Kétségtelenül!

Életemben nem sprinteltem még így! Tudom, elég in medias res kezdés, de nem tudom, hogyan adjam át ezt az élményt úgy, hogy ugyanolyan jelentőséggel bírjon a ti számotokra is, mint amivel nekem bír. Tehát rohantam. A buszomhoz, ami 30-kor indult és 32 körül ért a vasúthoz. Futok. 34 van és még csak az utca felénél tartok,mikor látom az út végén ahogy elsuhan a busz. El kell érnem. A megállóban jegyet vesznek, aprót keres egy öreg néni.. Nem érdekel hogyan, de utolsó busz, el kell érnem.Persze, ezeket nem gondoltam végig. Alapból az asztmám nem sok oxigént hagyott a tüdőmben vagy az agyamnak, harapdáltam a nyelvem, mert ilyenkor már nem érzem a számban... Lényegtelen töltelék információk. A lényeg, hogy az orrom előtt suhant el a busz és mégsem kételkedtem egy másodpercig sem, hogy el fogom érni. Hittem. Tudtam. Elértem. Viszont, ha egy pillanatra is kétkedtem volna, ha megtorpanok, a legcsekélyebb mértékben lelassítok, a busz elmegy. Azt gondolom,hogy az életben is így van ez mindennel, amíg töretlenül hiszel a célod megvalósulásában, amíg tudod, hogy a tiéd, addig egyenesen haladsz felé. A kétséggel azonban megölöd a lehetőségét is a megvalósulásnak. Lassítod, megállítod vagy teljesen visszafordítod a pozitív folyamatokat, amik célod irányába vittek addig. Ha egy pillanatra megtorpansz, a busz elmegy. A lehetőség már nem a tiéd többé. Hidd,hogy a tiéd! Szilárdan, akár minden ok nélkül is, te tudd! Fogalmam sincs, miért kezdtem el rohanni, 34-kor, egy buszhoz, aminek 32-kor már el kellett volna mennie, majd miért nem álltam meg, mikor láttam elsuhanni az út végén, valamiért tudtam, el fogom érni, el kell érnem! És így lett. És az életben így van ez mindennel. Csak ez az ösztönös bizalom, a hit ez ki tudja honnan való rendíthetetlenség, ami akkor a semmiből felbukkant, ez kell hozzá. Ez kell mindenhez! Kétségtelenül!

Szeptemberi szél...

Ez a bejegyzés rettentően depresszív! Ezt a részt most, utólag írom ide az elejére, hogy mindenkiben tisztázódjon, NEM akarja elolvasni!  Ezen kívül, köszönöm jól vagyok és miután ezt a sok szörnyűséget idetettem magamból, meglepően tényleg mintha jobban lennék.  Szóval megtehetném, hogy akár nem is teszem ezt a bejegyzést nyilvánossá, de nem teszem meg. Abban a reményben hogy alapból a senkivel kommunikálok ilyenkor. Nincs félnivalóm. Nem akad rá senki úgysem.
Katát leszámítva, aki biztosan meg fogja találni,de neked is mondom, jól vagyok köszönöm! Ez az első és utolsó ilyen jellegű bejegyzésem, sose többet ilyen nyomasztóságot ide, de most jól jött.
Amúgy ha már Kata: Van elképzelésed, mi van a képen?
Ennyi  volt a bevezető ehhez a szörnyedelemhez, ha nem riasztottalak el így sem, sajnálom! Saját felelősségre. (A szörnyedelemhez: azért az én szörnyedelmem szóval szeretem bizonyos szinten és hálás vagyok hogy kicsit megkönnyebbülhettem általa! Ez most nagyon kellett!)


...és most már áció, káció és a többi
jön minden, aminek szoktam,
de most nem tudok örülni.
Bár sose jönnél augusztus!
A bűvös tizennyolc...
nem a szám zavar és
nem is a dátum, amit majd a
naptárba vés a születésnapom.
Az idő zavar, múlik a nyár
és gyűlik az avar...

...hűvös szelek járnak,
nagy bánata van itten
egy szőke leányzónak.
_ _ _ _szeretne elmenni,
ő is útrakélni,
nem veszi észre,
hány őrző szem félti.
Pedig vagyunk így sokan
s én tán különösen
sok hibájával, bántásával
én akkor is _ _ _ _ _ _ _ _!

S a bűvös tizennyolc, igen
épp ma mondták:
Hogy szeretnéd hogy tartsuk:
pónit kérsz vagy tortát?
És jönnek a számok sorra
18, 19.. míg el nem érsz a húszra...

Nem látlak. Akkor már nem
.
\Szerintem minden élethelyzetre és érzésre van egy dal a világban, én megtaláltam a dalt erre a helyzetre, az érzésre talán kevésbé ráhúzható, illetve arra csak saját szavaim vannak vagy azok sem. A zene csoda. Szerintem az. Minden zene csoda. Ezt most csak azért felirattal, mert nem mindenki angolos meg talán jobban átjön annak is aki amúgy érti angolul is. Engem legalábbis akkor ütött meg igazán, noha előtte is értettem. -> zene\