Folt a nyakamon..

Haj. Szőke. Középhosszú. Tincsekben, kócos. Most. Jobb napokon puha. Volt. Szeretem.
Szemek.. Hatalmas, kifejező zöld szemek. Szeretem őket. A szín.. Zöld. Ritka.Imádom.
Orr. Turcsi. Azt mondta. Jobb oldalt pici anyajegy csücsül. Családi vonás. Szeretem.
Ajkak.Puha vastag, harapnivaló ajkak. Ha nem mosolyognak komoly,bánatos kifejezést festenek az arcra. Szépek. Szeretem.
Állok a tükör előtt. Mindez igaz. Mindezt látom. Mindez most nem érdekel.
Nyak. Arányos, szép ívű. Selymes világos bőr. Hiba. Piros folt. Véraláfutás.
Ez a hiba, ez az aprócska folt.. Hogy hiba volt e?! Majd az idő megmondja.. Most emlék. Nézegetem napról napra, hogy halványodik. Bánom, hogy nem volt eredetileg is picit sötétebb, később tűnne el. Fel-felbukkan fejemben az eset. Hogyan került oda. Mikor született pontosan.. Nem tudom. Egy biztos: rosszkor.Túl későn. Négy hónapja volt legálisan színre lépni, mégis most sikerült. Csak hogy mindig eszembejusson. A párja, az én páromon.Volt. Volt páromon. Az sötétebb, nem tűnik el olyan hamar.Mint az érzelmeink.. Az enyém tovább tart. De ahogyan halványul a folt, úgy leszek egyre szomorúbb. Pedig végre nem emlékeztet majd semmi. A tudat.. A tudat, hogy nem lesz több. Tőle nem lesz több nyom, nyakam fehér vásznán.Fáj. Olyan, mintha ő is így halványulna el. Távolodik.Bennem élesen megmarad a kép. Pontosan fogom tudni hol volt a bibi, a véraláfutás, mekkora volt, milyen színű és meddig tartott. De nem láthatom és nem érinhetem többé.
Folt a nyakamon. Akartál.Szerettelek.Mindent megtettem. Megkaptál. Kellettél.Akartalak. Nem akartál. Halványultál.Eltűntél.Eldobtál.Szeretlek.Kiheverlek.Féltelek.Vigyázlak.

Naplófolytatás ismét, vagy olyasmi.. Gondolatok szerivel."Bántottál, de megtanítottál szeretni, sosem történt ilyen szép velem"

   Én nem tudtam, hogy ilyen veszélyes egyedül sétálni. Előtte bátran lóbáltam a karjaimat, nagyokat és magabiztosan léptem, ha nem volt senki az utcán, énekeltem is. Nem tudtam, amíg meg nem szorítottad a kezem, hogy mennyire magányos és rémisztő, mikor nem fonódnak össze ujjaink. Melletted a sötét utcán hazafelé bátran néztem a csillagokat, tudtam, hogy nem eshetek el mert te vigyázol rám. Néha nem néztem körül az úttesten, tudtam, te úgyis megteszed. Nem ijedtem meg egy-egy kósza árnytól, mert te ott voltál velem és olyankor semmi sem tűnt ijesztőnek. Mióta megint nem vagy, zsebre dugom mind a két kezem és óvatosan lépkedek az úton, ami azóta csúszósra fagyott. Nem merek énekelni, félek valaki felfigyelne a hangra, észrevenné, hogy egydül vagyok és védtelen. Hangosan szól a zene fülemben hazáig, hogy ne halljak neszeket, amiktől megrémülök majd.
   Én nem tudtam, hogy ilyen magányos dolog egyedül lenni. Korábban sosem éreztem magányosnak magam, jól elvoltam egy könyvvel, egy fülhallgatóval, egy papírral meg egy ceruzával, a gondolataimmal, vagy valamelyik háziállatkánkkal. Órákat bicikliztem egyedül az esőben nyáron, céltalanul. Egyedül, de nem magányosan. Nem tudtam, mi a magány, amíg meg nem mutattad, milyen érzés Veled lenni. Milyen érzés, mikor tartozom valakihez és hozzám is tartozik egy valaki, s mi ketten egymás valakijei vagyunk. Akkoriban, ha nem is voltál velem, még sem voltam egyedül, mert te a lelkemben mindig ott voltál velem. Nem tudtam, hogy van helyed ott, de azt még kevésbé gondoltam, hogy fájni fog, ha nem maradsz tovább.
   Én nem tudtam, hogy ennyire fáj egyedül énekelni a hangfallal egy Tankcsapda számot. Azelőtt örömből, telitorokból énekeltem a számomra annyira kedves szövegeket, kiordítottam a lelkemet is, ketten a hangszóróval, remek párosként és ez rettentően feldobott, akármi is volt. Miután veled énekeltünk annyiszor, már nem tudom, egyedül hogy okozhat örömet. Nem tudtam, hogy lehet könnyek közt is énekelni. Nem tudtam mennyire fáj, ha igazi jelentést kapnak az egykor kedves sorok.

   Én nem tudtam, hogy ilyen hatalmas az ágyam. Régen kényelmesen szétterültem a meleg takarók alatt, hasrafordulva álmodva át az éjszakát. Amíg meg nem tapasztaltam, milyen a Te meleg, szuszogó mellkasodhoz bújva, erős óvó karjaid közt aludni, meg-megmosolyogva, hogy csikorgatod álmodban a fogaidat, észre sem vettem, hogy Neked is van helyed a takaró alatt. Azóta hatalmas az ágy és túl sok a paplan, azóta a jobb oldalamra fekszem, a fal felé fordulok és nézem a helyed. Sokszor azt álmodom, hogy csak alszunk, összebújva alszunk. Aztán reggel felébredek és te nem vagy ott. Nem tudtam, hogy ilyen rossz lehet az ébredés.
   Én nem tudtam, hogy van helyed az életemben. Nem tudtam, hogy kezeink összeszerelmesedhetnek, hogy van hely a lelkemben számodra, hogy fesztelenül énekelhetünk együtt, hogy ketten kényelmesebben elférünk az ágyamban, mint én egyedül. Nem tudtam, hogy helyet csinálsz majd magadnak, aztán amikor már azt hiszem kényelmesen berendezkedtél, ott hagysz csapot-papot, borítasz álmot és hitet. Kitörlöd titkos, szép emlékeinket, felsöpröd még a tömeléket is, majd bezárod a szív-albérlet ajtaját és elviszed a kulcsot.
"Szoba kiadó, hosszútávra, megbízható bérlő részére!" -állhatna a hírdetésben, de a szoba másnak szűkös, alacsony a plafon és nálad a kulcs, rádszabva minden ami lakható bennem.
   Én nem tudtam, igazán fogalmam sem volt róla, hogy így szerethetek..hogy így szerethetlek..,hogy tudok szeretni. Nem tudtam, amíg meg nem tanítottál rá.