2011. június 30., csütörtök
Boldog volt...
ajánlott(mindenképpen ezzel olvasd) zene: katt
Széles mosollyal arcán, meztelenül sétált keresztül az esőfüggönyön, mely, mint holmi áttetsző lepel ölelte körül testét. Mögötte lassan elhomályosult a táj. Szétmálló mosolyok, őt fürkésző tekintetek, felé nyúló kezek, lesütött szempárok. Elmúlt. Tovább sétált, bár nem így akarta. Tovább sétált, bár legszívesebben egy tapottat sem mozdult volna. Elméje, valahonnan nagyon mélyről eszeveszett kiáltozásba kezdett. Újra élesen kívánta látni a szertefoszló tájat, mely most nevetséges, jelentéktelen háttérnek tetszett csupán. Az utca, a házak, a buszmegálló, a villamos, a fák, az illatok, a hangok, a képek, a színek, az emlékek. Tudta, hogy el kell mennie, de nem gondolta, hogy ilyen hamar elérkezik a búcsú.
Ha tehette volna visszapörgeti az időt, újra meg újra és ebben a kellemes, zsibbasztó folytonosságban ismét boldog lett volna. Boldog és szomorú, dühös és fáradt, épp, mint akkor, ott, az eredeti változatban. Éppen, mint először; századjára is csak úgy, mint először. Soha semmit nem kívánt annyira. Mindenki alig várta már a búcsút, mindenki a jövőt fürkészte, ő volt az egyetlen, akit nem értettek; az egyetlen, akinek minden éppen úgy és éppen akkor tökéletes volt. Ez volt az ő gyengesége. Sosem tudott beletörődni a múló időbe. Nem értette, miért jó elveszíteni a barátokat, miért jó elveszíteni az álmainkat, miért jó felnőni, miért jó megtörni...Végül ő fordított hátat. Képtelen lett volna a számára olyannyira kedves arcokat egyenként látni, amint üres tekintetekké változnak szép sorjában. Nem, azt nem bírta volna könnyekkel. Abba beleszakadt volna a szíve. Hisz most is beleszakad, de így nem taposhatják meg, így csak ő, csak ő gyalogol keresztül a lüktető kis tetemen. Egyedül ő.
Visszagondolva azokra a cigarettafüst szagú beszélgetésekre, a tea ízű nevetésekre és a nyúlós, hideg ébredésekre, lassan utat tört magának az első könnycsepp, mely végiggördült az arcán, egészen az álláig, ahol aztán lecsöppent a betonra. Ezt persze a temérdek esőcsepp mellett nem láthatta senki, ő azonban pontosan érezte, ahogyan bőrébe ég a bánat nedve. Rohanni kezdett. Félt, hogy visszafordul. Ha újra látja őket, képtelen lesz elengedni, akkor ismét mohón utánuk kap, akkor még egyszer meg akarja majd ízlelni a boldogságot, akkor még erősebben belé ívódnak, olyan mélyen, hogy képtelen lesz újra elindulni. Az arca kicsit megrándult, mikor mezítelen talpával belegázolt az első jeges pocsolyába, aztán lassan ezt is megszokta. Az ötödik után nem is számolta már őket.
Fogalma sem volt meddig szaladt, hogy mennyi idő telt el, abban sem volt biztos, hogy meg fordulhat anélkül, hogy ugyanaz a kép fogadná. Csak abban volt biztos, hogy egyedül van; most már újra teljesen egyedül. Szokatlan teherként nehezült rá a magány fojtogató érzése. Azt hitte felszabadító lesz, ha egyszer már nem lesz, akit elveszíthet, ha nem szeret, nem csalódhat, ha nincs kitől elköszönni, nem fájhat a búcsú. Üres volt és fáradt. Lábai erőtlenül csuklottak össze. Ott ült egyedül az esőben. Hatalmas, színes háztömbök magasodtak fölé, nekidőlt hát az egyiknek, fejét hátravetette, becsukta a szemét. Fájt. Rettentően.
Mire újra felnézett, kitisztult az ég. Néhány járókelő furcsán méregette őt, de egyébként senki sem törődött vele különösebben. Senki. Idegenül csengett még neki a szó. Most már nem volt senkije és ő sem volt senki. Emlékeiből mégsem akartak eltűnni azok, akik miatt valaki volt és akik az ő világának valakijei voltak. Odabújt volna hozzájuk, bevackolta volna magát közéjük és elernyedt volna a közelségük lágy melegségében, mégsem tehette. Azzal csak fájdalmat okozott volna.Túl önző volt. Nem akarta elengedni őket.
Kényszeredett mosoly kúszott arcára, bár egy idegen számára ez a mosoly leginkább grimasz hatását keltette. Remélte, hogy senki sem látja, ám akkor a semmiből megjelent egy kéz. Nem akart megkapaszkodni, nem akart újra "valaki" lenni... Gyenge volt. Szörnyen gyenge. Túl gyenge ahhoz is, hogy ellökje a kezet. Újra lehunyta szemeit, majd egy sóhaj kíséretében hagyta magát talpra állítani.
Előrenézve, nem hitt a szemének. Mindaz, amit maga mögött hagyott, ott volt a előtte. Annyira közel és annyira élesen, hogy szinte késként hasított a lelkébe. Nem menekülhetett. Nem, mert szerette őket. Akkor is, ha tudta, megsebzik majd számtalanszor. Akkor is, ha tudta, ezután már csak búcsúzkodhat. Akkor is, ha tudta, hogy számtalanszor megbánja még ezt. El akar menekülni újra, de már nem volt ereje. Hogyan tehette volna? Az érzés, hogy megint velük lehet, hogy még egy percet, egy órát, tán' egy egész napot is velük tölthet, sokkalta erősebb volt, mint a búcsútól való félelem.
Fájt. Boldog volt. Sírt. Boldog volt. Félt. Boldog volt. Remélt. Boldog volt. Fázott. Boldog volt. Visszatért. Boldog volt.
Széles mosollyal arcán, meztelenül sétált keresztül az esőfüggönyön, mely, mint holmi áttetsző lepel ölelte körül testét. Mögötte lassan elhomályosult a táj. Szétmálló mosolyok, őt fürkésző tekintetek, felé nyúló kezek, lesütött szempárok. Elmúlt. Tovább sétált, bár nem így akarta. Tovább sétált, bár legszívesebben egy tapottat sem mozdult volna. Elméje, valahonnan nagyon mélyről eszeveszett kiáltozásba kezdett. Újra élesen kívánta látni a szertefoszló tájat, mely most nevetséges, jelentéktelen háttérnek tetszett csupán. Az utca, a házak, a buszmegálló, a villamos, a fák, az illatok, a hangok, a képek, a színek, az emlékek. Tudta, hogy el kell mennie, de nem gondolta, hogy ilyen hamar elérkezik a búcsú.
Ha tehette volna visszapörgeti az időt, újra meg újra és ebben a kellemes, zsibbasztó folytonosságban ismét boldog lett volna. Boldog és szomorú, dühös és fáradt, épp, mint akkor, ott, az eredeti változatban. Éppen, mint először; századjára is csak úgy, mint először. Soha semmit nem kívánt annyira. Mindenki alig várta már a búcsút, mindenki a jövőt fürkészte, ő volt az egyetlen, akit nem értettek; az egyetlen, akinek minden éppen úgy és éppen akkor tökéletes volt. Ez volt az ő gyengesége. Sosem tudott beletörődni a múló időbe. Nem értette, miért jó elveszíteni a barátokat, miért jó elveszíteni az álmainkat, miért jó felnőni, miért jó megtörni...Végül ő fordított hátat. Képtelen lett volna a számára olyannyira kedves arcokat egyenként látni, amint üres tekintetekké változnak szép sorjában. Nem, azt nem bírta volna könnyekkel. Abba beleszakadt volna a szíve. Hisz most is beleszakad, de így nem taposhatják meg, így csak ő, csak ő gyalogol keresztül a lüktető kis tetemen. Egyedül ő.
Visszagondolva azokra a cigarettafüst szagú beszélgetésekre, a tea ízű nevetésekre és a nyúlós, hideg ébredésekre, lassan utat tört magának az első könnycsepp, mely végiggördült az arcán, egészen az álláig, ahol aztán lecsöppent a betonra. Ezt persze a temérdek esőcsepp mellett nem láthatta senki, ő azonban pontosan érezte, ahogyan bőrébe ég a bánat nedve. Rohanni kezdett. Félt, hogy visszafordul. Ha újra látja őket, képtelen lesz elengedni, akkor ismét mohón utánuk kap, akkor még egyszer meg akarja majd ízlelni a boldogságot, akkor még erősebben belé ívódnak, olyan mélyen, hogy képtelen lesz újra elindulni. Az arca kicsit megrándult, mikor mezítelen talpával belegázolt az első jeges pocsolyába, aztán lassan ezt is megszokta. Az ötödik után nem is számolta már őket.
Fogalma sem volt meddig szaladt, hogy mennyi idő telt el, abban sem volt biztos, hogy meg fordulhat anélkül, hogy ugyanaz a kép fogadná. Csak abban volt biztos, hogy egyedül van; most már újra teljesen egyedül. Szokatlan teherként nehezült rá a magány fojtogató érzése. Azt hitte felszabadító lesz, ha egyszer már nem lesz, akit elveszíthet, ha nem szeret, nem csalódhat, ha nincs kitől elköszönni, nem fájhat a búcsú. Üres volt és fáradt. Lábai erőtlenül csuklottak össze. Ott ült egyedül az esőben. Hatalmas, színes háztömbök magasodtak fölé, nekidőlt hát az egyiknek, fejét hátravetette, becsukta a szemét. Fájt. Rettentően.
Mire újra felnézett, kitisztult az ég. Néhány járókelő furcsán méregette őt, de egyébként senki sem törődött vele különösebben. Senki. Idegenül csengett még neki a szó. Most már nem volt senkije és ő sem volt senki. Emlékeiből mégsem akartak eltűnni azok, akik miatt valaki volt és akik az ő világának valakijei voltak. Odabújt volna hozzájuk, bevackolta volna magát közéjük és elernyedt volna a közelségük lágy melegségében, mégsem tehette. Azzal csak fájdalmat okozott volna.Túl önző volt. Nem akarta elengedni őket.
Kényszeredett mosoly kúszott arcára, bár egy idegen számára ez a mosoly leginkább grimasz hatását keltette. Remélte, hogy senki sem látja, ám akkor a semmiből megjelent egy kéz. Nem akart megkapaszkodni, nem akart újra "valaki" lenni... Gyenge volt. Szörnyen gyenge. Túl gyenge ahhoz is, hogy ellökje a kezet. Újra lehunyta szemeit, majd egy sóhaj kíséretében hagyta magát talpra állítani.
Előrenézve, nem hitt a szemének. Mindaz, amit maga mögött hagyott, ott volt a előtte. Annyira közel és annyira élesen, hogy szinte késként hasított a lelkébe. Nem menekülhetett. Nem, mert szerette őket. Akkor is, ha tudta, megsebzik majd számtalanszor. Akkor is, ha tudta, ezután már csak búcsúzkodhat. Akkor is, ha tudta, hogy számtalanszor megbánja még ezt. El akar menekülni újra, de már nem volt ereje. Hogyan tehette volna? Az érzés, hogy megint velük lehet, hogy még egy percet, egy órát, tán' egy egész napot is velük tölthet, sokkalta erősebb volt, mint a búcsútól való félelem.
Fájt. Boldog volt. Sírt. Boldog volt. Félt. Boldog volt. Remélt. Boldog volt. Fázott. Boldog volt. Visszatért. Boldog volt.
Szösszenet (:
Csönd van. Annyira csönd...Meg kéne szólalnom? Mit kéne mondjak? És, ha azzal tönkereteszem a csöndet?! És, ha most nem jó semmi, csak a csönd? De jó ez nekem? És neki jó? És, ha neki nem jó, akkor vajon miért nem szólal meg? De ha nem jó nekem sem és én sem szólok? Akkor most mindkettőnknek rossz? Most mindketten hallgatunk, mert félünk a szótól? Őrizzük a csöndet? De miért? Van ennek értelme?
2011. június 29., szerda
Bárgyú mosoly, ha csak ennyi maradt...
Mert fáj. Nagyon. Olyan égetőn és csípősen, de mégis mosolyogsz, mert ez olyan édeskés fájdalom. Érzed, hogy élsz és ez jó neked. Fojtogat, hogy nem lehet, vagy nem tudod, mert a lehetőségek általában némán elsétálnak melletted, de egyik sem integet, hogy "Hahó, itt vagyok, ragadd meg gyorsan a bokámat, rám vártál eddig!", nem, mert a lehetőségek elég önző jószágok, ha odaadják magukat, követelnek cserébe. Mindig. Kérik a bátorságodat, elvárják, hogy merj kockáztatni, elvárják, hogy odaképzeld őket, akkor is, ha valójában nincsenek is ott, de te ugorj, mert talán épp egy lehetőségre zuhansz, vagy nem és akkor szilánkosra törnek vágyálmaid csontjai. De majd újra építed. Hitelre.Egy újabb láthatatlan lehetőőségre. Hátha.
Akkor megint reménykedsz és bárgyú mosolyba nyúlik képed a metrón ülve, vagy állva és még azt is elfelejted, hogy valaki megint a te lábadon tapos, egy másik meg éppen agyonnyom a táskájával, amit nem volt képes levenni mielőtt felszállt. Egyáltalán nem is gondolkozol és mire észbe kapsz a végállomáson szállsz le, a visszafelé járatot pont lekésed, szóval borul az egész napod, egyetlen biztos pontként a bárgyú arckifejezésedet lehetne megnevezni.
Ilyenek ezek a lehetőségek. Utána persze kezdődik az egész előröl, mert megcsillantotta ugyan kis ezüst szárnyacskáját, de te nem szívesen adod a bátorságodat, nem fizetsz, így nem kapod meg a kívánt terméket, majd mire észbe kapsz, már késő és ott állsz tehetetlenül. Te a gyáva és nincs semmid. Persze, nincs rá garancia, hogy ha ugrottál volna, több mindent tarthatnál a kezedben, mint most.Így viszont kezedbe kapod a végkielégítést, egy fehér papírfecnit rajta a gyűlölt kérdéssel, amit aztán feltehetsz a századik "nem merem" polcodra: Mi lett volna ha...? Rongyosra sírhatod az elkövetkezendő egy hetet, aztán bedobhatod a szemétbe és tehetsz ezer meg ezer hazug fogadalmat újra, amiket aztán megszegsz majd megint . Megszeged őket, mert neked kell, hogy hazudjon a világ, csak hogy elhidd, hogy igaz ami szép és nem múlik sohasem. Dacos kölyök módjára követeled, hogy ámítsanak, annyira akarod, hogy talán már valóra is válhatna, de akkor megint meghátrálsz, felborítasz mindent, porig égetsz reményt és hitet, majd elmerülsz az önsajnálatban. Neked nem elég a jó és nem kell tökély, neked mindig az kell, ami nem lehet a tiéd, kell, ha mocskos és fáj, kell, ha úgy ragyog, hogy mellette csak pondrónak érzed magad. Akarod, mert nem lehet a tiéd.
Most viszont csapdába estél, szerencsétlenül vergődsz a hálóban, mely tulajdonképpen egyáltalán nem volt vonzó számodra, de ezúttal te lettél a vad és elejtettek. Sikerült, pedig azt hitted befolyásolhatod. Tévedtél. A vadász meglőtt és te vérzel. Őt nem érdekli. Észre sem vette talán, feladta a vadászatot, azt hitte megszelídültél csupán és te hiába nyüszítesz kínkeservesen, ő egyáltalán nem veszi észre mit tett. Kedvességével csak százszor többet árt, midőn újra vaddá avanzsál, te már nem lehetsz vadász mellette, más viszont bátran elejtheti, míg te kikéred magadnak, de minek? Fogalma sincs mit tett.
Pedig fáj. Nagyon. Olyan égetőn és csípősen, de ha valaki be akarná kötözni, el akarná szorítani a vérzést, te harapnál, rúgnál, támadnál, hogy ne érjen hozzád. Mert az a te sebed. Tőle kaptad. Csak ő kötözheti be, csak ő ápolhatja, csak ő súlyosbíthatja. Csak miatta vagy hajlandó újra és újra megígérni, megcáfolni, mosolyogni, eljátszani, eltakarni,megkeresni. Csak általa láthatsz lehetőségfoszlányokat olykor és csak ő tud annyira elbizonytalanítani, hogy újra és újra megfutamodj. Szánalmas, miként válik a vadászból vad, mely bárgyú mosollyal gyönyörködik önnön sebében és bálványozza a vadászt, ki meglőtte, kit előtte még zsákmányának sem fogadott volna most meg..., maga fölé helyezi és nem marad semmije, csak az a szánalmas bárgyú mosoly, mely szétterül vonásain, melyből tudhatod, hogy Vele van dolgod: Az örökké boldog reménytelen szerelmessel.
Akkor megint reménykedsz és bárgyú mosolyba nyúlik képed a metrón ülve, vagy állva és még azt is elfelejted, hogy valaki megint a te lábadon tapos, egy másik meg éppen agyonnyom a táskájával, amit nem volt képes levenni mielőtt felszállt. Egyáltalán nem is gondolkozol és mire észbe kapsz a végállomáson szállsz le, a visszafelé járatot pont lekésed, szóval borul az egész napod, egyetlen biztos pontként a bárgyú arckifejezésedet lehetne megnevezni.
Ilyenek ezek a lehetőségek. Utána persze kezdődik az egész előröl, mert megcsillantotta ugyan kis ezüst szárnyacskáját, de te nem szívesen adod a bátorságodat, nem fizetsz, így nem kapod meg a kívánt terméket, majd mire észbe kapsz, már késő és ott állsz tehetetlenül. Te a gyáva és nincs semmid. Persze, nincs rá garancia, hogy ha ugrottál volna, több mindent tarthatnál a kezedben, mint most.Így viszont kezedbe kapod a végkielégítést, egy fehér papírfecnit rajta a gyűlölt kérdéssel, amit aztán feltehetsz a századik "nem merem" polcodra: Mi lett volna ha...? Rongyosra sírhatod az elkövetkezendő egy hetet, aztán bedobhatod a szemétbe és tehetsz ezer meg ezer hazug fogadalmat újra, amiket aztán megszegsz majd megint . Megszeged őket, mert neked kell, hogy hazudjon a világ, csak hogy elhidd, hogy igaz ami szép és nem múlik sohasem. Dacos kölyök módjára követeled, hogy ámítsanak, annyira akarod, hogy talán már valóra is válhatna, de akkor megint meghátrálsz, felborítasz mindent, porig égetsz reményt és hitet, majd elmerülsz az önsajnálatban. Neked nem elég a jó és nem kell tökély, neked mindig az kell, ami nem lehet a tiéd, kell, ha mocskos és fáj, kell, ha úgy ragyog, hogy mellette csak pondrónak érzed magad. Akarod, mert nem lehet a tiéd.
Most viszont csapdába estél, szerencsétlenül vergődsz a hálóban, mely tulajdonképpen egyáltalán nem volt vonzó számodra, de ezúttal te lettél a vad és elejtettek. Sikerült, pedig azt hitted befolyásolhatod. Tévedtél. A vadász meglőtt és te vérzel. Őt nem érdekli. Észre sem vette talán, feladta a vadászatot, azt hitte megszelídültél csupán és te hiába nyüszítesz kínkeservesen, ő egyáltalán nem veszi észre mit tett. Kedvességével csak százszor többet árt, midőn újra vaddá avanzsál, te már nem lehetsz vadász mellette, más viszont bátran elejtheti, míg te kikéred magadnak, de minek? Fogalma sincs mit tett.
Pedig fáj. Nagyon. Olyan égetőn és csípősen, de ha valaki be akarná kötözni, el akarná szorítani a vérzést, te harapnál, rúgnál, támadnál, hogy ne érjen hozzád. Mert az a te sebed. Tőle kaptad. Csak ő kötözheti be, csak ő ápolhatja, csak ő súlyosbíthatja. Csak miatta vagy hajlandó újra és újra megígérni, megcáfolni, mosolyogni, eljátszani, eltakarni,megkeresni. Csak általa láthatsz lehetőségfoszlányokat olykor és csak ő tud annyira elbizonytalanítani, hogy újra és újra megfutamodj. Szánalmas, miként válik a vadászból vad, mely bárgyú mosollyal gyönyörködik önnön sebében és bálványozza a vadászt, ki meglőtte, kit előtte még zsákmányának sem fogadott volna most meg..., maga fölé helyezi és nem marad semmije, csak az a szánalmas bárgyú mosoly, mely szétterül vonásain, melyből tudhatod, hogy Vele van dolgod: Az örökké boldog reménytelen szerelmessel.
Egy angyal virága
Amikor egy gyermek világra jön magában hordozza a világ minden kincsét és csodáját, csak mi már elfelejtettük mindezt így csupán egy részét vesszük észre mindannak, amit magában rejt. Ez az apró törékeny test egy egész életet hordoz a keblében, a sorsát és mindazt a tudást, amire már korábban szert tett, mindazonáltal a végzetét is ebben az apró kis testben hordozza. Akárki is jön a világra magával hozza az elmúlás apró kis magját, mely vele együtt növekszik, nyiladozik, majd a virágfakadásnál az élet kialszik. Vannak lassan nyíló gyönyörű rózsák, melyek sokáig nem fakasztanak virágot és gazdájuk így hosszú életet élhet. Ám vannak gyorsan fejlődő, tiszta gyermeki virágok, akik túl hamar akarnak kinyílni, amikor annak még nincs ott az ideje. Az ilyen virágok idejekorán virágot bontanak, s akik a keblükben hordozták a türelmetlen kis virágot, szintén hamar költöznek az angyalok közé.
Amikor még egészen kicsi voltam mindig azt mondtam, hogy az én kis virágom, érzem nagyon nyugtalan és szeretne már kivirágozni. Édesanyámék nem értették ezt és azt mondták csacsiságokat beszélek. Később már nem emlékeztem a kis virágomra, azonban hat évesen is azt állítottam, hogy én tíz éves koromban fogok meghalni. A szüleim ezen nagyon felháborodtak és megszidtak, hogy ne beszéljek ilyen szamárságokat, csúnya dolog hazudni. Ettől kezdve nem voltam hajlandó többé megszólalni, hiszen minden gondolatom e körül forgott és még véletlenül sem szerettem volna, ha újra hazugnak neveznek. Azt gondoltam, hogy a csend a legőszintébb dolog a világon. Amikor valaki szóra nyitja a száját, minden bizonnyal szeretne valamit a szavai mögé bújtatni. Talán egy érzést, egy vágyat, vagy egy titkot. Édesanyámék nagyon sokféleképpen szerettek volna rábírni a beszédre, hiszen tudták, hogy képes vagyok rá. Próbáltak jutalommal, vagy éppen sokszor, sokféle büntetéssel célt érni az ügyben, mindhiába. Tulajdonképpen már abban sem voltam biztos, hogy még megvan a hangom, mert hiszen ha az ember ilyen hosszú ideig nem szólal meg, elkezd kételkedni abban, hogy egyáltalán képes e még rá. Furcsa dolog, hogy valaki, aki tudja magáról, hogy beszédképes mégis kételkedni kezdjen ebben csak azért mert régen beszélt. Mindazonáltal engem ez cseppet sem foglalkoztatott, ugyanis a tizedik születésnapom közeledtével egyre nyugtalanabb lettem. Éreztem, hogy közeleg valami, csak nem tudtam ezt a valamit szavakba foglalni. Egy héttel a születésnapom előtt nagyon megbetegedtem, belázasodtam és a lázam az Istennek sem akart lemenni; végül kórházba kellett mennem. Nem nagyon ettem, a napjaimat alvással töltöttem és nagyon gyengének éreztem magam. Folyadékhoz is csak infúzión keresztül jutottam és a táplálékot is nagyjából ilyen módon vettem magamhoz. Az egy hét alatt nagyon lesoványodtam és amikor éppen a születésnapom előtti estén megnéztem magam a fürdőszoba tükrében, igazán úgy gondoltam, hogy az ott a tükörben nem én vagyok. A szemeim karikásak voltam, pedig -mint említettem- egész napokat aludtam át. A korábban bájos pufók arcom beesett, szemem ében színe kifakult. Nem én voltam. Bár anyukám váltig állította, hogy hamarosan meggyógyulok, mégis láttam szemeiben a kétségbeesést, szavai mögött a kihunyt reményt. Ennyi némaságban eltöltött év után nagyon is tudtam, mit rejtenek a szavak. Tudtam, édesanyám szavai csak számomra szolgálnak megnyugtatásul, s mintegy meseszerűen saját magát is ezzel próbálja vigasztalni, még akkor is, ha mélyen a lelkében tudja, hogy ezek a szavak mind csak egy-egy hazugság eszközéül szolgálnak.
Másnap reggel esett az eső. A kórterem ablakaira ráült a pára, így csak elmosódott alakokat lehetett látni a parkoló felől, amerre az ablakom nézett. Anyám az ágyamra dőlve aludt, biztosan egész éjjel virrasztott, s éppen hogy néhány órája csukódhattak le szemei. Tekintetemet végigfuttattam a szoba berendezésén: a széken melyre anyám kabátja hanyagul le volt terítve, majd édesanyámon. Néhány percig még az eső halk kopogását hallgattam az ablakon, majd egy apró sóhaj után megérintettem édesanyám vállát. Ijedten kapta fel a fejét, majd szemeit rögtön rám emelte, s aggódva kezdte arcomat kémlelni. Én csak mosolyogtam, majd megpróbáltam erőt gyűjteni, mert nem voltam benne biztos, hogy képes leszek rá. Végül lehunytam szemeimet és halkan csak annyit suttogtam: "szeretlek". Csukott szemeimen át is láttam édesanyámon a megdöbbenést és a félelmet. Tudom, érezte, hogy ez volt a búcsú. Szinte láttam az apró kis drágaköveket gyülekezni a szemei sarkában, majd éreztem, ahogyan egy könnycsepp érinti meg jobb kézfejemet és az után nem éreztem többé semmit.
„Sohasem hazudtam” - gondoltam magamban, amikor elhagytam a kis fehér kórtermet, majd lassan a város, a felhők felé emelkedtem és nem tudtam, hogy mi vár rám, de éreztem, hogy már nem fáj. Tudtam, olyan helyre megyek, ahol nem lesznek szavak, csak nagyon sok apró tarka virág…
Amikor még egészen kicsi voltam mindig azt mondtam, hogy az én kis virágom, érzem nagyon nyugtalan és szeretne már kivirágozni. Édesanyámék nem értették ezt és azt mondták csacsiságokat beszélek. Később már nem emlékeztem a kis virágomra, azonban hat évesen is azt állítottam, hogy én tíz éves koromban fogok meghalni. A szüleim ezen nagyon felháborodtak és megszidtak, hogy ne beszéljek ilyen szamárságokat, csúnya dolog hazudni. Ettől kezdve nem voltam hajlandó többé megszólalni, hiszen minden gondolatom e körül forgott és még véletlenül sem szerettem volna, ha újra hazugnak neveznek. Azt gondoltam, hogy a csend a legőszintébb dolog a világon. Amikor valaki szóra nyitja a száját, minden bizonnyal szeretne valamit a szavai mögé bújtatni. Talán egy érzést, egy vágyat, vagy egy titkot. Édesanyámék nagyon sokféleképpen szerettek volna rábírni a beszédre, hiszen tudták, hogy képes vagyok rá. Próbáltak jutalommal, vagy éppen sokszor, sokféle büntetéssel célt érni az ügyben, mindhiába. Tulajdonképpen már abban sem voltam biztos, hogy még megvan a hangom, mert hiszen ha az ember ilyen hosszú ideig nem szólal meg, elkezd kételkedni abban, hogy egyáltalán képes e még rá. Furcsa dolog, hogy valaki, aki tudja magáról, hogy beszédképes mégis kételkedni kezdjen ebben csak azért mert régen beszélt. Mindazonáltal engem ez cseppet sem foglalkoztatott, ugyanis a tizedik születésnapom közeledtével egyre nyugtalanabb lettem. Éreztem, hogy közeleg valami, csak nem tudtam ezt a valamit szavakba foglalni. Egy héttel a születésnapom előtt nagyon megbetegedtem, belázasodtam és a lázam az Istennek sem akart lemenni; végül kórházba kellett mennem. Nem nagyon ettem, a napjaimat alvással töltöttem és nagyon gyengének éreztem magam. Folyadékhoz is csak infúzión keresztül jutottam és a táplálékot is nagyjából ilyen módon vettem magamhoz. Az egy hét alatt nagyon lesoványodtam és amikor éppen a születésnapom előtti estén megnéztem magam a fürdőszoba tükrében, igazán úgy gondoltam, hogy az ott a tükörben nem én vagyok. A szemeim karikásak voltam, pedig -mint említettem- egész napokat aludtam át. A korábban bájos pufók arcom beesett, szemem ében színe kifakult. Nem én voltam. Bár anyukám váltig állította, hogy hamarosan meggyógyulok, mégis láttam szemeiben a kétségbeesést, szavai mögött a kihunyt reményt. Ennyi némaságban eltöltött év után nagyon is tudtam, mit rejtenek a szavak. Tudtam, édesanyám szavai csak számomra szolgálnak megnyugtatásul, s mintegy meseszerűen saját magát is ezzel próbálja vigasztalni, még akkor is, ha mélyen a lelkében tudja, hogy ezek a szavak mind csak egy-egy hazugság eszközéül szolgálnak.
Másnap reggel esett az eső. A kórterem ablakaira ráült a pára, így csak elmosódott alakokat lehetett látni a parkoló felől, amerre az ablakom nézett. Anyám az ágyamra dőlve aludt, biztosan egész éjjel virrasztott, s éppen hogy néhány órája csukódhattak le szemei. Tekintetemet végigfuttattam a szoba berendezésén: a széken melyre anyám kabátja hanyagul le volt terítve, majd édesanyámon. Néhány percig még az eső halk kopogását hallgattam az ablakon, majd egy apró sóhaj után megérintettem édesanyám vállát. Ijedten kapta fel a fejét, majd szemeit rögtön rám emelte, s aggódva kezdte arcomat kémlelni. Én csak mosolyogtam, majd megpróbáltam erőt gyűjteni, mert nem voltam benne biztos, hogy képes leszek rá. Végül lehunytam szemeimet és halkan csak annyit suttogtam: "szeretlek". Csukott szemeimen át is láttam édesanyámon a megdöbbenést és a félelmet. Tudom, érezte, hogy ez volt a búcsú. Szinte láttam az apró kis drágaköveket gyülekezni a szemei sarkában, majd éreztem, ahogyan egy könnycsepp érinti meg jobb kézfejemet és az után nem éreztem többé semmit.
„Sohasem hazudtam” - gondoltam magamban, amikor elhagytam a kis fehér kórtermet, majd lassan a város, a felhők felé emelkedtem és nem tudtam, hogy mi vár rám, de éreztem, hogy már nem fáj. Tudtam, olyan helyre megyek, ahol nem lesznek szavak, csak nagyon sok apró tarka virág…
9,8,7-Elfogyó vers sorok
Szétszabdalt álmokat szorongatott...
ujjai görcsösen kapaszkodtak halott,
elvetélt jövőjének üres vázához,
pedig az már a múlttal járt násztáncot.
Fekete-fehér világ, álmosan nyújtózott
bele a hajnalba, s a jövő felé kúszott.
Monoton ismételt szép szavak,
eltaposott cigaretta csikk...
Mi összekötötte szívének egyik
felét a másikkal elszakadt,
de csitt!
Csak egy pillanat, míg kihül a tetem,
álom, vagy értelem?!
Kincs a szivárvány lábánál...
Betondzsungelben nem nő ibolya!
Szempilla rebben, vérző álmok...
Merre tartott?! Ki tudja...
Reszketeg hajnal, ingatag lábakon...
A nap tüze hajjajj éget-e mondd,
vagy fénye van csak, mi emel az égig,
hogy egy másodpercnyire körbetekints,
majd visszazuhanj, hol két lábon állok,
a porba, a sárba, itt megtapos álnok
embertömeg, szív nélkül lüktető
arc nélküli, névtelen bábok!
Egy felhő peremén szárnyak nélkül
ugrásra készen, de nem jött a jel,
hogy szomjazó lelke megkapja végre...,
s döntése nyomán a béke jön el.
Ezerszín világ, s én itt állok újra
fekete-fehér minden gondolat,
mit kiszáradt elmém utolsó húrja
szült e világra, majd elnémult végleg,
visszavonulva a meztelenségbe,
kimondatlanul:
"Fogadj el kérlek!"
ujjai görcsösen kapaszkodtak halott,
elvetélt jövőjének üres vázához,
pedig az már a múlttal járt násztáncot.
Fekete-fehér világ, álmosan nyújtózott
bele a hajnalba, s a jövő felé kúszott.
Monoton ismételt szép szavak,
eltaposott cigaretta csikk...
Mi összekötötte szívének egyik
felét a másikkal elszakadt,
de csitt!
Csak egy pillanat, míg kihül a tetem,
álom, vagy értelem?!
Kincs a szivárvány lábánál...
Betondzsungelben nem nő ibolya!
Szempilla rebben, vérző álmok...
Merre tartott?! Ki tudja...
Reszketeg hajnal, ingatag lábakon...
A nap tüze hajjajj éget-e mondd,
vagy fénye van csak, mi emel az égig,
hogy egy másodpercnyire körbetekints,
majd visszazuhanj, hol két lábon állok,
a porba, a sárba, itt megtapos álnok
embertömeg, szív nélkül lüktető
arc nélküli, névtelen bábok!
Egy felhő peremén szárnyak nélkül
ugrásra készen, de nem jött a jel,
hogy szomjazó lelke megkapja végre...,
s döntése nyomán a béke jön el.
Ezerszín világ, s én itt állok újra
fekete-fehér minden gondolat,
mit kiszáradt elmém utolsó húrja
szült e világra, majd elnémult végleg,
visszavonulva a meztelenségbe,
kimondatlanul:
"Fogadj el kérlek!"
2011. június 28., kedd
2011. június 27., hétfő
2011. június 26., vasárnap
2011. június 25., szombat
2011. június 24., péntek
Furcsa dolgok...
Furcsa dolog egyszerre gyűlölni és szeretni valakit. Furcsa dolog vágyni valamire, ugyanakkor rettegni az áhítatunk tárgyától. Furcsa dolog elindulni anélkül, hogy meg akarnánk érkezni. Furcsa dolog fényévnyi távolságból szemlélni valakit, aki néhány méterre áll csak tőled. Furcsa dolog néha meghallani egy kis csilingelő belső hangot, aztán megundorodni attól, akit magadból mutatsz. Furcsa dolog visszanézni a régi fotókat, ahol olyan csúnyának érezted magad és áhítattal azt mondani "bár csak megint ilyen lehetnék". Furcsa dolog este behunyni a szemed aztán reggel újra kinyitni. Furcsa dolog keresni valakit, akiben bízhatsz, aztán rádöbbenni, hogy magadon kívül nincs ilyen személy. Furcsa dolog keresni olyasvalakit, akivel az előtt még nem találkoztál. Furcsa dolog a naplemente, mikor nálunk sötétség van, máshol éppen akkor születik újjá a fény. Furcsa dolog az eső, valaki szereti, valaki nem, de senkinek sem jut eszébe kiért hullhatnak a felhők könnyei. Furcsa dolog a szív, mely mindnyájunkban egyformán dobog és mégis vannak szívtelenek. Furcsa dolog a jég, mely legyen bármily kemény is, akkor is csak víz marad. Furcsa dolog a test mely rabláncra veri a lelket. Furcsa a dolog a lélek, mely menedéknek hiszi rabtartóját. Furcsa dolog a könny, maró sójával kínoz, hűs fényével meggyógyít. Furcsa dolog a titok, áhítozik arra, hogy valakivel tudathassa mibenlétét, még, ha ez a halálát is jelenti. Furcsa dolog a fény, mit megöl a sötétség és furcsa dolog a sötétség melyet megöl a fény. Furcsa dolog a szó, élesebb lehet minden késnél, gyilkosabb a mérgeknél, lehet puhább, mint bármely érintés, lehet gyógyítóbb, mint bármely orvosság. Furcsa dolog a jelmez másnak látszunk, és mégsem változunk. Furcsa dolog az idő, halad, de sosem ér véget. Furcsa dolog élni, holtan az élettől félni. Furcsa dolog olykor meghalni egy kicsit, mikor a mosolyod mögül a fájdalom sikít. Furcsa dolog az ember, ki vágyakozik, de tenni nem mer....
Megtörténtem...
Eltelt egy év, majd kettő, aztán még tizenhárom
és élek még mindig, de néha azt kívánom
ért volna véget az elején,
bár sohase lettem volna Én!
De hát ez van, megtörténtem
a takaró alatt, a sötétben
és élni kell már, ha idehaltál,
éltedből a földre kívánkoztál...
A szárnyak, mik egykor a húsodba vájtak...
Hegek, mik egyszer még sebként fájtak,
majd elmúlt a fájdalom, megalvadt a vér...
a var csak, a heg csak mi szót kér a létért.
És megtanultunk mosolyogni, akkor is,ha sírtunk,
késsel a hátunkban is tovább gyalogoltunk.
És fel jött a Nap is, újra meg újra,
eső után mindig felszáradt a járda.
Ha le is késtük a buszt mindig jött egy másik
és akadt mindig olyan, aki elkísért hazáig.
Félni soha, semmitől, lázadni minden ellen,
ép ésszel gondolkodva, mégis bolond lettem.
Megbánni mindent, de soha meg nem tagadni,
a kézbe, mely megütött sem beleharapni...
Csukot szemmel élni, is meg kellett tanulni,
néha a boldogsághoz elég épp csak ennyi...
A kockázat is benne van, a kockázat csak annyi,
hogy bizony olykor pont így lehet a legnagyobbat esni.
Na, de kérem, nincs itt ok panaszra,
a bank is csak úgy ad hitelt, hogy kamatra!
Az élet íze?!
Keserű, savanyú! Édes?
Nem igazán, mert mindig lesznek emlékek,
melyek igazán fájnak,
pillanatok, miket megtartanál a mának,
de a holnap elveszi őket,
barátokat, szülőket.
Séta a sötétben, akkor is ha nappal van,
végtelennek tűnő séták a hajnalban...
Repülés, zuhanás...nevetés zokogás...
Ha az ember elveszíti a szárnyait, csak karmai maradnak,
karmok, melyek a jelenbe marnak,
meg önnön magába, s ha olyan a frázis,
véres sebekből kaphat még más is.
Így ejtünk sebeket azon, kit szeretünk,
így öljük meg azokat, kiket el nem engedünk,
így hal meg barátság, így hal meg szerelem,
azzal, hogy azt mondom: El soha nem engedem!
Én elengedtem mindent, semmi sem enyém,
a karmom kinn van, kapaszkodom,de rém
nehéz egyedül az élet,
kieresztett karmokkal, így egymagam félek.
Átmeneti útitársak, üresnek tetsző bőröndök,
idegesítő, pasáskodó fönökök,
de végső soron a magad ura vagy!
Semmid sincs, hisz minden Te vagy!
Tizenöt év után, ilyen az élet,
az én szememmel e szerint élek...
Ha már megtörténtem, megtörni nem fogok,
csüngve, kapaszkodva, de soha nem karmolok!
Csukott szemmel, sok,sok heggel,
így kelek fel, minden reggel.
De hát ez van, megtörténtem
a takaró alatt, a sötétben...
és élek még mindig, de néha azt kívánom
ért volna véget az elején,
bár sohase lettem volna Én!
De hát ez van, megtörténtem
a takaró alatt, a sötétben
és élni kell már, ha idehaltál,
éltedből a földre kívánkoztál...
A szárnyak, mik egykor a húsodba vájtak...
Hegek, mik egyszer még sebként fájtak,
majd elmúlt a fájdalom, megalvadt a vér...
a var csak, a heg csak mi szót kér a létért.
És megtanultunk mosolyogni, akkor is,ha sírtunk,
késsel a hátunkban is tovább gyalogoltunk.
És fel jött a Nap is, újra meg újra,
eső után mindig felszáradt a járda.
Ha le is késtük a buszt mindig jött egy másik
és akadt mindig olyan, aki elkísért hazáig.
Félni soha, semmitől, lázadni minden ellen,
ép ésszel gondolkodva, mégis bolond lettem.
Megbánni mindent, de soha meg nem tagadni,
a kézbe, mely megütött sem beleharapni...
Csukot szemmel élni, is meg kellett tanulni,
néha a boldogsághoz elég épp csak ennyi...
A kockázat is benne van, a kockázat csak annyi,
hogy bizony olykor pont így lehet a legnagyobbat esni.
Na, de kérem, nincs itt ok panaszra,
a bank is csak úgy ad hitelt, hogy kamatra!
Az élet íze?!
Keserű, savanyú! Édes?
Nem igazán, mert mindig lesznek emlékek,
melyek igazán fájnak,
pillanatok, miket megtartanál a mának,
de a holnap elveszi őket,
barátokat, szülőket.
Séta a sötétben, akkor is ha nappal van,
végtelennek tűnő séták a hajnalban...
Repülés, zuhanás...nevetés zokogás...
Ha az ember elveszíti a szárnyait, csak karmai maradnak,
karmok, melyek a jelenbe marnak,
meg önnön magába, s ha olyan a frázis,
véres sebekből kaphat még más is.
Így ejtünk sebeket azon, kit szeretünk,
így öljük meg azokat, kiket el nem engedünk,
így hal meg barátság, így hal meg szerelem,
azzal, hogy azt mondom: El soha nem engedem!
Én elengedtem mindent, semmi sem enyém,
a karmom kinn van, kapaszkodom,de rém
nehéz egyedül az élet,
kieresztett karmokkal, így egymagam félek.
Átmeneti útitársak, üresnek tetsző bőröndök,
idegesítő, pasáskodó fönökök,
de végső soron a magad ura vagy!
Semmid sincs, hisz minden Te vagy!
Tizenöt év után, ilyen az élet,
az én szememmel e szerint élek...
Ha már megtörténtem, megtörni nem fogok,
csüngve, kapaszkodva, de soha nem karmolok!
Csukott szemmel, sok,sok heggel,
így kelek fel, minden reggel.
De hát ez van, megtörténtem
a takaró alatt, a sötétben...
Homoszexuális rajzok, ugye, hogy nevetséges?!
Szóval ebből most fogalmam sincs, mi lesz pontosan, talán önvallomás, vagy kritika, vagy mindkettő, esetleg egyik sem. Nem is gondolom, hogy fontos lenne mindig meghatározni a tárgyat és az okot.
Tudjátok, azon gondolkodtam pudingfőzés közben, hogy milyen szuper kis animét sikerült letöltenem és milyen kár, hogy csak két részt találtam meg magyar felirattal, abból a tizenkettőből, amiből egyébként áll. Ennek kapcsán kicsit elgondolkodtam, méghozzá azon, hogy eme történetnek két főhőse, két férfi és bizony nem legjobb barátok, de még csak nem is testvérek. Ha valakinek nem lenne világos, igen szerelmesek egymásba, hűha, most aztán jöhetnek a homofób megjegyzések, tessék, csak bátran! Megértek én mindenkit és nincs is jogom elítélni senki véleményét, csak azt tehetem meg teljes joggal, hogy elmondom a sajátomat, azt meg mindenki maga dönti el, hogyan viszonyul hozzá.
Én magam 11-12 évesen kezdtem el, a mostanra igencsak divatba jött animéket nézni, ha valaki utánaszámol, akkor ez úgy 4-5évet jelent, amióta ezzel "foglalkozom" aktívan. Persze eleinte anyu azt hitte múló hóbort lesz ez is, mint a Csacska angyal, aztán mégsem. De, hogy mire is akarok kilyukadni ezzel a két, látszólag összefüggéstelen bekezdéssel?! Csak türelem, azonnal kiderül! Tehát, ez idő tájt láttam életem első shonen-ai/yaoi animéjét is, ami, hát finoman fogalmazva is sokkolt, persze csak azután, hogy egyértelművé vált számomra, a rózsaszínű hajjal büszkélkedő, nem éppen férfias főhős, mégiscsak férfi és úgy a második-harmadik rész tájékán ennek ellenére, megcsókolta őt, a másik ugyancsak férfi szereplő. Hát igen, nagy állomások egy kisgyerek életében. Ugyebár egy gyerek, ha nem találkozik még valamivel, nem is lehetne ellenérzése, azzal kapcsolatban, hiszen nem ismeri és én kezdetben mégis óckodtam attól, hogy két férfi egymásba szerethet, illetve, hát egymásba is szeret, ha olyan beállítottságúak. Sokáig csak úgy tudtam tovább nézni a történetet, hogy úgy vettem, Shuichi lány(a Gravitation című animéről van szó). Nem tartottam undorítónak,vagy ilyesmi, egyszerűen feszélyezett a tudat és ellenérzést váltott ki belőlem. Ez már csak azért is érdekes, mert éppen olyan anyukám van, aki a másság elfogadására és megértésére való törekvésre tanított kicsi korom óta. A külvilág befolyása még így is kiváltotta belőlem akkor, ezeket a gondolatokat, érzéseket. Ebből kiindulva, el tudom képzelni, hogy valaki, akinek a szülei sem képesek az effajta dolgokkal megbarátkozni, plusz kapja a külső ingereket, milyen képet alkothat a másságról, esetünkben az azonos neműek közti szerelmi kapcsolatról.
Ami engem illet, megbarátkoztam a gondolattal és ma már ugyanúgy nézem az ilyen animéket/filmeket, mint, azokat, amik heteroszexuális emberek szerelmét mutatják be. Sajnos sok embertől pont az ellenkezőjét tapasztalom és, noha sok írást olvastam már a témában, most én is megnyilatkozom "meleg fronton".
Mindenki más és más műfajt kedvel, ami természetes és pont így jó. Én speciel a romantikus, humoros alkotásokat szeretem, filmben,könyvben egyaránt, ha kikapcsolódásra vágyom. Persze, ha valami filozofikus kerül a kezembe, hangulatfüggő, de általában azt is szívesen tanulmányozom, meg persze a horror filmeken kívül igazából, bármit meg lehet velem nézetni, de a kedvencemet a fent említett két műfaj képezi. Képregényeket, animéket, filmeket és sorozatokat olvastam és néztem a témában, már számtalanszor és fogok is valószínűleg ez után is. Mindegyik más és más, mindig meg tudnak lepni, nevettetni, vagy könnyre fakasztani. Igen, akkor is, ha két férfi áll a reflektorban. Ebben az esetben szerintem talán még mélyebben és árnyaltabban lehet bemutatni az emberi érzéseket, hiszen az egyneműség már egy adott konfliktus, amit bármilyen helyzetbe, történetbe át lehet ültetni. Ha valaki a a többi ember elfogadására törekszik, hát garantáltan remek terápia és emellett komolyan mondom, hogy ugyanolyan élvezhető, mint, ha heteroszexuális személyekről lenne szó. Persze, nem biztos, hogy már első alkalommal sikerül az embernek legyőznie az összes ellenérzését, tessék kitartónak leni! Ebben a világban élünk, és ennek a világnak ez is velejárója. Azzal sincsen semmi baj, ha valakinek úgy mond "nincs gyomra" ehhez, tényleg nem vagyunk egyformák, na de kérem kulturált emberektől minimum elvárható, hogy nem fikázzák nyilvános fórumokon azt, ami másnak sokat jelent, esetleg, ami más a szó legszorosabb értelmében.
És? Vezessük csak le egy kicsit a dolgokat, mint egy matematikai példát! Van X, aki azt mondja: "Utálom a buzikat, a yaoi a legundorítóbb műfaj a világon és, hogy a tinilányok erre élveznek, no comment, itt tart a társadalom!"
X álláspontja több helyen is hibás! Egy részt, hogy lehet utáni a "buzikat"? Miért, mindegyikük egyforma? Ők nem emberek? Nem más és más személyiséggel születtek? Nem ugyanolyanok, mint te, vagy én, vagy éppen X? Elismerem, a melegfelvonuláson parádézó személyek talán felháborodást kelthetnek, igen, de, ha valaki az alapján a maroknyi ember alapján ítél meg, egy egész "társadalmi réteget", az olyan, mintha azt mondanánk, minden magyar nő, olyan, mint Kiszel Tünde(és akkor, csak mondtam egy blődséget)!
Most fel vagy háborodva? Szerinted Dani, aki most végzi el a középiskolát és azóta a saját neméhez vonzódik, mióta alsós korában megrontotta egy szintén fiú, aki néhány évfolyammal felette járt, mennyire van felháborodva? Ő, aki egyáltalán sohasem akart más lenni, aki sosem megy el a melegfelvonulásra, aki tagadja, és rejtegetik az egyéniségének ezt a részét, csak, mert a társadalom nem képes azt elfogadni. Dani, aki valahányszor ránéz egy nőre, nem érez semmit, Dani, aki sírógörcsöt és hányingert tudna kapni, valahányszor megpróbál nem nézni senkire a tesiöltözőben, mert a teste talán azonnal reagálna a látványra. Dani, aki szinte mindig reménytelenül szerelmes, mert a szerelme tárgya, nagy valószínűséggel lebuzizná, ha vallomást tenne. Dani, aki talán pár év múlva majd feleségül vesz egy nőt, akit nem képes szeretni, maximum barátként, azért, hogy beilleszkedjen és "normális" tagja legyen a társadalomnak. Dani, aki sohasem lesz boldog, azért, hogy X boldog legyen, hogy a társadalomban "egy buzival kevesebb". X boldog, Daninak el lett baszva az élete!
Vagy Dani talál magának egy párt, akinek sohasem foghatja meg a kezét az utcán, akit lehet, be sem mutathat a szüleinek és akit talán még a barátai előtt is titkolnia kell. Jelzem, egyes hetero párok mindenféle tömegközlekedési eszközön és nyilvános helyen nyalják-falják egymást. Nos, nem hinném, hogy szellemi fejlődésben egy hetero pár látványa, amit egymás manduláját nyalogatják, sokkal ártalmatlanabb lenne egy kisgyermek számára, mint teszem azt egy homoszexuálisé! Persze, most egyenrangú emberekként tekintek a heteroszexuálisokra és a saját nemükhöz vonzódókra, pedig X, úgy gondolja, hogy Dani a társadalom legalja. Annak a társadalomnak a legalja, melynek a fele X, a másik meg Dani. Csak a Danik bujkálnak, mert Dani nem normális, X meg igen. X hirdeti a másság elfogadását, ha a más normális. Dani meg végigszenvedi az életét a "divatbuzik" miatt, meg X miatt, aki egy kalap alá veszi Danit a melegfelvonuláson tetszelgő "divatbuzikkal", mert hát "buzi,buzi, egyre megy". Lehet köpködni, ez így van! Rosszabb esetben Dani öngyilkos lesz, vagy drogokhoz nyúl, a kettő nem mintha nem lenne ugyanaz, csak az egyik tovább tart. Mert ilyen Daninak az élet. Dani nem vállalhat soha gyereket és, ha csak nem költözik végleg egy idegen országba, távol a szeretteitől sohasem vállalhatja fel azt, aki. Nem mintha Dani bármiről is tehetne. Sőt, ha Danit sohasem rontják meg, hanem élete első erekciója egy férfi miatt lesz, vagy egy osztálytársa miatt, vagy az első nedves álmában egy másik fiú szerepel, és később mégis lányokkal próbál járni, de csak akkor érez valamit, ha ugyanezt fiúkkal teszi, Dani még akkor sem hibás. Dani talán érzelmileg fejlettebb, mint a többi ember. Miért? Nézzük csak X kezdő kinyilatkoztatását: "Utálom a buzikat, a yaoi a legundorítóbb műfaj a világon és, hogy a tinilányok erre élveznek, no comment, itt tart a társadalom!"
Kérem, mi is a yaoi? Két férfi szerelmét bemutató rajzfilm, ami árnyaltan, vagy teljesen bemutatja a kapcsolat szexuális részét is. Felfigyelt valaki, valami nem mindennapira? Édeseim, RAJZFILM! Dereng valami? Azok a figurák meg vannak rajzolva. Nem emberek. Csak rajzok! Ezek szerint X mondata azt is jelenthetné "A buzi rajzok undorítóak", ugye? Van ennek a mondatnak értelme? Szerintem nem igazán! Akkor hogy is van ez? Ha két rajz, akik fiúnak, meg lánynak vannak megrajzolva, egymásba szeret, az oké, de, ha két azonos neműnek rajzolt rajz szeret egymásba, az gusztustalan?! Ugye, hogy nevetséges?
Visszatérve Danira, aki ugyebár, nem rajz, hanem esetünkben EMBER, ha két ember, akik fiú meg lány testben vannak, egymásba szeret az oké, de ha két azonos nemű testbe zárt ember, szeret egymásba az már gusztustalan?! Igen, a kettő nem ugyanaz, de mégis! Ki mondja meg, hogy milyen nemű vagy? A kromoszómáidtól függ, hogy milyen testi adottságokkal rendelkezel e téren, de amúgy? Lehet dobálózni, hogy Isten nem azért teremtett, meg satöbbi! Isten minden gyermekét egyformán szereti SZERINTEM. De, ha valaki beszélgetett már Vele ebben a témában, az mindenképpen keressen fel!
Akkor egy kicsit elvonatkoztatva egy másik kérdés, amit egy nagyon okos ember tett fel egyszer: Hol vagy te magadban? Nos? Te az agyad vagy? Vagy a szíved? Esetleg a kislábujjad? Nem? Akkor a nemi szerved, az dönti el ki vagy? Az vagy te? Komolyan kérdezem! Ugye egyikünk sem azonosítja magát azzal a testtel, amiben él?! Bizonyos szinten persze, de a legtöbb ember, hittől vallástól függetlenül azt mondja, hogy a ő a lélek, vagy a tudat. Na már most kérdem tisztelettel van a léleknek, vagy a tudatnak neme? Sok vallás szerint, létezik a reinkarnáció, mely tanai szerint, bármilyen neműként leszülethetsz, most még nő vagy, legközelebb férfi, vagy teszem azt, hal. De, ha nincs igazam X nyugodtan ideállhat és azt mondhatja, hogy már pedig ő egy fasz, vagy egy punci, esetlege egy agyvelő, le a kalappal, ha ezt valaki büszkén vállalja!
Lehet, hogy Dani tudat alatt érzi, hogy nem a neme az, ami ő maga. Nem ott van magában, egyszerűen ezeken a dolgokon át tud lépni, nem azért, mert beteg, vagy szellemileg torzult, lehet, hogy pont ezzel több ő. Mert ő egyszerűen egy másik EMBERBE szerelmes és nem egy másik NEMBE. A rajz, a rajzba satöbbi.
Remélem, X kicsit elgondolkodott a fentiek hatására, vagy Dani, esetleg több Dani, ha valaha idetéved, megnyugszik egy kicsit, hogy valakinek nem számít a másság! Az obszcén szavakért elnézést a finomabb lelkületűektől, és persze mindenkitől, de ahol éltem velük, ott szükségüket éreztem!
Tudjátok, azon gondolkodtam pudingfőzés közben, hogy milyen szuper kis animét sikerült letöltenem és milyen kár, hogy csak két részt találtam meg magyar felirattal, abból a tizenkettőből, amiből egyébként áll. Ennek kapcsán kicsit elgondolkodtam, méghozzá azon, hogy eme történetnek két főhőse, két férfi és bizony nem legjobb barátok, de még csak nem is testvérek. Ha valakinek nem lenne világos, igen szerelmesek egymásba, hűha, most aztán jöhetnek a homofób megjegyzések, tessék, csak bátran! Megértek én mindenkit és nincs is jogom elítélni senki véleményét, csak azt tehetem meg teljes joggal, hogy elmondom a sajátomat, azt meg mindenki maga dönti el, hogyan viszonyul hozzá.
Én magam 11-12 évesen kezdtem el, a mostanra igencsak divatba jött animéket nézni, ha valaki utánaszámol, akkor ez úgy 4-5évet jelent, amióta ezzel "foglalkozom" aktívan. Persze eleinte anyu azt hitte múló hóbort lesz ez is, mint a Csacska angyal, aztán mégsem. De, hogy mire is akarok kilyukadni ezzel a két, látszólag összefüggéstelen bekezdéssel?! Csak türelem, azonnal kiderül! Tehát, ez idő tájt láttam életem első shonen-ai/yaoi animéjét is, ami, hát finoman fogalmazva is sokkolt, persze csak azután, hogy egyértelművé vált számomra, a rózsaszínű hajjal büszkélkedő, nem éppen férfias főhős, mégiscsak férfi és úgy a második-harmadik rész tájékán ennek ellenére, megcsókolta őt, a másik ugyancsak férfi szereplő. Hát igen, nagy állomások egy kisgyerek életében. Ugyebár egy gyerek, ha nem találkozik még valamivel, nem is lehetne ellenérzése, azzal kapcsolatban, hiszen nem ismeri és én kezdetben mégis óckodtam attól, hogy két férfi egymásba szerethet, illetve, hát egymásba is szeret, ha olyan beállítottságúak. Sokáig csak úgy tudtam tovább nézni a történetet, hogy úgy vettem, Shuichi lány(a Gravitation című animéről van szó). Nem tartottam undorítónak,vagy ilyesmi, egyszerűen feszélyezett a tudat és ellenérzést váltott ki belőlem. Ez már csak azért is érdekes, mert éppen olyan anyukám van, aki a másság elfogadására és megértésére való törekvésre tanított kicsi korom óta. A külvilág befolyása még így is kiváltotta belőlem akkor, ezeket a gondolatokat, érzéseket. Ebből kiindulva, el tudom képzelni, hogy valaki, akinek a szülei sem képesek az effajta dolgokkal megbarátkozni, plusz kapja a külső ingereket, milyen képet alkothat a másságról, esetünkben az azonos neműek közti szerelmi kapcsolatról.
Ami engem illet, megbarátkoztam a gondolattal és ma már ugyanúgy nézem az ilyen animéket/filmeket, mint, azokat, amik heteroszexuális emberek szerelmét mutatják be. Sajnos sok embertől pont az ellenkezőjét tapasztalom és, noha sok írást olvastam már a témában, most én is megnyilatkozom "meleg fronton".
Mindenki más és más műfajt kedvel, ami természetes és pont így jó. Én speciel a romantikus, humoros alkotásokat szeretem, filmben,könyvben egyaránt, ha kikapcsolódásra vágyom. Persze, ha valami filozofikus kerül a kezembe, hangulatfüggő, de általában azt is szívesen tanulmányozom, meg persze a horror filmeken kívül igazából, bármit meg lehet velem nézetni, de a kedvencemet a fent említett két műfaj képezi. Képregényeket, animéket, filmeket és sorozatokat olvastam és néztem a témában, már számtalanszor és fogok is valószínűleg ez után is. Mindegyik más és más, mindig meg tudnak lepni, nevettetni, vagy könnyre fakasztani. Igen, akkor is, ha két férfi áll a reflektorban. Ebben az esetben szerintem talán még mélyebben és árnyaltabban lehet bemutatni az emberi érzéseket, hiszen az egyneműség már egy adott konfliktus, amit bármilyen helyzetbe, történetbe át lehet ültetni. Ha valaki a a többi ember elfogadására törekszik, hát garantáltan remek terápia és emellett komolyan mondom, hogy ugyanolyan élvezhető, mint, ha heteroszexuális személyekről lenne szó. Persze, nem biztos, hogy már első alkalommal sikerül az embernek legyőznie az összes ellenérzését, tessék kitartónak leni! Ebben a világban élünk, és ennek a világnak ez is velejárója. Azzal sincsen semmi baj, ha valakinek úgy mond "nincs gyomra" ehhez, tényleg nem vagyunk egyformák, na de kérem kulturált emberektől minimum elvárható, hogy nem fikázzák nyilvános fórumokon azt, ami másnak sokat jelent, esetleg, ami más a szó legszorosabb értelmében.
És? Vezessük csak le egy kicsit a dolgokat, mint egy matematikai példát! Van X, aki azt mondja: "Utálom a buzikat, a yaoi a legundorítóbb műfaj a világon és, hogy a tinilányok erre élveznek, no comment, itt tart a társadalom!"
X álláspontja több helyen is hibás! Egy részt, hogy lehet utáni a "buzikat"? Miért, mindegyikük egyforma? Ők nem emberek? Nem más és más személyiséggel születtek? Nem ugyanolyanok, mint te, vagy én, vagy éppen X? Elismerem, a melegfelvonuláson parádézó személyek talán felháborodást kelthetnek, igen, de, ha valaki az alapján a maroknyi ember alapján ítél meg, egy egész "társadalmi réteget", az olyan, mintha azt mondanánk, minden magyar nő, olyan, mint Kiszel Tünde(és akkor, csak mondtam egy blődséget)!
Most fel vagy háborodva? Szerinted Dani, aki most végzi el a középiskolát és azóta a saját neméhez vonzódik, mióta alsós korában megrontotta egy szintén fiú, aki néhány évfolyammal felette járt, mennyire van felháborodva? Ő, aki egyáltalán sohasem akart más lenni, aki sosem megy el a melegfelvonulásra, aki tagadja, és rejtegetik az egyéniségének ezt a részét, csak, mert a társadalom nem képes azt elfogadni. Dani, aki valahányszor ránéz egy nőre, nem érez semmit, Dani, aki sírógörcsöt és hányingert tudna kapni, valahányszor megpróbál nem nézni senkire a tesiöltözőben, mert a teste talán azonnal reagálna a látványra. Dani, aki szinte mindig reménytelenül szerelmes, mert a szerelme tárgya, nagy valószínűséggel lebuzizná, ha vallomást tenne. Dani, aki talán pár év múlva majd feleségül vesz egy nőt, akit nem képes szeretni, maximum barátként, azért, hogy beilleszkedjen és "normális" tagja legyen a társadalomnak. Dani, aki sohasem lesz boldog, azért, hogy X boldog legyen, hogy a társadalomban "egy buzival kevesebb". X boldog, Daninak el lett baszva az élete!
Vagy Dani talál magának egy párt, akinek sohasem foghatja meg a kezét az utcán, akit lehet, be sem mutathat a szüleinek és akit talán még a barátai előtt is titkolnia kell. Jelzem, egyes hetero párok mindenféle tömegközlekedési eszközön és nyilvános helyen nyalják-falják egymást. Nos, nem hinném, hogy szellemi fejlődésben egy hetero pár látványa, amit egymás manduláját nyalogatják, sokkal ártalmatlanabb lenne egy kisgyermek számára, mint teszem azt egy homoszexuálisé! Persze, most egyenrangú emberekként tekintek a heteroszexuálisokra és a saját nemükhöz vonzódókra, pedig X, úgy gondolja, hogy Dani a társadalom legalja. Annak a társadalomnak a legalja, melynek a fele X, a másik meg Dani. Csak a Danik bujkálnak, mert Dani nem normális, X meg igen. X hirdeti a másság elfogadását, ha a más normális. Dani meg végigszenvedi az életét a "divatbuzik" miatt, meg X miatt, aki egy kalap alá veszi Danit a melegfelvonuláson tetszelgő "divatbuzikkal", mert hát "buzi,buzi, egyre megy". Lehet köpködni, ez így van! Rosszabb esetben Dani öngyilkos lesz, vagy drogokhoz nyúl, a kettő nem mintha nem lenne ugyanaz, csak az egyik tovább tart. Mert ilyen Daninak az élet. Dani nem vállalhat soha gyereket és, ha csak nem költözik végleg egy idegen országba, távol a szeretteitől sohasem vállalhatja fel azt, aki. Nem mintha Dani bármiről is tehetne. Sőt, ha Danit sohasem rontják meg, hanem élete első erekciója egy férfi miatt lesz, vagy egy osztálytársa miatt, vagy az első nedves álmában egy másik fiú szerepel, és később mégis lányokkal próbál járni, de csak akkor érez valamit, ha ugyanezt fiúkkal teszi, Dani még akkor sem hibás. Dani talán érzelmileg fejlettebb, mint a többi ember. Miért? Nézzük csak X kezdő kinyilatkoztatását: "Utálom a buzikat, a yaoi a legundorítóbb műfaj a világon és, hogy a tinilányok erre élveznek, no comment, itt tart a társadalom!"
Kérem, mi is a yaoi? Két férfi szerelmét bemutató rajzfilm, ami árnyaltan, vagy teljesen bemutatja a kapcsolat szexuális részét is. Felfigyelt valaki, valami nem mindennapira? Édeseim, RAJZFILM! Dereng valami? Azok a figurák meg vannak rajzolva. Nem emberek. Csak rajzok! Ezek szerint X mondata azt is jelenthetné "A buzi rajzok undorítóak", ugye? Van ennek a mondatnak értelme? Szerintem nem igazán! Akkor hogy is van ez? Ha két rajz, akik fiúnak, meg lánynak vannak megrajzolva, egymásba szeret, az oké, de, ha két azonos neműnek rajzolt rajz szeret egymásba, az gusztustalan?! Ugye, hogy nevetséges?
Visszatérve Danira, aki ugyebár, nem rajz, hanem esetünkben EMBER, ha két ember, akik fiú meg lány testben vannak, egymásba szeret az oké, de ha két azonos nemű testbe zárt ember, szeret egymásba az már gusztustalan?! Igen, a kettő nem ugyanaz, de mégis! Ki mondja meg, hogy milyen nemű vagy? A kromoszómáidtól függ, hogy milyen testi adottságokkal rendelkezel e téren, de amúgy? Lehet dobálózni, hogy Isten nem azért teremtett, meg satöbbi! Isten minden gyermekét egyformán szereti SZERINTEM. De, ha valaki beszélgetett már Vele ebben a témában, az mindenképpen keressen fel!
Akkor egy kicsit elvonatkoztatva egy másik kérdés, amit egy nagyon okos ember tett fel egyszer: Hol vagy te magadban? Nos? Te az agyad vagy? Vagy a szíved? Esetleg a kislábujjad? Nem? Akkor a nemi szerved, az dönti el ki vagy? Az vagy te? Komolyan kérdezem! Ugye egyikünk sem azonosítja magát azzal a testtel, amiben él?! Bizonyos szinten persze, de a legtöbb ember, hittől vallástól függetlenül azt mondja, hogy a ő a lélek, vagy a tudat. Na már most kérdem tisztelettel van a léleknek, vagy a tudatnak neme? Sok vallás szerint, létezik a reinkarnáció, mely tanai szerint, bármilyen neműként leszülethetsz, most még nő vagy, legközelebb férfi, vagy teszem azt, hal. De, ha nincs igazam X nyugodtan ideállhat és azt mondhatja, hogy már pedig ő egy fasz, vagy egy punci, esetlege egy agyvelő, le a kalappal, ha ezt valaki büszkén vállalja!
Lehet, hogy Dani tudat alatt érzi, hogy nem a neme az, ami ő maga. Nem ott van magában, egyszerűen ezeken a dolgokon át tud lépni, nem azért, mert beteg, vagy szellemileg torzult, lehet, hogy pont ezzel több ő. Mert ő egyszerűen egy másik EMBERBE szerelmes és nem egy másik NEMBE. A rajz, a rajzba satöbbi.
Remélem, X kicsit elgondolkodott a fentiek hatására, vagy Dani, esetleg több Dani, ha valaha idetéved, megnyugszik egy kicsit, hogy valakinek nem számít a másság! Az obszcén szavakért elnézést a finomabb lelkületűektől, és persze mindenkitől, de ahol éltem velük, ott szükségüket éreztem!
A Magányos Sára
Név nélküli arcokat festett a vászonra, a poros padlás korhadó gerendái között, az egyetlen helyen, ahol képes volt élni. Új világot szült itt a képzelet, melynek egyedüli lakója volt Ő.
Olykor-olykor eltűnödtem a mestert figyelve, vajon nem magányos-e, abban a képzelt világban, melyből kilépni képtelen, s melybe be nem léphet senki más. Aztán megnyugodtam: ő nem lehet magányos. Lelke túl közel volt az éghez, ahhoz a fölöttünk lévő birodalomhoz, mihez egykor mindannyian tartoztunk. Ki tudja, talán a véletlen műve csupán, hogy velünk, halandókkal, őt is letaszították a Földre élni. Börtön volt ez számára, egy olyan börtön, ahol a rabtársai nem értik, miért nem érzi jól magát, hisz szabadok, mind szabadok. Csak ő...csak ő érezte rabnak magát. Józan volt a bolondok között, de hát ahogy lenni szokott a bolondok voltak többségben, hát ő, az épelméjű számított bolondnak a többséggel szenben.
Arc nélküli neveket őrzött a szívében, kik valaha létező világának részét képezhették. Noha sohasem mondta ezt ki egyértelműen, aki kicsit is ismerte, mégis tudhatta róla. Kevesen voltunk ilyenek, néhány pók a cserepek között, egy Sára nevű egér, akit nem volt szíve elveszejteni, meg én, a fiatal, kócos kisfiú a szomszédból, az, aki éppenséggel akármelyikőtök szomszédja lehetne, az, aki semmivel nem rí ki a tömegből és valószínűleg észre sem veszed, ha szembejön az utcán. Egyébként sem a családjáról, sem a barátairól nem volt tudomásom, mintha soha nem is léteztek volna, mintha tényleg egyszerűen csak egy felhő pereméről esett volna le, merő véletlenségből. Hogy miből élt, mit dolgozott korábban, nem kérdeztem. Belegondolva, egészen keveset beszélgettünk. Inkább ő beszélt, de olyankor sem igazán hozzám. Mondhatni csak beletörődött a jelenlétembe, kedvesen megborzolta néha a hajamat, akkor is, amikor már olyan magasra nőttem, hogy csak nyújtózva érte fel a fejem búbját. Ha beszélt, többnyire összefüggéstelennek tűnő történeteket szőtt; saját életének egy-egy részletét, Sárának, az egérnek címezve, noha mesélés közben végig rám nézett. A képei színesek, nagyon színesek voltak, vonalvezetése határozott, témái változatosak, elgondolkodtatóak. Az a fajta művész volt, akit kevesen ismernek csak, de azon kevesek őszinte híveié válnak. Egyetlen festményét sem tette pénzzé. Ajtók, ablakok voltak ezek számára, hézagok az ég és a Föld között.
A nap melegen szűrődött be a padlás gerendái között, megvilágítva az egyetlen dolgot, amit hátrahagyott maga után. A meglepettségtől, a tescsészét is kiejtettem a kezemből, amit szokásomhoz híven neki készültem átadni. Az összes ecset, a különféle anyagok, vásznak, mind eltűntek vele és az eddigi alkotásaival együtt. Egyetlen képet hagyott hátra maga után, ami egy csésze gőzölgő teát ábrázolt, a kis sámlin, amire a teáját szoktam tenni, hátoldalán a következő üzenet volt olvasható: "Hazamegyek. Kérlek etesd Sárát és élj boldogan ebben a házban, mától a tiéd! Nekem többé nincs szükségem házra. A kép köszönet, azért a rengeteg teáért."
A földre rogytam, felvettem a csészét, a sámlira tettem, melynek lábánál megjelent Sára. Egymást néztük, mi mást tehettünk volna?! Mindketten elveszítettünk egy barátot, ketten maradtunk abban a hatalmas házban. Az nap festettem életemben először. Az első és mindmáig leghíresebb képem született meg akkor: a Magányos Sára.
Olykor-olykor eltűnödtem a mestert figyelve, vajon nem magányos-e, abban a képzelt világban, melyből kilépni képtelen, s melybe be nem léphet senki más. Aztán megnyugodtam: ő nem lehet magányos. Lelke túl közel volt az éghez, ahhoz a fölöttünk lévő birodalomhoz, mihez egykor mindannyian tartoztunk. Ki tudja, talán a véletlen műve csupán, hogy velünk, halandókkal, őt is letaszították a Földre élni. Börtön volt ez számára, egy olyan börtön, ahol a rabtársai nem értik, miért nem érzi jól magát, hisz szabadok, mind szabadok. Csak ő...csak ő érezte rabnak magát. Józan volt a bolondok között, de hát ahogy lenni szokott a bolondok voltak többségben, hát ő, az épelméjű számított bolondnak a többséggel szenben.
Arc nélküli neveket őrzött a szívében, kik valaha létező világának részét képezhették. Noha sohasem mondta ezt ki egyértelműen, aki kicsit is ismerte, mégis tudhatta róla. Kevesen voltunk ilyenek, néhány pók a cserepek között, egy Sára nevű egér, akit nem volt szíve elveszejteni, meg én, a fiatal, kócos kisfiú a szomszédból, az, aki éppenséggel akármelyikőtök szomszédja lehetne, az, aki semmivel nem rí ki a tömegből és valószínűleg észre sem veszed, ha szembejön az utcán. Egyébként sem a családjáról, sem a barátairól nem volt tudomásom, mintha soha nem is léteztek volna, mintha tényleg egyszerűen csak egy felhő pereméről esett volna le, merő véletlenségből. Hogy miből élt, mit dolgozott korábban, nem kérdeztem. Belegondolva, egészen keveset beszélgettünk. Inkább ő beszélt, de olyankor sem igazán hozzám. Mondhatni csak beletörődött a jelenlétembe, kedvesen megborzolta néha a hajamat, akkor is, amikor már olyan magasra nőttem, hogy csak nyújtózva érte fel a fejem búbját. Ha beszélt, többnyire összefüggéstelennek tűnő történeteket szőtt; saját életének egy-egy részletét, Sárának, az egérnek címezve, noha mesélés közben végig rám nézett. A képei színesek, nagyon színesek voltak, vonalvezetése határozott, témái változatosak, elgondolkodtatóak. Az a fajta művész volt, akit kevesen ismernek csak, de azon kevesek őszinte híveié válnak. Egyetlen festményét sem tette pénzzé. Ajtók, ablakok voltak ezek számára, hézagok az ég és a Föld között.
A nap melegen szűrődött be a padlás gerendái között, megvilágítva az egyetlen dolgot, amit hátrahagyott maga után. A meglepettségtől, a tescsészét is kiejtettem a kezemből, amit szokásomhoz híven neki készültem átadni. Az összes ecset, a különféle anyagok, vásznak, mind eltűntek vele és az eddigi alkotásaival együtt. Egyetlen képet hagyott hátra maga után, ami egy csésze gőzölgő teát ábrázolt, a kis sámlin, amire a teáját szoktam tenni, hátoldalán a következő üzenet volt olvasható: "Hazamegyek. Kérlek etesd Sárát és élj boldogan ebben a házban, mától a tiéd! Nekem többé nincs szükségem házra. A kép köszönet, azért a rengeteg teáért."
A földre rogytam, felvettem a csészét, a sámlira tettem, melynek lábánál megjelent Sára. Egymást néztük, mi mást tehettünk volna?! Mindketten elveszítettünk egy barátot, ketten maradtunk abban a hatalmas házban. Az nap festettem életemben először. Az első és mindmáig leghíresebb képem született meg akkor: a Magányos Sára.
8napon túl c.pályázatra írt: Nem tudja senki...
Azt hiszem, jobban szeretek olyan dolgokról írni, melyek kavargó képzeletem torzszülötteiként érkeznek ebbe a világba. Nos, ez a történet éppenséggel nem ilyen. A történetet, amit most elmesélni készülök, az Élet alkotta. Bizony, az a nagy betűs, aki nem kérdez és nem felel, ő akinél nincs pardon.
Anyám egészen fiatalon, huszonhárom éves korában hozott a világra, apám alig töltötte a tizennyolcat. Azt hiszem, születésem napján egyikük sem gondolt arra, meddig fajulhat egy éretlen vadházasság. A gondok talán velem együtt érkeztek volna?! Sosem fog kiderülni.
Életem második évének közepe felé botladoztam, amikor megfogant a testvérem. Apám addigra egy másik emberré változott, habár az is lehet, hogy levetkőzte a korábbi maskarákat, melyek alól elő bukkant ő maga. Az éjjeli kimaradások, viták és a pénz rohamos fogyása keserítették meg napjainkat. Ilyen körülmények között nyilván nem meglepő, hogy a kis magzat nem várt ajándékként érkezett, melyre édesanyám „vissza a feladónak” cimkét ragasztott. Ki is tűzték halálának időpontját, ám az nap reggel nem tudtak felébreszteni. Anyu szörnyen megrémült, hisz hiába keltegette a törékeny apróságot, aki akkoriban a mindenét jelentette, az nem nyitotta ki szemeit.
Ekkor dőlt el, hogy a testvérem életben marad. A ''csomagküldő szolgálat'' helyett engem vitt orvoshoz, így kilenc hónap múlva mégiscsak új élet született.
A tizennyolc éves fiú addigra huszonkettő lett, ám az évek mit sem javítottak elkorcsosodott személyiségén. Mint anya és, mint nő is ott akarta hagyni az állattá lett férfit; hiába. A huza-vona másfél évig tartott, egészen addig a ''felejthetetlen'' estéig. A korábbi biztos lakás ekkorra egy ''hatalmas befektetés'', majd a bukás ára lett. Három főre csökkent családunk menekült a negyedik elől.
Egy Káposztás megyeri albérletben aztán újra ránk talált. Estétől, késő éjszakáig nyomta a csengőt, míg mi odabent azt vártuk, hogy véget érjen. Miután a csengő fülsértő hangja elnémult azt hittük, fellélegezhetünk; persze nem így volt. Korábbi tevékenységét megunva, ököllel támadt a faajtónak, mely maga is csak áldozat volt, így nem kellett sok, hogy kiszakadva az ajtókeretből, megadja magát.
A képek, melyeket a három éves kislány tudata mélyen elraktározott összemosódnak. Egy pillanat műve volt minden. Egyszer még az ablak alatt lévő matracon ágaskodva fürkésztem a város fényeit -erre pontosan emlékszem, talán ekkor láttam először éjjeli fényeket, a szikrázó várost-, és meredten azt suttogtam magam elé: ''Anyu, most végünk!'' Legközelebb már arra eszméltem, hogy hatalmas rózsaszirmok borítanak mindent.
Vér. Anyu vére. Egy kisded ül a konyhakövön elterülő vértócsában. E groteszk kép hozta magával a helyzet súlyosságának felismerését.
Csönd. Nem az idilli, békés és meghitt, hanem beletörődő, tehetetlen és rettegő. Éppen olyan, mint a falból -a szőnyeg és a szekrény között lógó- kitépett telefon.
Az éjjelt -emlékeim szerint- ijesztő gyorsasággal követte a pirkadat, majd váltotta fel a reggel. Anyu, mintha mi sem történt volna munkába indult. Persze ott aztán azonnal észre vették sérülését és előbb egy kórházba, majd a rendőrségre irányították.
Látlelet: Törött orr- és szilánkos arccsont. Nyolc napon túl gyógyul. Egy darab papír szerint ez történt az nap este. Ennyi. Pont. De vajon az hova van leírva, hogy az egyéb sérülések mennyi idő alatt gyógyulnak be végleg?! Ki mondja meg, hogy a vértócsában ücsörgő öcsém látványa mennyi idő alatt homályosul el? Ki feledteti el az azt követő időszakot, a bébihotelt, az anyaotthont és még számtalan olyan élményt, amit kimondani, leírni is irtózom?!
Senki. Hisz nem beszélek erről. Miért tenném? Min változtatna? Rajtam biztosan nem, a múltat pedig szintén nem lehet semmissé tenni, az egyetlen vigasz maga a szó: múlt. Elmúlt.
Persze nem gond, nyolc napon túl gyógyul. Hogy mennyivel ''túl''?!
Nem tudja senki...
Anyám egészen fiatalon, huszonhárom éves korában hozott a világra, apám alig töltötte a tizennyolcat. Azt hiszem, születésem napján egyikük sem gondolt arra, meddig fajulhat egy éretlen vadházasság. A gondok talán velem együtt érkeztek volna?! Sosem fog kiderülni.
Életem második évének közepe felé botladoztam, amikor megfogant a testvérem. Apám addigra egy másik emberré változott, habár az is lehet, hogy levetkőzte a korábbi maskarákat, melyek alól elő bukkant ő maga. Az éjjeli kimaradások, viták és a pénz rohamos fogyása keserítették meg napjainkat. Ilyen körülmények között nyilván nem meglepő, hogy a kis magzat nem várt ajándékként érkezett, melyre édesanyám „vissza a feladónak” cimkét ragasztott. Ki is tűzték halálának időpontját, ám az nap reggel nem tudtak felébreszteni. Anyu szörnyen megrémült, hisz hiába keltegette a törékeny apróságot, aki akkoriban a mindenét jelentette, az nem nyitotta ki szemeit.
Ekkor dőlt el, hogy a testvérem életben marad. A ''csomagküldő szolgálat'' helyett engem vitt orvoshoz, így kilenc hónap múlva mégiscsak új élet született.
A tizennyolc éves fiú addigra huszonkettő lett, ám az évek mit sem javítottak elkorcsosodott személyiségén. Mint anya és, mint nő is ott akarta hagyni az állattá lett férfit; hiába. A huza-vona másfél évig tartott, egészen addig a ''felejthetetlen'' estéig. A korábbi biztos lakás ekkorra egy ''hatalmas befektetés'', majd a bukás ára lett. Három főre csökkent családunk menekült a negyedik elől.
Egy Káposztás megyeri albérletben aztán újra ránk talált. Estétől, késő éjszakáig nyomta a csengőt, míg mi odabent azt vártuk, hogy véget érjen. Miután a csengő fülsértő hangja elnémult azt hittük, fellélegezhetünk; persze nem így volt. Korábbi tevékenységét megunva, ököllel támadt a faajtónak, mely maga is csak áldozat volt, így nem kellett sok, hogy kiszakadva az ajtókeretből, megadja magát.
A képek, melyeket a három éves kislány tudata mélyen elraktározott összemosódnak. Egy pillanat műve volt minden. Egyszer még az ablak alatt lévő matracon ágaskodva fürkésztem a város fényeit -erre pontosan emlékszem, talán ekkor láttam először éjjeli fényeket, a szikrázó várost-, és meredten azt suttogtam magam elé: ''Anyu, most végünk!'' Legközelebb már arra eszméltem, hogy hatalmas rózsaszirmok borítanak mindent.
Vér. Anyu vére. Egy kisded ül a konyhakövön elterülő vértócsában. E groteszk kép hozta magával a helyzet súlyosságának felismerését.
Csönd. Nem az idilli, békés és meghitt, hanem beletörődő, tehetetlen és rettegő. Éppen olyan, mint a falból -a szőnyeg és a szekrény között lógó- kitépett telefon.
Az éjjelt -emlékeim szerint- ijesztő gyorsasággal követte a pirkadat, majd váltotta fel a reggel. Anyu, mintha mi sem történt volna munkába indult. Persze ott aztán azonnal észre vették sérülését és előbb egy kórházba, majd a rendőrségre irányították.
Látlelet: Törött orr- és szilánkos arccsont. Nyolc napon túl gyógyul. Egy darab papír szerint ez történt az nap este. Ennyi. Pont. De vajon az hova van leírva, hogy az egyéb sérülések mennyi idő alatt gyógyulnak be végleg?! Ki mondja meg, hogy a vértócsában ücsörgő öcsém látványa mennyi idő alatt homályosul el? Ki feledteti el az azt követő időszakot, a bébihotelt, az anyaotthont és még számtalan olyan élményt, amit kimondani, leírni is irtózom?!
Senki. Hisz nem beszélek erről. Miért tenném? Min változtatna? Rajtam biztosan nem, a múltat pedig szintén nem lehet semmissé tenni, az egyetlen vigasz maga a szó: múlt. Elmúlt.
Persze nem gond, nyolc napon túl gyógyul. Hogy mennyivel ''túl''?!
Nem tudja senki...
Kávé trilógia~Szabadvers: Kihűlve- A szerelmes
A kávé forró, égeti a nyelvem,
s mert égette, hát gyorsan lenyeltem.
Vicces. Kezdetben az a baj, hogy forró,
aztán a végén, mikor a nagyja már elfogyott,
de még nem egészen,
elfintorodunk: "Pfújj, ez kihűlt!"
Valós dolgok ezek, melyeken persze
eltűnődni nincs egy perce
sem senkinek, csak nekem.
Az én időm -e tekintetben- végtelen.
Most is az ablakpárkányban ülök és bámulok a mélybe...
Nem is olyan mély..., csak a másodikon vagyok,
ha leesnék most innen sem esnék olyan nagyot.
Alám libbene egy felhő, vagy finoman elkapnának a fák ágai,
hogy ne fájjon, mert nekem nem fájhat semmi!
Hiszen, ez az én világom,
a zsinórokat én rángatom,
s, ha valaki nem tetszik, kis kezemmel megragadom,
megragadom..., s a világ másik felére rakom.
Engem köszöntenek énekükkel a madarak,
miattam kel fel csak a Nap,
az eső is azért esik, hogy szép virágaim nagyra nőjenek.
Mi az, amit én meg nem tehetek?!
Helyetted nem szerethetek.
Ha az lenne a kívánságom,
hogy szivárvány-csúszda nyúljon
két felhő közé,
nyomban úgy lenne.
De ha szemedbe nézve előtted állok,
annyira nagyon tehetetlenné válok.
Kezemben tartva az egész világot
egyetlen egyet, csak egyet kívánok:
Szeress engem mindig és igazán!
Te persze erre vállat vonsz, csak úgy lazán,
félszegen, mint mindig,
úgy teszel, mintha nem értenéd,
pedig érted. Hogy mit érzek, te azt pontosan tudod!
Te, az egyetlen, kinek nincsen zsinórod,
melyen rángassalak.
Micsoda egy szörnyű, pökhendi alak!
Megragadhatnálak,
letehetnélek valahol,
ahol többé nem látlak...,
csak tudod akkor
utánad kéne mennem...
A kávé kihűlt. Már nem is kávé igazán,
csak valami hideg, barna trutyi.
Nem is értem, hogy tudtam egykor
kávénak nevezni!
s mert égette, hát gyorsan lenyeltem.
Vicces. Kezdetben az a baj, hogy forró,
aztán a végén, mikor a nagyja már elfogyott,
de még nem egészen,
elfintorodunk: "Pfújj, ez kihűlt!"
Valós dolgok ezek, melyeken persze
eltűnődni nincs egy perce
sem senkinek, csak nekem.
Az én időm -e tekintetben- végtelen.
Most is az ablakpárkányban ülök és bámulok a mélybe...
Nem is olyan mély..., csak a másodikon vagyok,
ha leesnék most innen sem esnék olyan nagyot.
Alám libbene egy felhő, vagy finoman elkapnának a fák ágai,
hogy ne fájjon, mert nekem nem fájhat semmi!
Hiszen, ez az én világom,
a zsinórokat én rángatom,
s, ha valaki nem tetszik, kis kezemmel megragadom,
megragadom..., s a világ másik felére rakom.
Engem köszöntenek énekükkel a madarak,
miattam kel fel csak a Nap,
az eső is azért esik, hogy szép virágaim nagyra nőjenek.
Mi az, amit én meg nem tehetek?!
Helyetted nem szerethetek.
Ha az lenne a kívánságom,
hogy szivárvány-csúszda nyúljon
két felhő közé,
nyomban úgy lenne.
De ha szemedbe nézve előtted állok,
annyira nagyon tehetetlenné válok.
Kezemben tartva az egész világot
egyetlen egyet, csak egyet kívánok:
Szeress engem mindig és igazán!
Te persze erre vállat vonsz, csak úgy lazán,
félszegen, mint mindig,
úgy teszel, mintha nem értenéd,
pedig érted. Hogy mit érzek, te azt pontosan tudod!
Te, az egyetlen, kinek nincsen zsinórod,
melyen rángassalak.
Micsoda egy szörnyű, pökhendi alak!
Megragadhatnálak,
letehetnélek valahol,
ahol többé nem látlak...,
csak tudod akkor
utánad kéne mennem...
A kávé kihűlt. Már nem is kávé igazán,
csak valami hideg, barna trutyi.
Nem is értem, hogy tudtam egykor
kávénak nevezni!
Kávé trilógia~Szabadvers: Feketén- A megtört
Fáradt vagyok, meggyújtok egy cigit,
míg készül a kávé, elszívom.
Benn a konyhában, hiábavaló kimenni
az erkélyre, vagy teraszra,
hisz dohányszagú már minden bútorom.
Lefő a nedű, a csikket elnyomom,
ébresztőmet bögréből kortyolom,
közben újabb cigarettát gyújtok.
A kávét cukor és tej nélkül iszom,
úgy feketén, keserűn, forrón.
A reggeli kávém, pont, mint az életem:
Keserű és sötét.
Se kutya, se gyerek, se feleség...,
s az egésznek, ez csak a fele még!
A munkám romokban, s a nejem
-mert már nincs, de volt-,
beleunt az egészbe és elhagyott.
A lakásomban rendet ember rég rakott,
én meg már nem is akarok.
Arra a kis időre ugyan minek?
Nem fizetem a hitelt, úgy is elveszik.
Akkor az aluljáróban rendezek be majd egy szobát,
had' nézzen a sok ember, hogy "Na hát!
Micsoda cserszín konyhabútor, ez igen!
Sokra tetszett vinni!"
De a kávéról leszokom majd,
cigit sem veszek.
Kiteszek egy kalapot
s azzal kéregetek.
Egy nap, egy zsömlét,
netán kettőt eszek,
ha megszán a többség.
Nem hallgatom majd, a főnököm, hogy kiabál,
lehet kirándulok is sokat, ha jön a nyár.
Nem jön vízdíj, villany meg gáz,
nem csönget a behajtó, hogy "Jól vigyázz,
mert elveszem mindened!"
A magamfajta ezen csak jót nevet.
Mert nem lesz csengőm, nem lesz hitelem,
nyugodt lesz végre egyszer az életem.
Az után, ha újra kávét iszom mégis,
cukorral, tejjel, habbal iszom én is.
míg készül a kávé, elszívom.
Benn a konyhában, hiábavaló kimenni
az erkélyre, vagy teraszra,
hisz dohányszagú már minden bútorom.
Lefő a nedű, a csikket elnyomom,
ébresztőmet bögréből kortyolom,
közben újabb cigarettát gyújtok.
A kávét cukor és tej nélkül iszom,
úgy feketén, keserűn, forrón.
A reggeli kávém, pont, mint az életem:
Keserű és sötét.
Se kutya, se gyerek, se feleség...,
s az egésznek, ez csak a fele még!
A munkám romokban, s a nejem
-mert már nincs, de volt-,
beleunt az egészbe és elhagyott.
A lakásomban rendet ember rég rakott,
én meg már nem is akarok.
Arra a kis időre ugyan minek?
Nem fizetem a hitelt, úgy is elveszik.
Akkor az aluljáróban rendezek be majd egy szobát,
had' nézzen a sok ember, hogy "Na hát!
Micsoda cserszín konyhabútor, ez igen!
Sokra tetszett vinni!"
De a kávéról leszokom majd,
cigit sem veszek.
Kiteszek egy kalapot
s azzal kéregetek.
Egy nap, egy zsömlét,
netán kettőt eszek,
ha megszán a többség.
Nem hallgatom majd, a főnököm, hogy kiabál,
lehet kirándulok is sokat, ha jön a nyár.
Nem jön vízdíj, villany meg gáz,
nem csönget a behajtó, hogy "Jól vigyázz,
mert elveszem mindened!"
A magamfajta ezen csak jót nevet.
Mert nem lesz csengőm, nem lesz hitelem,
nyugodt lesz végre egyszer az életem.
Az után, ha újra kávét iszom mégis,
cukorral, tejjel, habbal iszom én is.
Kávé trilógia~Szabadvers: Sehogyse- A művész
Nem szeretem a kávét,
de iszom, mert ezt várják el a felnőttek,
ha valaki ettől felnőttebb...
Én meg csak nézek szanaszét,
minden csupa kék,
meg rózsaszín, meg édes...,
nem értem, miért isszák ezt!
Persze iszom én is, hogy az legyek, akinek akarnak,
a társadalom komoly, felnőtt, teljes értékű tagja...
Na persze! Blabla! Aki ezt elhiszi, bolondabb, mint egy macska,
vagy szamár...
Na ne már!
Van aki feketén, van aki édesen,
nekem meg halad az életem...
és sehogysem...
Kijelenthetem, hogy selejt vagyok.
Nem nekem teremtették az életet,
vagy engem nem az életnek.
Pocsék kapcsolat a miénk, annyi szent,
válás lesz a vége.
Egyeseknek szerelmi gondjaik akadnak,
mások az anyagiakra panaszkodnak,
nekem meg...a kommunikáció a problémám,
bármit mondok, furcsán néznek rám.
Értelmetlen az egész.
Megtanultam egy nyelvet, mely nem túl nehéz,
de sokan beszélik.
Erreföl, millióból nem akad egy se',
ki gondolataimat megértse.
Nem értik, ha festek, nem értik, ha írok,
azt meg végképpen nem, ha élőszóval szólok.
Néznek rám bambán, összesúgnak a hátam mögött,
azt mondják rólam: "Barátom, ez lökött!"
Nem mintha én jobban érteném őket,
iszom a barna keserű löttyűket
míg bírom...,
ha meg már nem, kiborítom!
Hogy mi lesz aztán?!
Nem tudom...!
de iszom, mert ezt várják el a felnőttek,
ha valaki ettől felnőttebb...
Én meg csak nézek szanaszét,
minden csupa kék,
meg rózsaszín, meg édes...,
nem értem, miért isszák ezt!
Persze iszom én is, hogy az legyek, akinek akarnak,
a társadalom komoly, felnőtt, teljes értékű tagja...
Na persze! Blabla! Aki ezt elhiszi, bolondabb, mint egy macska,
vagy szamár...
Na ne már!
Van aki feketén, van aki édesen,
nekem meg halad az életem...
és sehogysem...
Kijelenthetem, hogy selejt vagyok.
Nem nekem teremtették az életet,
vagy engem nem az életnek.
Pocsék kapcsolat a miénk, annyi szent,
válás lesz a vége.
Egyeseknek szerelmi gondjaik akadnak,
mások az anyagiakra panaszkodnak,
nekem meg...a kommunikáció a problémám,
bármit mondok, furcsán néznek rám.
Értelmetlen az egész.
Megtanultam egy nyelvet, mely nem túl nehéz,
de sokan beszélik.
Erreföl, millióból nem akad egy se',
ki gondolataimat megértse.
Nem értik, ha festek, nem értik, ha írok,
azt meg végképpen nem, ha élőszóval szólok.
Néznek rám bambán, összesúgnak a hátam mögött,
azt mondják rólam: "Barátom, ez lökött!"
Nem mintha én jobban érteném őket,
iszom a barna keserű löttyűket
míg bírom...,
ha meg már nem, kiborítom!
Hogy mi lesz aztán?!
Nem tudom...!
A süketség művészete
...és akkor hirtelen megváltozott minden...
Az álmok törekvésekké nőttek, a törekvések küzdelmekké, a küzdelmek élménnyekké, az élmények sikerekké,a sikerek pedig valósággá formálták az álmokat.
...de nem volt elég bátorsága...
Elkezdte hallani a hazug szavakat, majd hinni és végül felfedezni ezeket önnön valóságában. "Honnan származik a félelem, a bizonytalanság? Belőlünk vagy a világ adja?"
...szilánkokra hullott...
Elbukott. Nem váltak igazzá a hazugságok, de feladta, mert ő igaznak vélte őket.
...értéktelenné vált...
Mert annak tartotta magát. Nem hallott mást, csak azokat a hangokat, amik végül a fényből félhomályt, a félhomályból pedig sötétséget formáltak. Hitetlenné vált. Nem hitt önmagában. Ekkor leveszett.
...mégsem adta fel...
Több sebből vérzett már, amikor úgy döntött élni akar. A ragaszkodás egyik különös példája, mikor nem is az élethez, sokkal inkább a múlthoz ragaszkodott. Vissza akarta kapni mindazt, amitől hagyta, hogy megfosszák.
...megsüketült...
Megszólalt. Hangosabban, mint korábban bármikor. Hogy mindenki hallja. De legfőképpen, hogy sajátmaga hallja. Aztán két tenyerét a füleire tapasztotta. Többé nem akarta hallani őket.
...egy álmot követett...
Hátrahagyta. Nem érdekelte. Nem hallgatta meg. Nem válaszolt. Nem hitt. Nem sírt. És nem nevetett. Csak kutatott. Valami után. Valami után, ami ő lehetett egykoron. Aztán elindult egy halvány lábnyomot követve.
...és akkor lassan megváltozott minden...
A hibák tapasztalatokká finomultak, a könnyek verejtékre cserélődtek, a munkából gyümölcs érlelődött, a múlt belecsiszolódott a jelenbe, a jelen kövezni kezdte a jövő útját, a jövő pedig visszakanyarodott a kezdetekhez.
...valami végleg megváltozott...
Nem akart hallani többé. Nem akart megfelelni többé. Senkinek. És mégis megfelelt. Talán voltak akinek nem. De ezt ő nem hallhatta. Hiszen már régen megtanulta a süketség művészetét.
Az álmok törekvésekké nőttek, a törekvések küzdelmekké, a küzdelmek élménnyekké, az élmények sikerekké,a sikerek pedig valósággá formálták az álmokat.
...de nem volt elég bátorsága...
Elkezdte hallani a hazug szavakat, majd hinni és végül felfedezni ezeket önnön valóságában. "Honnan származik a félelem, a bizonytalanság? Belőlünk vagy a világ adja?"
...szilánkokra hullott...
Elbukott. Nem váltak igazzá a hazugságok, de feladta, mert ő igaznak vélte őket.
...értéktelenné vált...
Mert annak tartotta magát. Nem hallott mást, csak azokat a hangokat, amik végül a fényből félhomályt, a félhomályból pedig sötétséget formáltak. Hitetlenné vált. Nem hitt önmagában. Ekkor leveszett.
...mégsem adta fel...
Több sebből vérzett már, amikor úgy döntött élni akar. A ragaszkodás egyik különös példája, mikor nem is az élethez, sokkal inkább a múlthoz ragaszkodott. Vissza akarta kapni mindazt, amitől hagyta, hogy megfosszák.
...megsüketült...
Megszólalt. Hangosabban, mint korábban bármikor. Hogy mindenki hallja. De legfőképpen, hogy sajátmaga hallja. Aztán két tenyerét a füleire tapasztotta. Többé nem akarta hallani őket.
...egy álmot követett...
Hátrahagyta. Nem érdekelte. Nem hallgatta meg. Nem válaszolt. Nem hitt. Nem sírt. És nem nevetett. Csak kutatott. Valami után. Valami után, ami ő lehetett egykoron. Aztán elindult egy halvány lábnyomot követve.
...és akkor lassan megváltozott minden...
A hibák tapasztalatokká finomultak, a könnyek verejtékre cserélődtek, a munkából gyümölcs érlelődött, a múlt belecsiszolódott a jelenbe, a jelen kövezni kezdte a jövő útját, a jövő pedig visszakanyarodott a kezdetekhez.
...valami végleg megváltozott...
Nem akart hallani többé. Nem akart megfelelni többé. Senkinek. És mégis megfelelt. Talán voltak akinek nem. De ezt ő nem hallhatta. Hiszen már régen megtanulta a süketség művészetét.
L5 236
Egy összetörő világ romjain,
a hervadó kék rózsák lassa elfeketednek.
Könnyáztatta vágyaim
a sikoltó reménytelenségbe ereszkednek.
Egy kiapadhatatlan folyó a bánat medrében,
körülötte csend és sötét.
Angyalok úsznak a szánalom fényében,
elgörgetnék szívedről a fájdalom kövét.
Kapaszkodj, kapaszkodj undorító ember,
nyaldd a sebeidet!
Te, ki önsajnálat nélkül élni sem mer,
mosdasd könnyel kezeidet.
A vágy, mi itt tart és a kényszer, ami odahúz...
megvetnek.
A Menny, amit kívánsz és a Föld, amelytől nem szabadulsz...
Ne engednek.
Egy összetörő ember romjain,
a jajjgató lélek lassan elnémul.
Elszáradó emlékein
az enyészet tüze pusztítva elindul.
a hervadó kék rózsák lassa elfeketednek.
Könnyáztatta vágyaim
a sikoltó reménytelenségbe ereszkednek.
Egy kiapadhatatlan folyó a bánat medrében,
körülötte csend és sötét.
Angyalok úsznak a szánalom fényében,
elgörgetnék szívedről a fájdalom kövét.
Kapaszkodj, kapaszkodj undorító ember,
nyaldd a sebeidet!
Te, ki önsajnálat nélkül élni sem mer,
mosdasd könnyel kezeidet.
A vágy, mi itt tart és a kényszer, ami odahúz...
megvetnek.
A Menny, amit kívánsz és a Föld, amelytől nem szabadulsz...
Ne engednek.
Egy összetörő ember romjain,
a jajjgató lélek lassan elnémul.
Elszáradó emlékein
az enyészet tüze pusztítva elindul.
Rajzolt világ ~ Sóhaj...
„Rajzolj, alkoss nekem valami szépet, mint régen...mikor még volt lelked!” - súgja csendesen, miközben az utolsó négy szót kellően megnyomja, ezzel némi iróniát csempészve amúgy ártatlan, bájos kérésébe. Makacsul lököm odébb a papírlapokat, melyekből még ennyi év után is csak úgy árad a kellemes pergamen illat, a mellette heverő ceruza pedig - a számomra olyannyira kedves- faforgács esszenciájával bódít. Még mindig kitartóan rázom meg a fejem, mintha csak meg akarnék szabadulni az élmény adta pillanatnyi késztetéstől s, hogy nyomatékosítsam mindezt, meggyújtok egy füstölőt is remélve, hogy az majd elnyomja a bűnre csábító illatokat. Amúgy sem árt a füstölő. A könyvekből, a bútorokból, még a falakból és tulajdon ruháimból, no, meg hajamból csak úgy árad a cigaretta füst - kinek bódító, kinek émelyítő- szaga. Nem tehetek róla, ha az ember sok időt tölt egyedül, meg vonva magától az egyetlen dolgot, amit még képes őszinte odaadással csinálni az életben, akkor kell egy másik szenvedély, remélhetően kellően káros, hogy legalább egyúttal kiutat is jelentsen az élet - immár élvezetek nélküli- valóságából. Nem akartam én soha öngyilkos lenni, de, ha már így is, úgy is meghalunk egyszer, mit számít az a néhány szál, esetleg doboz, vagy karton cigaretta, amivel az ember már amúgy is kellően megmérgezett testét roncsolja.
Időközben lehullnak az első darab kis parazsak, maguk után mitikus táncot lejtő füstöt hagyva. Hiába, még mindig érzem az illatokat, azokat melyek egészen a lelkemig, a tudatom mélyéig hatolnak elfeledett emlékeket felhasználva vasakaratom megdöntésére.
"Fölösleges! Ne makacskodj, hiszen tudod, mennyire szeretem, amikor nekem rajzolsz, hát alkoss nekem valami újat, olyat amilyennel csak te ajándékozhatsz meg!"
Igyekszem a lehető legkevésbé figyelni rá, ösztönszerűen szorítom tenyeremet a fülemre és onnan tekintek körbe szobám sötétjében. Lement a nap, úgy, hogy még csak észre sem vettem. Igaz szinte ablaktalan szobámban töltöm mindennapjaimat, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, az az ablaknak nevezett, durván 100x100cm-es lyuk a falamon, melyen az ehhez hasonló hideg téli éjszakákon besüvít a jeges szél.
Fülsértő panaszba kezd a szék, amint kissé hátrébb tolom magam alatt, majd egyedül hagyom egy kevés ideig, éppen csak, míg kerítek egy - már jó párszor használt- gyertyát. A nyikorgó, csikorgó sírás ismét felhangzik, amikor elfoglalom helyemet a régi fa székem rózsákkal díszített, kissé beszürkült párnáján. Lassan kihúzom az íróasztalom diószínű fiókját, amely székemhez hasonló panaszok közepette engedelmesen kinyílik. Úgy tűnik, nálam minden tárgy sír, vagy panaszkodik, esetleg a kettőt egyszerre, vagy felváltva. A szobám ajtaja leginkább meglepetten nyikkan meg, amikor lenyomom kopott réz kilincsét és kilépek rajta. Meglepődik, hiszen ritkán hagyom el az én kis rejtekhelyemet. A székem mindig panaszba fog, hiszen ennyi idő alatt volt ideje megelégelni, hogy éjjel-nappal rajta töltöm az időmet, míg a fiókom sértetten jajdul fel, amiért oly rég óta nem örvendeztettem meg új rajzzal.
„Értem, fényben bizony könnyebb lesz rajzolni.” - szól ismét elégedetten és ezúttal hiába minden próbálkozásom, fülemre tett kezeim minduntalan cserbenhagynak, hiszen Ő a tudatom mélyéről szólít és onnan ugyancsak nehezen tudnám kizárni. Ismét megrázom a fejem, mint valami makacs kölyök. Éppen, mint akkor, még fényévekkel korábban, amikor még azok a csillagok is éltek, melyek mára kialudtak, s csak maguk után hagyott gyászos fényük pislákol az éjszakában. A csillagok is meghaltak azóta, hiszen már annyira régen volt, mintha csak egy másik életben történt volna, még most is nehezen hiszem el, hogy mindössze egy évtizede, hogy véget ért. Azóta nem gondoltam a rajzolásra, nem alkottam immár 10éve, s ezzel egy bizonyos szinten a csillagokkal halt meg a lelkem egy része is, mert megígértem Neki. Vagyis inkább szeretném azt hinni, hogy azért, hogy nem puszta gyerekes dactól vezérelve, hogy nem azért mert Rá már nem emlékszem, mert úgy érzem ez az utolsó, ami még összeköt minket. Szeretném hinni, hogy valóban az ígéret köt, s nem én fojtom magam a végtelenbe vesző emlékek tengerébe.
Lassan kimérten veszem elő a gyufát és meggyújtom vele régi, kedves gyertyámat. Van még vagy 10centi, esetleg 9 és fél. Addig még kitart, ameddig nekem szükségem van rá, az pedig már nem olyan sok idő... Leteszem, a papíroktól gondos távolságra, de azért úgy, hogy fürdőzhessek meleg fényében.
Aztán egy kicsivel arrébb pillantok. A füstölőm már leégett, hamuvá vált mielőtt még észrevettem volna. Porrá lett, mint az életem, ami hasonló észrevétlenséggel vált semmivé. Cinikus, kényszeredett mosoly fut át ajkaimon a keserű emlékek hatására, majd szinte az őrület szélén állva nevetem ki magamat, s nem értem mégis miért érzem a legnagyobb kacajom közepette, hogy sírok. Csendben, könnyek nélkül, kacaj mögé rejtőzve, de mégis sírok; egészen érzem, s sokkal inkább valóság ez, mint amikor a könnyeimet hullattam Érte. „Jobb lesz, ha alkotsz egy kicsit, meglátod!” - mondja ismét, pedig nem kéne ismételgetnie, tudom, hogy igaza van. Némi tépelődés után megfogom a ceruzát, félszegen, tétován, elsőre vissza is teszem a lapokra, amolyan bűntudatféleségtől vezérelve, aztán Rá gondolok. Biztosan azt kéri, hogy szegjem meg a szavamat, hiszen akkor is ezt szerette volna, de már nem volt alkalma elmondani nekem. Kissé elszántabban emelem meg ismét a grafitot, bár még mindig érzem azt a kis feszengést. Ujjaimat összébb szorítom, tudatosítva magamban, hogy ezúttal megszegem ezt az értelmetlen ígéretet.
Újra érzem, hogy élek. Ahogyan a ceruza dallamos sercegése megcsendül a néma falak között, szebben, mint bármely opera, vagy zenei darab; egyszerűen úgy hat rám, mint valami kábítószer és még többet követelve további vonalakkal ékesítem a papíromat. Perceknek tűnő órák telnek el, s mire művem elkészül, már a nap első sugarai csodálgatják, akiknek sikerült beszökniük apró ablakomon. „Gyönyörű.” - hallom meg csodálattal terhes hangját. Ránézek kész alkotásomra, de a látványra menten el is fintorodom. Elég groteszk lett, mégis pontosan tükrözi az elmúlt tíz év minden egyes lélegzetvételét és egy hatalmas sóhajként adja őket vissza.
Magam is megrémülök egy kissé mintha igaza lett volna. Talán tényleg elveszítettem a lelkemet, mialatt olyan erősen próbáltam elnyomni magamban, lehet, hogy végérvényesen sikerült, olyannyira, hogy még azt a részét is - akarva-akaratlanul - elpusztítottam, ami még Belé kapaszkodott, ami még az ígérethez ragaszkodott. Megszegtem. Ez az egy szó hideg pengeként hasít belém és most egyszerre úgy érzem, már nincs értelme többé a létemnek, nem mintha eddig lett volna, de most, hogy már nem tart semmi, egyszerűen nincs miért élnem. Még a rajzolás sem okoz már olyan örömet, mint akkor. Ezek a beteg kaotikus alkotások még csak nem is foghatók régi múzsám ihlette életteli és lélegzetelállító munkáimhoz. Gyenge próbálkozás, amely már akkor meghalt, amikor megfogant...
de Neki mégis tetszik, hiszen Neki mindig tetszett és áhítattal tekintett minden egyes művemre. Pedig ez most az utolsó. Eszem ágában sincs még ennél is apróbb darabokra cincálni a szívemet - ha már a lelkemet felemésztette az idő és a keserűség- legalább a szívemet szeretném megőrizni Neki...
„Rajzolj, alkoss Nekem valami szépet, mint régen...mikor még volt lelked!” - visszhangzik a fejemben, s én csak megadóan kezdem szétcincálni a szívemet is, mert Ő úgy akarja...
Időközben lehullnak az első darab kis parazsak, maguk után mitikus táncot lejtő füstöt hagyva. Hiába, még mindig érzem az illatokat, azokat melyek egészen a lelkemig, a tudatom mélyéig hatolnak elfeledett emlékeket felhasználva vasakaratom megdöntésére.
"Fölösleges! Ne makacskodj, hiszen tudod, mennyire szeretem, amikor nekem rajzolsz, hát alkoss nekem valami újat, olyat amilyennel csak te ajándékozhatsz meg!"
Igyekszem a lehető legkevésbé figyelni rá, ösztönszerűen szorítom tenyeremet a fülemre és onnan tekintek körbe szobám sötétjében. Lement a nap, úgy, hogy még csak észre sem vettem. Igaz szinte ablaktalan szobámban töltöm mindennapjaimat, az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, az az ablaknak nevezett, durván 100x100cm-es lyuk a falamon, melyen az ehhez hasonló hideg téli éjszakákon besüvít a jeges szél.
Fülsértő panaszba kezd a szék, amint kissé hátrébb tolom magam alatt, majd egyedül hagyom egy kevés ideig, éppen csak, míg kerítek egy - már jó párszor használt- gyertyát. A nyikorgó, csikorgó sírás ismét felhangzik, amikor elfoglalom helyemet a régi fa székem rózsákkal díszített, kissé beszürkült párnáján. Lassan kihúzom az íróasztalom diószínű fiókját, amely székemhez hasonló panaszok közepette engedelmesen kinyílik. Úgy tűnik, nálam minden tárgy sír, vagy panaszkodik, esetleg a kettőt egyszerre, vagy felváltva. A szobám ajtaja leginkább meglepetten nyikkan meg, amikor lenyomom kopott réz kilincsét és kilépek rajta. Meglepődik, hiszen ritkán hagyom el az én kis rejtekhelyemet. A székem mindig panaszba fog, hiszen ennyi idő alatt volt ideje megelégelni, hogy éjjel-nappal rajta töltöm az időmet, míg a fiókom sértetten jajdul fel, amiért oly rég óta nem örvendeztettem meg új rajzzal.
„Értem, fényben bizony könnyebb lesz rajzolni.” - szól ismét elégedetten és ezúttal hiába minden próbálkozásom, fülemre tett kezeim minduntalan cserbenhagynak, hiszen Ő a tudatom mélyéről szólít és onnan ugyancsak nehezen tudnám kizárni. Ismét megrázom a fejem, mint valami makacs kölyök. Éppen, mint akkor, még fényévekkel korábban, amikor még azok a csillagok is éltek, melyek mára kialudtak, s csak maguk után hagyott gyászos fényük pislákol az éjszakában. A csillagok is meghaltak azóta, hiszen már annyira régen volt, mintha csak egy másik életben történt volna, még most is nehezen hiszem el, hogy mindössze egy évtizede, hogy véget ért. Azóta nem gondoltam a rajzolásra, nem alkottam immár 10éve, s ezzel egy bizonyos szinten a csillagokkal halt meg a lelkem egy része is, mert megígértem Neki. Vagyis inkább szeretném azt hinni, hogy azért, hogy nem puszta gyerekes dactól vezérelve, hogy nem azért mert Rá már nem emlékszem, mert úgy érzem ez az utolsó, ami még összeköt minket. Szeretném hinni, hogy valóban az ígéret köt, s nem én fojtom magam a végtelenbe vesző emlékek tengerébe.
Lassan kimérten veszem elő a gyufát és meggyújtom vele régi, kedves gyertyámat. Van még vagy 10centi, esetleg 9 és fél. Addig még kitart, ameddig nekem szükségem van rá, az pedig már nem olyan sok idő... Leteszem, a papíroktól gondos távolságra, de azért úgy, hogy fürdőzhessek meleg fényében.
Aztán egy kicsivel arrébb pillantok. A füstölőm már leégett, hamuvá vált mielőtt még észrevettem volna. Porrá lett, mint az életem, ami hasonló észrevétlenséggel vált semmivé. Cinikus, kényszeredett mosoly fut át ajkaimon a keserű emlékek hatására, majd szinte az őrület szélén állva nevetem ki magamat, s nem értem mégis miért érzem a legnagyobb kacajom közepette, hogy sírok. Csendben, könnyek nélkül, kacaj mögé rejtőzve, de mégis sírok; egészen érzem, s sokkal inkább valóság ez, mint amikor a könnyeimet hullattam Érte. „Jobb lesz, ha alkotsz egy kicsit, meglátod!” - mondja ismét, pedig nem kéne ismételgetnie, tudom, hogy igaza van. Némi tépelődés után megfogom a ceruzát, félszegen, tétován, elsőre vissza is teszem a lapokra, amolyan bűntudatféleségtől vezérelve, aztán Rá gondolok. Biztosan azt kéri, hogy szegjem meg a szavamat, hiszen akkor is ezt szerette volna, de már nem volt alkalma elmondani nekem. Kissé elszántabban emelem meg ismét a grafitot, bár még mindig érzem azt a kis feszengést. Ujjaimat összébb szorítom, tudatosítva magamban, hogy ezúttal megszegem ezt az értelmetlen ígéretet.
Újra érzem, hogy élek. Ahogyan a ceruza dallamos sercegése megcsendül a néma falak között, szebben, mint bármely opera, vagy zenei darab; egyszerűen úgy hat rám, mint valami kábítószer és még többet követelve további vonalakkal ékesítem a papíromat. Perceknek tűnő órák telnek el, s mire művem elkészül, már a nap első sugarai csodálgatják, akiknek sikerült beszökniük apró ablakomon. „Gyönyörű.” - hallom meg csodálattal terhes hangját. Ránézek kész alkotásomra, de a látványra menten el is fintorodom. Elég groteszk lett, mégis pontosan tükrözi az elmúlt tíz év minden egyes lélegzetvételét és egy hatalmas sóhajként adja őket vissza.
Magam is megrémülök egy kissé mintha igaza lett volna. Talán tényleg elveszítettem a lelkemet, mialatt olyan erősen próbáltam elnyomni magamban, lehet, hogy végérvényesen sikerült, olyannyira, hogy még azt a részét is - akarva-akaratlanul - elpusztítottam, ami még Belé kapaszkodott, ami még az ígérethez ragaszkodott. Megszegtem. Ez az egy szó hideg pengeként hasít belém és most egyszerre úgy érzem, már nincs értelme többé a létemnek, nem mintha eddig lett volna, de most, hogy már nem tart semmi, egyszerűen nincs miért élnem. Még a rajzolás sem okoz már olyan örömet, mint akkor. Ezek a beteg kaotikus alkotások még csak nem is foghatók régi múzsám ihlette életteli és lélegzetelállító munkáimhoz. Gyenge próbálkozás, amely már akkor meghalt, amikor megfogant...
de Neki mégis tetszik, hiszen Neki mindig tetszett és áhítattal tekintett minden egyes művemre. Pedig ez most az utolsó. Eszem ágában sincs még ennél is apróbb darabokra cincálni a szívemet - ha már a lelkemet felemésztette az idő és a keserűség- legalább a szívemet szeretném megőrizni Neki...
„Rajzolj, alkoss Nekem valami szépet, mint régen...mikor még volt lelked!” - visszhangzik a fejemben, s én csak megadóan kezdem szétcincálni a szívemet is, mert Ő úgy akarja...
Egy törött ablak, aki beleszeretett az esőbe
Esik az eső... azt akarom, hogy ne álljon el!! Legalább holnap essen még, szeretném látni, hogyan zokognak a felhők, érezni akarom a bőrömön a könnyeiket, be akarom szívni fájdalmuk illatát! Érezni, hogy nem vagyok egyedül, hogy legalább ezek a szikrányi érzések megmaradtak nekem, hogy legalább ők velem zokognak, előlük nem kell elbújtatnom a könnyeimet, sőt ők maguk megteszik nekem azt a szívességet, hogy elrejtsenek. Amúgy sem venné észre senki, én láthatatlan vagyok, azt hiszem mindig is az voltam...Valaki akit látnak, de mégsem... Mint egy ablak, látjuk, de tulajdonképpen nem maga az ablak érdekel, hanem ami mögötte van, egyszerűen átnézünk rajta és mi nem is látunk mást csak amit mutat. Azt hiszem ilyen vagyok én is: egy megrepedt, törött ablak, aki csak azért nem hullott még szilánkonként a földre, mert reménykedik benne, hogy létezik valahol valaki, aki képes megérteni őt. Nem bánok jól a szavakkal, nem tudok beszélni az érzéseimről, gyakran még én sem értem őket, de, ha mégis meg akarnék szólalni, az évek elfojtott könnyei visszafordíthatatlanul előtörnének, és azt nem akarom. Félek nem létezik olyan ember, aki szavak nélkül is képes megérteni...Néha csak azt szeretném, ha valaki önzetlenül, szánalom, lenézés, és hátsó szándék nélkül egyszerűen csak megölelne, és hagyná, hogy sírjak. Nem kérdezne, nem vigasztalna, egyszerűen csak megölelne, és éreztetné, hogy nem vagyok teher. Fájnak már azok a repedések, de nem törhetek össze, annyian vannak, akiknek még meg kell mutatnom, a napsütötte tájat az ablak másik oldalán, és meg is szeretném mutatni, látni akarom, hogy boldogok. Érezni, ha csak egészen parányit is de részem van ebben a boldogságban, hogy én is hozzásegítettem őket ehhez, akkor is, ha aztán elfeledkeznek rólam, és csak a tájat nézik. Önző vagyok! Önző, mert képes lennék könnyre fakasztani a felhőket egyedül saját magam miatt. Önző vagyok, mert szeretném, ha szeretnének, de nem merem kimondani. Önző vagyok, mert törött ablakként, nem hagyom, hogy kicseréljenek és nem vagyok hajlandó megválni a hibáimtól. Önző vagyok, bár nem mondja senki, de én tudom, hogy csak idő kérdése, hogy ők is észrevegyék.. Nem vagyok több csak egy törött, ütött-kopott, maszatos ablak, aki beleszeretett az esőbe..
Költözés
Furcsa dolog dönteni, olyan, mint amikor költözöl majd az új házadat mindig az előzőhöz hasonlítod. Eszedbe jut az a kellemes "otthon" érzés, ami az előző házadban fogadott, vagy az, hogy bár ez a ház nagyobb, a régi barátságosabb volt.
Aztán az új ház előnyeit keresed, ami eleinte nem sok. Talán eszedbe jut, hogy itt nem ázik be tető, de azt a régi házban is meg lehetett volna csináltatni.
Aztán szép lassan elkezdenek gyűlni az érvek az új ház mellett, mert élményeket élünk át benne, több hely van a karácsonyfának és nem kell a konyhában nyomorogni. Ez egészen addig megy, míg azt nem érezzük, hogy ez már nem egy ház, ez maga az otton. Amikor ezt érezzük, azt jelenti, végre helyesnek találjuk a döntésünket. A kétség, ami felmerül és megnehezíti a döntést, az az újtól való félelem. Hajlamosak vagyunk néha erőszakosan, görcsösen kapaszkodni a régibe, a megszokottba, mert nem ismerünk más lehetőségeket és ezért úgy véljük, a jelen helyzetünknél nincs kedvezőbb. Ha valaki nem elég elszánt és bizakvó, akkor örökké gyötri majd a kétség éjjelente, amikor a fejére csöpög a víz a beázott tetőn keresztül: "vajon mi lett volna ha...?" Ha az ember meg akarja ismeri a repülés örömét, akkor vállalnia kell a zuhanás kockázatát is és csak ezután ugorhat. Tudni kell nagyot ugrani, hogyha azt akarjuk érezni "megérte".
Aztán az új ház előnyeit keresed, ami eleinte nem sok. Talán eszedbe jut, hogy itt nem ázik be tető, de azt a régi házban is meg lehetett volna csináltatni.
Aztán szép lassan elkezdenek gyűlni az érvek az új ház mellett, mert élményeket élünk át benne, több hely van a karácsonyfának és nem kell a konyhában nyomorogni. Ez egészen addig megy, míg azt nem érezzük, hogy ez már nem egy ház, ez maga az otton. Amikor ezt érezzük, azt jelenti, végre helyesnek találjuk a döntésünket. A kétség, ami felmerül és megnehezíti a döntést, az az újtól való félelem. Hajlamosak vagyunk néha erőszakosan, görcsösen kapaszkodni a régibe, a megszokottba, mert nem ismerünk más lehetőségeket és ezért úgy véljük, a jelen helyzetünknél nincs kedvezőbb. Ha valaki nem elég elszánt és bizakvó, akkor örökké gyötri majd a kétség éjjelente, amikor a fejére csöpög a víz a beázott tetőn keresztül: "vajon mi lett volna ha...?" Ha az ember meg akarja ismeri a repülés örömét, akkor vállalnia kell a zuhanás kockázatát is és csak ezután ugorhat. Tudni kell nagyot ugrani, hogyha azt akarjuk érezni "megérte".
Égi gyémántok
Nincs értelme semmi, de semmi mégis lábaim egymásutánjának következményeként halk suhogásba kezd fapapucsom nyomán a nedves fű. Egy pillanatra megtorpanok, körbepillantok. A szürke magányos táj kuszán, a maga hóbortos összevisszaságában néz vissza rám. Tétován fürkészem a szőlőlugas kacskaringós útjait, ahogyan egyre magasabban tekergőznek a karóikon, itt-ott néhány kövérkésebb szőlőszemmel tarkítva az összképet, melyek a levelek takarásából óvatosan kikandikálnak. Meg-megcsillan rajtuk néhány esőcsepp, amik időközben tulajdon hajamon, bőrömön, ruháimon is megjelentek. Egy kisebb fürtöt szakítok le a sokaságból, majd egy szemet lassan az ajkaim közé veszek, s így szakítom el társaitól. Amit először érzek az az, hogy hideg, kellemesen hűs, mintha csak a hűtőláda rejtekéből került volna hozzám, de annál sokkalta jobban esik. Zsákmányomat továbbra is kezemben tartva indulok el a hátsókert felé.
Olyan bűvös, mitikus helynek látszik ilyenkor. Ahogyan lassacskán elhaladok a sok vas - és műanyag cső, törött ablak, régi rossz biciklivázak mellett, amint a fadeszkák egyre sötétebb színt öltenek a nedves kis ékkövek hatására s mellettem a másik oldalt fölém magasodó diófa régi bölcsként, kíváncsian fürkész, mintha csak kitalálná gondolataimat, azokat is, amiket még ki sem gondoltam. Az egyik letört ágának megmaradt részére akasztott kötélhinta előre-hátra táncot lejt, ahogyan a szél, hol gyengédebben, hol erősebben ringatja. A terebélyes lombkorona is hajladozni látszik, leveleiről a szél lesodorja az esőcseppeket, melyek némelyike az arcomon landol s mint valami könnycsepp, végigfolyik rajta, le az államon, majd pólóm anyaga itatja föl az apróságot. Halkan csendül meg az első, majd az azt követő halk kopogás, melyet papucsom és a beton találkozása szül.
Furcsábbnál-furcsább gondolatok kergetik egymást a fejemben, melyek nagy része arra keresi a választ, hogy ezek a pillanatok bevésődnek-e a lelkembe. Elraktározzák-e a későbbi időkre az érzést, ahogyan a hideg cseppek végigfolynak a karomon, ahogyan a széltől libabőr fut rajtam végig, amint füleimen át a szél és a papucsom egyvelegének hangja a tudatomig hatol, ahogyan szememmel a sárgás színű füvet, a rozsdamarta, hamuval teli bográcsot, s mögötte kicsivel egy zöldre mázolt régi asztalt és narancsszínű vizes műanyag csöveket nézem. S nem csupán nézem, látom és érzem. Még néhány lépés, mialatt elhaladok a rég használt szürke színű napozóágy mellett, mely hanyagul álldogál nem messze a hajdani "zöldségeskerttől", melyre mostanra gazokat és csigákat telepített az elhanyagoltság. Megállok lassan, hangtalanul, lila színű bő szoknyámmal táncot jár a hideg szél, mely hajamba is bele-belekap, de a copfba fogott tincsekkel nemigen boldogul. Előre tekintek, különös, fagyos, mégis kellemes érzés tör rám; élvezem az elém táruló látványt. A kék-fehér medence immár leeresztve kukucskál, jóval térdem alá ér, benne még egy kevés víz, melyre gyönyörű fodrokat rajzolnak a felhők könnyei. Ha belegázolnék egy kicsivel a bokám fölé érne; szinte érzem, milyen jegesen hideg lenne bőrömhöz képest. A szomszéd ház teteje is visszapillant tükrében, bár kissé zöldes színt felvéve, hiszen a 'tükör' alját már alga borítja. Kis elszáradt, fekete testek is helyet kapnak az összképben, melyeknek már nincsen lelkük, egy-egy nyári délelőttön vette el tőlük a hűsítő kékség. Hátrébb pillantva a szomszéd kerítésen túlról gonoszan méregetnek az ott lakó idős hölgy tyúkjai, akikbe gazdájukhoz hasonlóan nem sok jóság szorult. Kicsivel előttük, a kerítésen innen, egy sír terül el, mit az idő gondosan befedett fűvel és gazzal, de az emlékeket nem tudta ezzel eltörölni. Egy barát fekszik ott, legalábbis hajdani teste, földi ruhája, mert ő már máshol jár, csak a ruháját hagyta itt emlékül a föld alatt, a gaz takarásában.
A zokogó égi párnák lassacskán továbbállnak, amint a szél terelgeti őket, könnyeik is elapadnak és a vízen is már csak azok a kis cseppek rajzolnak gyűrűket, melyeket a felhőkkel együtt odafúj a szél a nem messze lévő satnya kis fáról. Indulnom kell, vissza, el innen, el a gondolataimból, vissza a valódi világba, itt hagyva mesebeli kis birodalmamat, magányos sírdogáló felhőimet, szürke borongós egemet, óvó féltő szellőmet. Kopogás, léptek, csak ennyi marad, amint magam mögött hagyom apró kis birodalmamat, visszafelé megeszegetve még azt a pár szem szőlőt, melyek magukon viselik a korábbi esőcseppek hűs kellemes ízét. Aztán belépve a konyhába mindez feledésbe merül és nem marad semmi, csak zokogó, hívogató hangok a mitikus kinti világtól, melyeket elnyom a valóság érdes, hangos nevetése...
Furcsábbnál-furcsább gondolatok kergetik egymást a fejemben, melyek nagy része arra keresi a választ, hogy ezek a pillanatok bevésődnek-e a lelkembe. Elraktározzák-e a későbbi időkre az érzést, ahogyan a hideg cseppek végigfolynak a karomon, ahogyan a széltől libabőr fut rajtam végig, amint füleimen át a szél és a papucsom egyvelegének hangja a tudatomig hatol, ahogyan szememmel a sárgás színű füvet, a rozsdamarta, hamuval teli bográcsot, s mögötte kicsivel egy zöldre mázolt régi asztalt és narancsszínű vizes műanyag csöveket nézem. S nem csupán nézem, látom és érzem. Még néhány lépés, mialatt elhaladok a rég használt szürke színű napozóágy mellett, mely hanyagul álldogál nem messze a hajdani "zöldségeskerttől", melyre mostanra gazokat és csigákat telepített az elhanyagoltság. Megállok lassan, hangtalanul, lila színű bő szoknyámmal táncot jár a hideg szél, mely hajamba is bele-belekap, de a copfba fogott tincsekkel nemigen boldogul. Előre tekintek, különös, fagyos, mégis kellemes érzés tör rám; élvezem az elém táruló látványt. A kék-fehér medence immár leeresztve kukucskál, jóval térdem alá ér, benne még egy kevés víz, melyre gyönyörű fodrokat rajzolnak a felhők könnyei. Ha belegázolnék egy kicsivel a bokám fölé érne; szinte érzem, milyen jegesen hideg lenne bőrömhöz képest. A szomszéd ház teteje is visszapillant tükrében, bár kissé zöldes színt felvéve, hiszen a 'tükör' alját már alga borítja. Kis elszáradt, fekete testek is helyet kapnak az összképben, melyeknek már nincsen lelkük, egy-egy nyári délelőttön vette el tőlük a hűsítő kékség. Hátrébb pillantva a szomszéd kerítésen túlról gonoszan méregetnek az ott lakó idős hölgy tyúkjai, akikbe gazdájukhoz hasonlóan nem sok jóság szorult. Kicsivel előttük, a kerítésen innen, egy sír terül el, mit az idő gondosan befedett fűvel és gazzal, de az emlékeket nem tudta ezzel eltörölni. Egy barát fekszik ott, legalábbis hajdani teste, földi ruhája, mert ő már máshol jár, csak a ruháját hagyta itt emlékül a föld alatt, a gaz takarásában.
A zokogó égi párnák lassacskán továbbállnak, amint a szél terelgeti őket, könnyeik is elapadnak és a vízen is már csak azok a kis cseppek rajzolnak gyűrűket, melyeket a felhőkkel együtt odafúj a szél a nem messze lévő satnya kis fáról. Indulnom kell, vissza, el innen, el a gondolataimból, vissza a valódi világba, itt hagyva mesebeli kis birodalmamat, magányos sírdogáló felhőimet, szürke borongós egemet, óvó féltő szellőmet. Kopogás, léptek, csak ennyi marad, amint magam mögött hagyom apró kis birodalmamat, visszafelé megeszegetve még azt a pár szem szőlőt, melyek magukon viselik a korábbi esőcseppek hűs kellemes ízét. Aztán belépve a konyhába mindez feledésbe merül és nem marad semmi, csak zokogó, hívogató hangok a mitikus kinti világtól, melyeket elnyom a valóság érdes, hangos nevetése...
Papíremberek
A levegő fertőtlenítő szagtól terhes s a csupasz fehér falak ridegen méregetik a folyosón várakozó betegeket. Egy idős néni köntösben és papucsban ücsörög a tolószékében, a fehér ajtót nézi, miközben el-elereszt egy-egy nehézkes sóhajt. Mellette műanyag fehér széken egy 50év körüli, kopasz pöfeteg férfi szitkozódik, amiért olyan sokat kell várni. Tőle jobbra feltűnően vékony sápadt hölgy foglal helyet, ölében 5 éves forma kislányával, kezében pedig egy vaskos könyvvel. Körülöttük is még sok idős ember ücsörög, míg mások a falnak dőlve állnak. Pár kisebb gyerek a földön foglal helyet, hiszen az ő számukra nem jutott szék, így jobb híján a szürkés színű padlóra huppantak le. Az idő vánszorogva halad csak éppen, hogy mutatóba, nehogy azt higgye az ember, hogy megállt. A kisebb gyerekek ezt nehezen viselik, így a csendet gyakran töri meg vékony kis hangjuk, amint afelől érdeklődnek, hogy mikor mennek haza. Persze a "nem sokára" válasz nem elégíti ki kíváncsiságukat, így tovább kérdezősködnek, hogy mégis mennyi az a "nem sokára". A szülők többnyire erre már csak egy halk sóhajjal felelnek. Mint az látszik nagyon sok különböző ember megtalálható itt, mégis ha figyelmesen végigtekintünk a váróban lévőkön észrevesszük, hogy van valami közös bennük: mindnyájuknál nagy fehér lapok vannak. Az orvosok ezekről a lapokról tudják megkülönböztetni a betegeket. Rajta van persze a személy neve, születési helye és ideje, valamint a lakcíme is, őket mégsem ezek érdeklik igazán. Sokkal inkább az kelti fel a figyelműket, ami mindezek után van a papírra nyomtatva, azon a különös nyelven, mit csakis ők értenek meg. Számukra tulajdonképpen minden beteg egy-egy papírra nyomtatható adat vagy szöveg. Ez alapján gyógyítanak ők. Gyakran jut eszembe, vajon ha ezeket a papírokat egyszerűen csak összegyűrnénk, széttépnénk, minden betegségünkkel bajunkkal együtt, vajon a lapokkal együtt múlnának e a tünetek is?! Milyen szép lenne, ha egyszerűen kidobhatnánk a kukába a problémáinkat és azok meg is szűnnének. Talán sosem tudom meg működne-e a dolog, hiszen ezekre mindenki úgy vigyáz, mint a szeme fényére. Furcsa, hogy a betegségeiket így féltik, óvják az emberek. Mielőtt azonban mélyebben is eltűnődhetnék ezen a nagy fehérre meszelt ajtó nyikorogva kitárul, s egy vékonyka fehér ruhás hölgy szól ki rajta: - Mindenki beadta a papírjait?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)