Kétségtelenül!

Életemben nem sprinteltem még így! Tudom, elég in medias res kezdés, de nem tudom, hogyan adjam át ezt az élményt úgy, hogy ugyanolyan jelentőséggel bírjon a ti számotokra is, mint amivel nekem bír. Tehát rohantam. A buszomhoz, ami 30-kor indult és 32 körül ért a vasúthoz. Futok. 34 van és még csak az utca felénél tartok,mikor látom az út végén ahogy elsuhan a busz. El kell érnem. A megállóban jegyet vesznek, aprót keres egy öreg néni.. Nem érdekel hogyan, de utolsó busz, el kell érnem.Persze, ezeket nem gondoltam végig. Alapból az asztmám nem sok oxigént hagyott a tüdőmben vagy az agyamnak, harapdáltam a nyelvem, mert ilyenkor már nem érzem a számban... Lényegtelen töltelék információk. A lényeg, hogy az orrom előtt suhant el a busz és mégsem kételkedtem egy másodpercig sem, hogy el fogom érni. Hittem. Tudtam. Elértem. Viszont, ha egy pillanatra is kétkedtem volna, ha megtorpanok, a legcsekélyebb mértékben lelassítok, a busz elmegy. Azt gondolom,hogy az életben is így van ez mindennel, amíg töretlenül hiszel a célod megvalósulásában, amíg tudod, hogy a tiéd, addig egyenesen haladsz felé. A kétséggel azonban megölöd a lehetőségét is a megvalósulásnak. Lassítod, megállítod vagy teljesen visszafordítod a pozitív folyamatokat, amik célod irányába vittek addig. Ha egy pillanatra megtorpansz, a busz elmegy. A lehetőség már nem a tiéd többé. Hidd,hogy a tiéd! Szilárdan, akár minden ok nélkül is, te tudd! Fogalmam sincs, miért kezdtem el rohanni, 34-kor, egy buszhoz, aminek 32-kor már el kellett volna mennie, majd miért nem álltam meg, mikor láttam elsuhanni az út végén, valamiért tudtam, el fogom érni, el kell érnem! És így lett. És az életben így van ez mindennel. Csak ez az ösztönös bizalom, a hit ez ki tudja honnan való rendíthetetlenség, ami akkor a semmiből felbukkant, ez kell hozzá. Ez kell mindenhez! Kétségtelenül!