A te dalod szól a fejemben
és úgy lépkedsz előre gondolataim között,
hogy azzal visszhangot versz a koponyámban.
Boríték van a kezemben, emlékeimet belezártam,
de eltévedtem, a postát nem találtam,
így a levél most céltalan szálldos
eszem és érzelmeim között, míg
én keresem a delete gombot.
Kitörölnélek, de elvesztél bennem,
nem tudom, merre jársz,
merre kéne mennem,
hogy megtaláljalak.
Én is átsétáltam volna rajtad?!
Szembogaradból olvasnám a választ,
de pupilláid zárnak,
mögéjük nem látok...
Mik vagyunk mi?! Bökd ki!
Szeretők? Barátok?
Egymás kezét fogva kötéltáncot lejtünk
a másik szívének húrjain,
s kotta nélkül csak bízhatunk benne,
hogy nem szólnak hamisan a húrok,
még ha tudni, nem is tudjuk,
mit pendítünk meg a másikban.
A vérkeringés -ha igaz- a szíved felé sodor...
Dúdolom, csak dúdolom veled a dalt,
Visszhangozzak tebenned én is,
míg csak céltalannak tetsző duettünk tart!
