétzöld, kék meg fekete foltok alkották a falombot, mögötte kékes-szürke ég, lefelé pedig barna és fekete fatörzs volt látható. Minössze ennyi alkotta világát. Ő a fa tövében ült egyedül, semmibe meredő zöld tekintetével. Viktoriánus korabeli bordó és fehér ruhát viselt, haja sötét hullámokban omlott vállára és keretezte porcelánszín arcát. Gyönyörű volt. Gyönyörű és tragikus. Olyan magányosan ült ott, annyira nagyon egyedül, hogy belefájdult az ember szíve.
A lány szerette volna megszólítani. Megérinteni a vállát, leülni mellé és beszélgetni. Megkérdezni bántja e valami és ha igen, meghallgatni azt. Segíteni, ha tud. Elmondani, hogy nincs is egyedül, hogy ő itt ül a piros sámlin, minden nap itt van, csak miatta. Elmondani, hogy a világ, mely számára csak kék, meg zöld, meg fekete, valójával mennyivel több színből áll és segíteni neki kilépni a képkeretből, megmutatni a színeket, az illatokat és az ízeket. Akkor annyi sok évnyi ücsörgés után végre kinyújtóztathatná tagjait, talán még táncolhatnának is együtt,  biztosan csodásan keringőzik.
Olyan közel volt hozzá és mégis annyira nagyon távol. Hiába szólította meg, nem hallhatta, hiszen más-más világban éltek.Csak nézte, hosszú órákon keresztül, míg vissza nem pillantott a zöld szempár és felé nyújtotta kezét. Elindultak együtt egy macskaköves úton kéz a kézben, a nap melegen sütött, mögöttük szétmállott az antikvárium, vele a polcok meg a könyvek, a sámli meg a vászon. Péksüteményt ettek és forrócsokit ittak egy képzelt folyó kőhídján ücsörögve, lábukat lóbálva a víz fölött. Nem szólaltak meg, de valahogyan mégis beszéltek egymással és igazán boldogok voltak.
Gyengéd szorítást érzett vállán, mire megrezzentek pillái. Még látta a hidat, még érezte a meleg kiflit a szájában, de a másik felállt, kedvesen mosolygott, majd arcizmai a jól ismert kifejezésbe merevedtek, aztán hátat fordítva elindult egy ismerős antikvárium felé és belépett annak zöld ajtaján. Utána akart menni, de nem tudott felállni. Valaki megszorította vállát, de nem látta ki lehet az. Aztán lassan kinyitotta szemeit.
A polcok között már félhomály derengett. A korábbi napsütés egy csapásra tovatűnt, hűvös is lett egy kicsit. Bele telt egy kevés időbe, mire teljesen magához tért. Hát csak álom volt. Nem akarta elhinni.
- Elbóbiskoltál, sajnálom, de be kell zárnom. Holnap újra eljöhetsz -lépett elé a vállára tett kéz tulajdonosa.
- Vajon, hogy lehet ilyen elérhetetlen valaki, aki csak egy karnyújtásnyira van?
- A képre gondolsz? - Csak bólintott válaszképpen. - A világon minden egy karnyújtásnyira van tőlünk, csak nem kapunk időben utána. Egyébként ő a nagyapám fiatal korában, furcsa, hogy nem említette... -felelte, aztán elindult a kijárat felé, a lány pedig döbbenten követte. Nem a festmény kelt életre, hanem egy élőt feszítettek vászonra és utánamászott a lelke is. Ezért annyira szomorú az a zöld szempár, mert nagyon is tudja mennyi, mennyi színt veszített...

Egy kis idő cincálgatás, boncolgatás

Amikor egész éjjel fenn vagyok és nem fekszem le aludni, akkor olyan, mintha a holnap is még ma lenne. Mintha a ma még tegnap lenne. Ha hétfőn ébren maradok, éjfél után olyan érzésem van mintha még mindig hétfő volna, pedig már kedd. Ha sohase aludnék az egész élet egy hosszú ma lenne. Ha mindig ma lenne, akkor mindent csak ma tehetnék meg. Nem halogathatnék, hiszen nem is lenne holnap. Tulajdonképpen úgy is vehetnénk, hogy az élet egyetlen hosszú nap és az éjszakák benne az órák. Egyetlen végtelennek tetsző napig élni itt a Földön, aztán tovább sétálni... Mennyi mindent meg kéne tenni, amit a nem létező "holnapra" testálunk, pedig csak ma van. Holnap nem tudhatjuk mi lesz. Azt sem, hogy lesz e egyáltalán. Ma megtehetem. A holnap túl bizonytalan ahhoz, hogy légvárakat építsünk rá. Mi mindent másképp tennének az emberek, ha eszerint énének és cselekednének... Egyszerűbb lenne vajon az élet akkor...?

Kék szempár (:

Feszengve álltam a kisközértben ma reggel a szokatlanul hosszú vasárnapi sor legvégén, mikor egy
anyuka felváltott és ő került a sor végére mögém a kisfiával. Kisgyerekkel volt, tehát nem kérdés,
hogy magam elé engedtem őket. A anyuka és a két-három éves forma kisfiú elém álltak, ám a fiúcska
csak-csak hátra fordult és engem pásztázott, nagy értelmes világoskék szemecskéivel. Őt persze egyáltalán nem zavarta a rövidnadrágomból kibukkanó hófehér -szerintem- vaskos combom, ami miatt egész addig
idegeskedtem és szidtam magam, hogy ugyan mit nekem 35fok, kibírhattam volna a hosszúnadrágot
mint mindig. Nem, őt ez a legkevésbé sem foglalkoztatta. Ellenben érdeklődve kalandozott tekintete a
sapkámra tűzött plüss malacra és jóízűen kuncorászni kezdett, mikor rámosolyogtam. Nekem, aki
sohasem foglalkozom más emberek véleményével, legalábbis törekszem rá, hogy a sajátom legyen az
első, erre volt szükségem ahhoz, hogy elfelejtsem a gátlásaimat és visszanyerjem az önbizalmamat,
amit a rövidnadrág megkúrtított.
Hihetetlen milyen tiszta kis lények a gyerekek! Ez úton is köszönöm fiatalember! ((:

Lélekhányás, nyomokban répát tartalmazhat...

Nesze! Ezt írnám legszívesebben, csak, akik itt olvasgatnak zokon vennék, pedig nem nekik szólna a legkevésbé sem... Hogy kinek?! Leginkább Murphy-nek, azt hiszem...
Na, de lévén, hogy mégsem kezdhetem egy laza "nesze" kijelentéssel, csak annyi hozzáfűzni valóm van, hogy valószínűleg az értelmetlen cél nélküli bejegyzések legértelmetlenebbje és cél nélkülibbje következik alább, mégpedig néhány idézet formájában, mert miért is ne idézgesse az ember önmagát?!

"Fojtogat a fránya tehetetlenség dühe, de nem tehetek semmit."

"A sorsom vonata nem igen veszi figyelembe a stoptáblákat, a piros lámpát, de még a sorompót sem..."

"Kicsit jobban megfújt a változás szele, mint szerettem volna és jól megfáztam."

"Az a baj, hogy csak a saját véleményem érdekel és nálam senki sem műveli jobban az önkritikát és a maximalizmust."

"Ha lekapcsolod a villanyt, a sötétben azt gondolod nem látsz semmit, pedig fénynél talán még annál is vaksibb vagy."

"Ha egyszer a szerelembe vagy szerelmes, akkor a beteljesülés a vége."

"Nincs olyan, hogy valaki kékvérűnek született, ha tinta folyik az ereidben halott vagy."

"Komolyan, annyira bonyolult minden ok nélkül boldognak lenni?! Nem értem miért jobb, minden ok nélkül szenvedni...."

"Ha tanulnánk a hibáinkból, nem születnénk le újra meg újra, de abban az esetben te meg én szintén nem beszélgethetnénk most..."

"Fájós szívre legjobb a Nutella, elég nyúlós és barna, ahhoz, hogy eltüntessen egy egész rózsaszín ködfelhőt"

"Az a legjobb, mikor hátba szúrnak, a szívednek tudnia kell, kiben csalódott, ahhoz, hogy igazán fájjon...Hát nem jobb így?"

Idézetek tőlem nektek, melyeket bölcseletnek semmiképp nem neveznék, de talán valakinek hasznos... Tudjátok, aki nem tud az tanít, aki azt sem...Szóval érti mindenki gondolom (:

Godnááááájtevribáááádi (:

Stégen borozgatva

Kis kacsa fürdik...

Zöld volt...

Köszönöm, tisztában vagyok vele, befejezheted! Hiába kattogsz, vádolsz, bánkódsz, nem mindegy? Elmúlt! Mit akarsz még? Nem, nem tudom visszatekerni az időt, sajnálom! Illetve, annyira nem is! Ha visszamennék, ugyanúgy hibát-hibára halmozva eljutnék a pontra, ahol most vagyok. Megint tévednék, remélnék, boldog lennék, aztán csalódnék, fájnék, sírnék, zokognék, megtörnék, összeforrnék, remélnék, csalódnék, vágynék, félnék...Nem! Meg nem ismétlem az egész sort újra! Éppen jó már valahol az ezredik remélek, félek, feladom, küzdök sor közepén lenni, köszönöm! Ha már visszamehetnék, oda mennék, ahol még el sem kezdődött. Igazad van. Hazudok. Sosem tudnám megtenni. Mazochizmus? Talán. Hűség? Inkább. Önzőség? Minden bizonnyal. Mit tehetnék? Ilyen vagyok. Nem, a legkevésbé sem erőltetem meg magam, azért, hogy megváltozzak. Hazudok. Megint.Vért izzadok és lassan már nyálam sem marad, hogy szembeköpjem a sorsot. Elfogyott. Elfogytam. Váz. Üres. Hideg. Reményekkel, álmokkal, érzelmekkel, szeretettel, boldogsággal, várakozással, hittel teli léggömb. Zöld volt. Annyira zöld. Kipukkant. Halott remények, álmok,érzelmek,szeretet,boldogság,várakozás, hit. Szétloccsantak az aszfalton.Kellemetlen. Nekik leginkább. Mert élnek még. Szétfröccsenve, folyva, loccsanva, összekutyulva. De élnek. Ott. A földön. Megtaposva. Nem múltak el. Tudom. Megint hibázok. Sajnálom. A tű? Talán az én kezemben volt. Talán én szúrtam ki a léggömböt. Talán nem is tudtam róla. Talán megragaszthatnám. Ha tudnám hogyan. Ahogyan kilyukasztottam, úgy nem tudom megragasztani. De én egysíkúan látom ezt. Csak azt az utat ismerem, ami a halálba vitt már egyszer. Csámpás is vagyok. Megbotlok a saját lábamban. Számtalanszor. Nem tanulok. Nem értem. A másik út, hogy nem teszek semmit. A lufi nem fogja magát összeragasztani, abban biztos vagyok. Zöld még. Annyira zöld. Kifakul. Majd. Egyszer. Hamarosan. Elfelejtem? Nem akarom. Fájni fog. Megint. Az is. Hurrá!

Vászonra feszített

Hatalmas, régi, sötét tónusú festmény lógott a fehér falon. Ez volt az egyetlen "ruha", melyet szögekkel szépen meszelt testére ékeltek, hogy mégis legyen valami mondanivalója az arra tévedőknek.
A helyi antikvárium falán lógott, melynek gyakori látogatója volt. Vonzották az öreg, poros könyvek, szerette az illatukat, szerette a lapok dallamát, de igazából soha egyetlen egyet sem vitt haza, noha minden nap betért közéjük. Az eladó fiú, aki valahol a húszas éveiben járhatott, már régi ismerősként köszöntötte, valahányszor kis csilingelő hang kíséretében belépett az öreg zöld faajtón. Mindössze ennyi kapcsolat volt közöttük. A hallgatag fiú megszokta a lányt, kedvesen üdvözölte, aztán tovább rajzolta, vagy éppen festette képeit.
Soha nem látta egyik művét sem készen. A sötét festmény, az az egy is, a fiú nagyapjának alkotása volt, nem az övé. Az öreg nem rég halt csak meg, kis boltját, melynek vevője alig akadt az unokájára hagyta.
A lány meg is lepődött, mikor először nem várt személyt talált a pult mögött. A halálhírbe beleborzongott. Szerette a bácsit, igazán. Olykor órákon át beszélgettek különféle témákról és mindketten örültek a másik társaságának. Igazán kedves kis teremtés volt, kócos ősz hajával, vastag lencséjű szemüvegével, a félregombolt ingeiben, tökéletesen bele illett az antikvárium közegébe.
Persze először nagyon meglepődött, mikor megtudta valójában miért is látogatja a lány az üzletét olyan lelkesen és később sem értette, ugyan mi különlegeset láthat abban a régi festményben, de látogatásai mindig örömmel töltötték el, míg élt. Aztán búcsú nélkül távozott, csak a képet hagyta hátra, mint egykori létezésének egyetlen bizonyítékát.
A lány intett a pultban hevesen satírozó szőkés barna hajtömegnek, majd becsukva maga mögött az ajtót beljebb indult. A fiú fel sem nézett. Ahogy meghallotta, hogy az ajtó fölötti kis harang megszólalt már tudta ki érkezett, így csak halkan mormogott valamit majd még jobban ráhajolt az ölében lévő papírra. Hát ő sem zavartatta magát, beljebb sétált, hátra a polcok között, egészen a képig.
Ott aztán leült a kis, piros sámlira, melyet még öreg barátja használt a magasabban lévő könyvek leporolásához. Csak nézte Őt. Sötétzöld, kék meg fekete foltokból rajzolódott ki a háttér, mely falombot ábrázolt, Ő pedig a fa tövében ült egyedül, semmibe meredő zöld tekintetével. Viktoriánus korabeli bordó és fehér ruhákat viselt, haja sötét hullámokban omlott vállára és keretezte porcelánszín arcát. Gyönyörű volt. Gyönyörű és tragikus. Olyan magányosan ült ott, annyira nagyon egyedül, hogy belefájdult az ember szíve. Szerette volna megszólítani. Megérinteni a vállát, leülni mellé és beszélgetni. Megkérdezni bántja e valami és, ha igen, meghallgatni azt. Segíteni, ha tud. Elmondani, hogy nincs is egyedül, hogy ő itt ül a piros sámlin, minden nap itt van, csak miatta. Elmondani, hogy a világ, mely számára csak kék, meg zöld, meg fekete, valójával mennyivel több színből áll és segíteni neki kilépni a képkeretből, megmutatni a színeket, az illatokat és az ízeket. Akkor annyi sok évnyi ücsörgés után végre kinyújtóztathatná tagjait, talán még táncolhatnának is együtt,  biztosan csodásan keringőzik.
Olyan közel volt hozzá és mégis annyira nagyon távol. Hiába szólította meg, Ő nem hallhatta, hiszen más, más világban éltek.Csak nézte, hosszú órákon keresztül, míg vissza nem pillantott a zöld szempár és felé nyújtotta kezét. Elindultak együtt egy macskaköves úton kéz a kézben, a nap melegen sütött, mögöttük szétmállott az antikvárium, vele a polcok meg a könyvek, a sámli meg a vászon. Péksüteményt ettek és forrócsokit ittak egy képzelt folyó kőhídján ücsörögve, lábukat lóbálva a víz fölött. Nem szólaltak meg, de valahogyan mégis beszéltek egymással és igazán boldogok voltak.
Gyengéd szorítást érzett vállán, mire megrezzentek pillái. Még látta a hidat, még érezte a meleg kiflit a szájában, de Ő felállt, kedvesen mosolygott, majd arcizmai a jól ismert kifejezésbe merevedtek, aztán hátat fordítva elindult egy ismerős antikvárium felé és belépett annak zöld ajtaján. Utána akart menni, de nem tudott felállni. Valaki megszorította vállát, de nem látta ki lehet az. Aztán lassan kinyitotta szemeit.
A polcok között már félhomály derengett. A korábbi napsütés, egy csapásra tovatűnt, hűvös is lett egy kicsit. Bele telt egy kevés időbe, mire teljesen magához tért. Hát csak álom volt. Nem akarta elhinni.
- Elbóbiskoltál, sajnálom, de be kell zárnom. Holnap újra eljöhetsz -lépett elé, a vállára tett kéz tulajdonosa.
- Vajon, hogy lehet ilyen elérhetetlen valaki, aki csak egy karnyújtásnyira van?
- A képre gondolsz? - Csak bólintott válaszképpen. - A világon minden csak egy karnyújtásnyira van tőlünk, csak nem kapunk időben utána. Egyébként Ő a nagyapám, fiatal korában, furcsa, hogy nem említette... -felelte, aztán elindult a kijárat felé, a lány pedig döbbenten követte. Nem a festmény kelt életre, hanem egy élőt feszítettek vászonra és utánamászott a lelke is, hát ezért annyira szomorú az a zöld szempár, mert nagyon is tudja mennyi, mennyi színt veszített...

Ezer arcú szeretet - Ice heart

A nő

Boldog volt...

ajánlott(mindenképpen ezzel olvasd) zene:  katt

  Széles mosollyal arcán, meztelenül sétált keresztül az esőfüggönyön, mely, mint holmi áttetsző lepel ölelte körül testét. Mögötte lassan elhomályosult a táj. Szétmálló mosolyok, őt fürkésző tekintetek, felé nyúló kezek, lesütött szempárok. Elmúlt. Tovább sétált, bár nem így akarta. Tovább sétált, bár legszívesebben egy tapottat sem mozdult volna. Elméje, valahonnan nagyon mélyről eszeveszett kiáltozásba kezdett. Újra élesen kívánta látni a szertefoszló tájat, mely most nevetséges, jelentéktelen háttérnek tetszett csupán. Az utca, a házak, a buszmegálló, a villamos, a fák, az illatok, a hangok, a képek, a színek, az emlékek. Tudta, hogy el kell mennie, de nem gondolta, hogy ilyen hamar elérkezik a búcsú. 
  Ha tehette volna visszapörgeti az időt, újra meg újra és ebben a kellemes, zsibbasztó folytonosságban ismét boldog lett volna. Boldog és szomorú, dühös és fáradt, épp, mint akkor, ott, az eredeti változatban. Éppen, mint először; századjára is csak úgy, mint először. Soha semmit nem kívánt annyira. Mindenki alig várta már a búcsút, mindenki a jövőt fürkészte, ő volt az egyetlen, akit nem értettek; az egyetlen, akinek minden éppen úgy és éppen akkor tökéletes volt. Ez volt az ő gyengesége. Sosem tudott beletörődni a múló időbe. Nem értette, miért jó elveszíteni a barátokat, miért jó elveszíteni az álmainkat, miért jó felnőni, miért jó megtörni...Végül ő fordított hátat. Képtelen lett volna a számára olyannyira kedves arcokat egyenként látni, amint üres tekintetekké változnak szép sorjában. Nem, azt nem bírta volna könnyekkel. Abba beleszakadt volna a szíve. Hisz most is beleszakad, de így nem taposhatják meg, így csak ő, csak ő gyalogol keresztül a lüktető kis tetemen. Egyedül ő. 
  Visszagondolva azokra a cigarettafüst szagú beszélgetésekre, a tea ízű nevetésekre és a nyúlós, hideg ébredésekre, lassan utat tört magának az első könnycsepp, mely végiggördült az arcán, egészen az álláig, ahol aztán lecsöppent a betonra. Ezt persze a temérdek esőcsepp mellett nem láthatta senki, ő azonban pontosan érezte, ahogyan bőrébe ég a bánat nedve. Rohanni kezdett. Félt, hogy visszafordul. Ha újra látja őket, képtelen lesz elengedni, akkor ismét mohón utánuk kap, akkor még egyszer meg akarja majd ízlelni a boldogságot, akkor még erősebben belé ívódnak, olyan mélyen, hogy képtelen lesz újra elindulni. Az arca kicsit megrándult, mikor mezítelen talpával belegázolt az első jeges pocsolyába, aztán lassan ezt is megszokta. Az ötödik után nem is számolta már őket.
   Fogalma sem volt meddig szaladt, hogy mennyi idő telt el, abban sem volt biztos, hogy meg fordulhat anélkül, hogy ugyanaz a kép fogadná. Csak abban volt biztos, hogy egyedül van; most már újra teljesen egyedül. Szokatlan teherként nehezült rá a magány fojtogató érzése. Azt hitte felszabadító lesz, ha egyszer már nem lesz, akit elveszíthet, ha nem szeret, nem csalódhat, ha nincs kitől elköszönni, nem fájhat a búcsú. Üres volt és fáradt. Lábai erőtlenül csuklottak össze. Ott ült egyedül az esőben. Hatalmas, színes háztömbök magasodtak fölé, nekidőlt hát az egyiknek, fejét hátravetette, becsukta a szemét. Fájt. Rettentően.
  Mire újra felnézett, kitisztult az ég. Néhány járókelő furcsán méregette őt, de egyébként senki sem törődött vele különösebben. Senki. Idegenül csengett még neki a szó. Most már nem volt senkije és ő sem volt senki. Emlékeiből mégsem akartak eltűnni azok, akik miatt valaki volt és akik az ő világának valakijei voltak. Odabújt volna hozzájuk, bevackolta volna magát közéjük és elernyedt volna a közelségük lágy melegségében, mégsem tehette. Azzal csak fájdalmat okozott volna.Túl önző volt. Nem akarta elengedni őket.
  Kényszeredett mosoly kúszott arcára, bár egy idegen számára ez a mosoly leginkább grimasz hatását keltette. Remélte, hogy senki sem látja, ám akkor a semmiből megjelent egy kéz. Nem akart megkapaszkodni, nem akart újra "valaki" lenni... Gyenge volt. Szörnyen gyenge. Túl gyenge ahhoz is, hogy ellökje a kezet. Újra lehunyta szemeit, majd egy sóhaj kíséretében hagyta magát talpra állítani.
   Előrenézve, nem hitt a szemének. Mindaz, amit maga mögött hagyott, ott volt a előtte. Annyira közel és annyira élesen, hogy szinte késként hasított a lelkébe. Nem menekülhetett. Nem, mert szerette őket. Akkor is, ha tudta, megsebzik majd számtalanszor. Akkor is, ha tudta, ezután már csak búcsúzkodhat. Akkor is, ha tudta, hogy számtalanszor megbánja még ezt. El akar menekülni újra, de már nem volt ereje. Hogyan tehette volna? Az érzés, hogy megint velük lehet, hogy még egy percet, egy órát, tán' egy egész napot is velük tölthet, sokkalta erősebb volt, mint a búcsútól való félelem. 
  Fájt. Boldog volt. Sírt. Boldog volt. Félt. Boldog volt. Remélt. Boldog volt. Fázott. Boldog volt. Visszatért. Boldog volt.

Csipkésesmóka :D

Tollsárkány, akril kontúrral ((:

Angyalkás bűnbeesés

Át nem adott......

Tegnap délutáni-esti irkafirka a könyvecskémbe (:

Szösszenet (:

Csönd van. Annyira csönd...Meg kéne szólalnom? Mit kéne mondjak? És, ha azzal tönkereteszem a csöndet?! És, ha most nem jó semmi, csak a csönd? De jó ez nekem? És neki jó? És, ha neki nem jó, akkor vajon miért nem szólal meg? De ha nem jó nekem sem és én sem szólok? Akkor most mindkettőnknek rossz? Most mindketten hallgatunk, mert félünk a szótól? Őrizzük a csöndet? De miért? Van ennek értelme?

Bárgyú mosoly, ha csak ennyi maradt...

Mert fáj. Nagyon. Olyan égetőn és csípősen, de mégis mosolyogsz, mert ez olyan édeskés fájdalom. Érzed, hogy élsz és ez jó neked. Fojtogat, hogy nem lehet, vagy nem tudod, mert a lehetőségek általában némán elsétálnak melletted, de egyik sem integet, hogy "Hahó, itt vagyok, ragadd meg gyorsan a bokámat, rám vártál eddig!", nem, mert a lehetőségek elég önző jószágok, ha odaadják magukat, követelnek cserébe. Mindig. Kérik a bátorságodat, elvárják, hogy merj kockáztatni, elvárják, hogy odaképzeld őket, akkor is, ha valójában nincsenek is ott, de te ugorj, mert talán épp egy lehetőségre zuhansz, vagy nem és akkor szilánkosra törnek vágyálmaid csontjai. De majd újra építed. Hitelre.Egy újabb láthatatlan lehetőőségre. Hátha.
Akkor megint reménykedsz és bárgyú mosolyba nyúlik képed a metrón ülve, vagy állva és még azt is elfelejted, hogy valaki megint a te lábadon tapos, egy másik meg éppen agyonnyom a táskájával, amit nem volt képes levenni mielőtt felszállt. Egyáltalán nem is gondolkozol és mire észbe kapsz a végállomáson szállsz le, a visszafelé járatot pont lekésed, szóval borul az egész napod, egyetlen biztos pontként a bárgyú arckifejezésedet lehetne megnevezni.
Ilyenek ezek a lehetőségek. Utána persze kezdődik az egész előröl, mert megcsillantotta ugyan kis ezüst szárnyacskáját, de te nem szívesen adod a bátorságodat, nem fizetsz, így nem kapod meg a kívánt terméket, majd mire észbe kapsz, már késő és ott állsz tehetetlenül. Te a gyáva és nincs semmid. Persze, nincs rá garancia, hogy ha ugrottál volna, több mindent tarthatnál a kezedben, mint most.Így viszont kezedbe kapod a végkielégítést, egy fehér papírfecnit rajta a gyűlölt kérdéssel, amit aztán feltehetsz a századik "nem merem" polcodra: Mi lett volna ha...? Rongyosra sírhatod az elkövetkezendő egy hetet, aztán bedobhatod a szemétbe és tehetsz ezer meg ezer hazug fogadalmat újra, amiket aztán megszegsz majd megint . Megszeged őket, mert neked kell, hogy hazudjon a világ, csak hogy elhidd, hogy igaz ami szép és nem múlik sohasem. Dacos kölyök módjára követeled, hogy ámítsanak, annyira akarod, hogy talán már valóra is válhatna, de akkor megint meghátrálsz, felborítasz mindent, porig égetsz reményt és hitet, majd elmerülsz az önsajnálatban. Neked nem elég a jó és nem kell tökély, neked mindig az kell, ami nem lehet a tiéd, kell, ha mocskos és fáj, kell, ha úgy ragyog, hogy mellette csak pondrónak érzed magad. Akarod, mert nem lehet a tiéd.
Most viszont csapdába estél, szerencsétlenül vergődsz a hálóban, mely tulajdonképpen egyáltalán nem volt vonzó számodra, de ezúttal te lettél a vad és elejtettek. Sikerült, pedig azt hitted befolyásolhatod. Tévedtél. A vadász meglőtt és te vérzel. Őt nem érdekli. Észre sem vette talán, feladta a vadászatot, azt hitte megszelídültél csupán és te hiába nyüszítesz kínkeservesen, ő egyáltalán nem veszi észre mit tett. Kedvességével csak százszor többet árt, midőn újra vaddá avanzsál, te már nem lehetsz vadász mellette, más viszont bátran elejtheti, míg te kikéred magadnak, de minek? Fogalma sincs mit tett.
Pedig fáj. Nagyon. Olyan égetőn és csípősen, de ha valaki be akarná kötözni, el akarná szorítani a vérzést, te harapnál, rúgnál, támadnál, hogy ne érjen hozzád. Mert az a te sebed. Tőle kaptad. Csak ő kötözheti be, csak ő ápolhatja, csak ő súlyosbíthatja. Csak miatta vagy hajlandó újra és újra megígérni, megcáfolni, mosolyogni, eljátszani, eltakarni,megkeresni. Csak általa láthatsz lehetőségfoszlányokat olykor és csak ő tud annyira elbizonytalanítani, hogy újra és újra megfutamodj. Szánalmas, miként válik a vadászból vad, mely bárgyú mosollyal gyönyörködik önnön sebében és bálványozza a vadászt, ki meglőtte, kit előtte még zsákmányának sem fogadott volna most meg..., maga fölé helyezi és nem marad semmije, csak az a szánalmas bárgyú mosoly, mely szétterül vonásain, melyből tudhatod, hogy Vele van dolgod: Az örökké boldog reménytelen szerelmessel.

Egy angyal virága

Amikor egy gyermek világra jön magában hordozza a világ minden kincsét és csodáját, csak mi már elfelejtettük mindezt így csupán egy részét vesszük észre mindannak, amit magában rejt. Ez az apró törékeny test egy egész életet hordoz a keblében, a sorsát és mindazt a tudást, amire már korábban szert tett, mindazonáltal a végzetét is ebben az apró kis testben hordozza. Akárki is jön a világra magával hozza az elmúlás apró kis magját, mely vele együtt növekszik, nyiladozik, majd a virágfakadásnál az élet kialszik. Vannak lassan nyíló gyönyörű rózsák, melyek sokáig nem fakasztanak virágot és gazdájuk így hosszú életet élhet. Ám vannak gyorsan fejlődő, tiszta gyermeki virágok, akik túl hamar akarnak kinyílni, amikor annak még nincs ott az ideje. Az ilyen virágok idejekorán virágot bontanak, s akik a keblükben hordozták a türelmetlen kis virágot, szintén hamar költöznek az angyalok közé.
Amikor még egészen kicsi voltam mindig azt mondtam, hogy az én kis virágom, érzem nagyon nyugtalan és szeretne már kivirágozni. Édesanyámék nem értették ezt és azt mondták csacsiságokat beszélek. Később már nem emlékeztem a kis virágomra, azonban hat évesen is azt állítottam, hogy én tíz éves koromban fogok meghalni. A szüleim ezen nagyon felháborodtak és megszidtak, hogy ne beszéljek ilyen szamárságokat, csúnya dolog hazudni. Ettől kezdve nem voltam hajlandó többé megszólalni, hiszen minden gondolatom e körül forgott és még véletlenül sem szerettem volna, ha újra hazugnak neveznek. Azt gondoltam, hogy a csend a legőszintébb dolog a világon. Amikor valaki szóra nyitja a száját, minden bizonnyal szeretne valamit a szavai mögé bújtatni. Talán egy érzést, egy vágyat, vagy egy titkot. Édesanyámék nagyon sokféleképpen szerettek volna rábírni a beszédre, hiszen tudták, hogy képes vagyok rá. Próbáltak jutalommal, vagy éppen sokszor, sokféle büntetéssel célt érni az ügyben, mindhiába. Tulajdonképpen már abban sem voltam biztos, hogy még megvan a hangom, mert hiszen ha az ember ilyen hosszú ideig nem szólal meg, elkezd kételkedni abban, hogy egyáltalán képes e még rá. Furcsa dolog, hogy valaki, aki tudja magáról, hogy beszédképes mégis kételkedni kezdjen ebben csak azért mert régen beszélt. Mindazonáltal engem ez cseppet sem foglalkoztatott, ugyanis a tizedik születésnapom közeledtével egyre nyugtalanabb lettem. Éreztem, hogy közeleg valami, csak nem tudtam ezt a valamit szavakba foglalni. Egy héttel a születésnapom előtt nagyon megbetegedtem, belázasodtam és a lázam az Istennek sem akart lemenni; végül kórházba kellett mennem. Nem nagyon ettem, a napjaimat alvással töltöttem és nagyon gyengének éreztem magam. Folyadékhoz is csak infúzión keresztül jutottam és a táplálékot is nagyjából ilyen módon vettem magamhoz. Az egy hét alatt nagyon lesoványodtam és amikor éppen a születésnapom előtti estén megnéztem magam a fürdőszoba tükrében, igazán úgy gondoltam, hogy az ott a tükörben nem én vagyok. A szemeim karikásak voltam, pedig -mint említettem- egész napokat aludtam át. A korábban bájos pufók arcom beesett, szemem ében színe kifakult. Nem én voltam. Bár anyukám váltig állította, hogy hamarosan meggyógyulok, mégis láttam szemeiben a kétségbeesést, szavai mögött a kihunyt reményt. Ennyi némaságban eltöltött év után nagyon is tudtam, mit rejtenek a szavak. Tudtam, édesanyám szavai csak számomra szolgálnak megnyugtatásul, s mintegy meseszerűen saját magát is ezzel próbálja vigasztalni, még akkor is, ha mélyen a lelkében tudja, hogy ezek a szavak mind csak egy-egy hazugság eszközéül szolgálnak.
Másnap reggel esett az eső. A kórterem ablakaira ráült a pára, így csak elmosódott alakokat lehetett látni a parkoló felől, amerre az ablakom nézett. Anyám az ágyamra dőlve aludt, biztosan egész éjjel virrasztott, s éppen hogy néhány órája csukódhattak le szemei. Tekintetemet végigfuttattam a szoba berendezésén: a széken melyre anyám kabátja hanyagul le volt terítve, majd édesanyámon. Néhány percig még az eső halk kopogását hallgattam az ablakon, majd egy apró sóhaj után megérintettem édesanyám vállát. Ijedten kapta fel a fejét, majd szemeit rögtön rám emelte, s aggódva kezdte arcomat kémlelni. Én csak mosolyogtam, majd megpróbáltam erőt gyűjteni, mert nem voltam benne biztos, hogy képes leszek rá. Végül lehunytam szemeimet és halkan csak annyit suttogtam: "szeretlek". Csukott szemeimen át is láttam édesanyámon a megdöbbenést és a félelmet. Tudom, érezte, hogy ez volt a búcsú. Szinte láttam az apró kis drágaköveket gyülekezni a szemei sarkában, majd éreztem, ahogyan egy könnycsepp érinti meg jobb kézfejemet és az után nem éreztem többé semmit.
„Sohasem hazudtam” - gondoltam magamban, amikor elhagytam a kis fehér kórtermet, majd lassan a város, a felhők felé emelkedtem és nem tudtam, hogy mi vár rám, de éreztem, hogy már nem fáj. Tudtam, olyan helyre megyek, ahol nem lesznek szavak, csak nagyon sok apró tarka virág…

Ismerkedés (:

Logóterv vázlat kezdemény (:

Mert kell egy kis jó kedv (:

9,8,7-Elfogyó vers sorok

Szétszabdalt álmokat szorongatott...
ujjai görcsösen kapaszkodtak halott,
elvetélt jövőjének üres vázához,
pedig az már a múlttal járt násztáncot.

Fekete-fehér világ, álmosan nyújtózott
bele a hajnalba, s a jövő felé kúszott.
Monoton ismételt szép szavak,
eltaposott cigaretta csikk...
Mi összekötötte szívének egyik
felét a másikkal elszakadt,
de csitt!
Csak egy pillanat, míg kihül a tetem,
álom, vagy értelem?!

Kincs a szivárvány lábánál...
Betondzsungelben nem nő ibolya!
Szempilla rebben, vérző álmok...
Merre tartott?! Ki tudja...

Reszketeg hajnal, ingatag lábakon...
A nap tüze hajjajj éget-e mondd,
vagy fénye van csak, mi emel az égig,
hogy egy másodpercnyire körbetekints,
majd visszazuhanj, hol két lábon állok,
a porba, a sárba, itt megtapos álnok
embertömeg, szív nélkül lüktető
arc nélküli, névtelen bábok!

Egy felhő peremén szárnyak nélkül
ugrásra készen, de nem jött a jel,
hogy szomjazó lelke megkapja végre...,
s döntése nyomán a béke jön el.

Ezerszín világ, s én itt állok újra
fekete-fehér minden gondolat,
mit kiszáradt elmém utolsó húrja
szült e világra, majd elnémult végleg,
visszavonulva a meztelenségbe,
kimondatlanul:
"Fogadj el kérlek!"

Nem vár senki......

Az út végén..

Ketten egyedül

Dűledező

Egyetemes mélység

Mókás tollrajz :D BL (aki érti érti, aki nem, nem) (;

Sima kis grafit irkafirka, aránytalan homlokú nő (: