Nincs értelme semmi, de semmi mégis lábaim egymásutánjának következményeként halk suhogásba kezd fapapucsom nyomán a nedves fű. Egy pillanatra megtorpanok, körbepillantok. A szürke magányos táj kuszán, a maga hóbortos összevisszaságában néz vissza rám. Tétován fürkészem a szőlőlugas kacskaringós útjait, ahogyan egyre magasabban tekergőznek a karóikon, itt-ott néhány kövérkésebb szőlőszemmel tarkítva az összképet, melyek a levelek takarásából óvatosan kikandikálnak. Meg-megcsillan rajtuk néhány esőcsepp, amik időközben tulajdon hajamon, bőrömön, ruháimon is megjelentek. Egy kisebb fürtöt szakítok le a sokaságból, majd egy szemet lassan az ajkaim közé veszek, s így szakítom el társaitól. Amit először érzek az az, hogy hideg, kellemesen hűs, mintha csak a hűtőláda rejtekéből került volna hozzám, de annál sokkalta jobban esik. Zsákmányomat továbbra is kezemben tartva indulok el a hátsókert felé.
Olyan bűvös, mitikus helynek látszik ilyenkor. Ahogyan lassacskán elhaladok a sok vas - és műanyag cső, törött ablak, régi rossz biciklivázak mellett, amint a fadeszkák egyre sötétebb színt öltenek a nedves kis ékkövek hatására s mellettem a másik oldalt fölém magasodó diófa régi bölcsként, kíváncsian fürkész, mintha csak kitalálná gondolataimat, azokat is, amiket még ki sem gondoltam. Az egyik letört ágának megmaradt részére akasztott kötélhinta előre-hátra táncot lejt, ahogyan a szél, hol gyengédebben, hol erősebben ringatja. A terebélyes lombkorona is hajladozni látszik, leveleiről a szél lesodorja az esőcseppeket, melyek némelyike az arcomon landol s mint valami könnycsepp, végigfolyik rajta, le az államon, majd pólóm anyaga itatja föl az apróságot. Halkan csendül meg az első, majd az azt követő halk kopogás, melyet papucsom és a beton találkozása szül.
Furcsábbnál-furcsább gondolatok kergetik egymást a fejemben, melyek nagy része arra keresi a választ, hogy ezek a pillanatok bevésődnek-e a lelkembe. Elraktározzák-e a későbbi időkre az érzést, ahogyan a hideg cseppek végigfolynak a karomon, ahogyan a széltől libabőr fut rajtam végig, amint füleimen át a szél és a papucsom egyvelegének hangja a tudatomig hatol, ahogyan szememmel a sárgás színű füvet, a rozsdamarta, hamuval teli bográcsot, s mögötte kicsivel egy zöldre mázolt régi asztalt és narancsszínű vizes műanyag csöveket nézem. S nem csupán nézem, látom és érzem. Még néhány lépés, mialatt elhaladok a rég használt szürke színű napozóágy mellett, mely hanyagul álldogál nem messze a hajdani "zöldségeskerttől", melyre mostanra gazokat és csigákat telepített az elhanyagoltság. Megállok lassan, hangtalanul, lila színű bő szoknyámmal táncot jár a hideg szél, mely hajamba is bele-belekap, de a copfba fogott tincsekkel nemigen boldogul. Előre tekintek, különös, fagyos, mégis kellemes érzés tör rám; élvezem az elém táruló látványt. A kék-fehér medence immár leeresztve kukucskál, jóval térdem alá ér, benne még egy kevés víz, melyre gyönyörű fodrokat rajzolnak a felhők könnyei. Ha belegázolnék egy kicsivel a bokám fölé érne; szinte érzem, milyen jegesen hideg lenne bőrömhöz képest. A szomszéd ház teteje is visszapillant tükrében, bár kissé zöldes színt felvéve, hiszen a 'tükör' alját már alga borítja. Kis elszáradt, fekete testek is helyet kapnak az összképben, melyeknek már nincsen lelkük, egy-egy nyári délelőttön vette el tőlük a hűsítő kékség. Hátrébb pillantva a szomszéd kerítésen túlról gonoszan méregetnek az ott lakó idős hölgy tyúkjai, akikbe gazdájukhoz hasonlóan nem sok jóság szorult. Kicsivel előttük, a kerítésen innen, egy sír terül el, mit az idő gondosan befedett fűvel és gazzal, de az emlékeket nem tudta ezzel eltörölni. Egy barát fekszik ott, legalábbis hajdani teste, földi ruhája, mert ő már máshol jár, csak a ruháját hagyta itt emlékül a föld alatt, a gaz takarásában.
A zokogó égi párnák lassacskán továbbállnak, amint a szél terelgeti őket, könnyeik is elapadnak és a vízen is már csak azok a kis cseppek rajzolnak gyűrűket, melyeket a felhőkkel együtt odafúj a szél a nem messze lévő satnya kis fáról. Indulnom kell, vissza, el innen, el a gondolataimból, vissza a valódi világba, itt hagyva mesebeli kis birodalmamat, magányos sírdogáló felhőimet, szürke borongós egemet, óvó féltő szellőmet. Kopogás, léptek, csak ennyi marad, amint magam mögött hagyom apró kis birodalmamat, visszafelé megeszegetve még azt a pár szem szőlőt, melyek magukon viselik a korábbi esőcseppek hűs kellemes ízét. Aztán belépve a konyhába mindez feledésbe merül és nem marad semmi, csak zokogó, hívogató hangok a mitikus kinti világtól, melyeket elnyom a valóság érdes, hangos nevetése...
Furcsábbnál-furcsább gondolatok kergetik egymást a fejemben, melyek nagy része arra keresi a választ, hogy ezek a pillanatok bevésődnek-e a lelkembe. Elraktározzák-e a későbbi időkre az érzést, ahogyan a hideg cseppek végigfolynak a karomon, ahogyan a széltől libabőr fut rajtam végig, amint füleimen át a szél és a papucsom egyvelegének hangja a tudatomig hatol, ahogyan szememmel a sárgás színű füvet, a rozsdamarta, hamuval teli bográcsot, s mögötte kicsivel egy zöldre mázolt régi asztalt és narancsszínű vizes műanyag csöveket nézem. S nem csupán nézem, látom és érzem. Még néhány lépés, mialatt elhaladok a rég használt szürke színű napozóágy mellett, mely hanyagul álldogál nem messze a hajdani "zöldségeskerttől", melyre mostanra gazokat és csigákat telepített az elhanyagoltság. Megállok lassan, hangtalanul, lila színű bő szoknyámmal táncot jár a hideg szél, mely hajamba is bele-belekap, de a copfba fogott tincsekkel nemigen boldogul. Előre tekintek, különös, fagyos, mégis kellemes érzés tör rám; élvezem az elém táruló látványt. A kék-fehér medence immár leeresztve kukucskál, jóval térdem alá ér, benne még egy kevés víz, melyre gyönyörű fodrokat rajzolnak a felhők könnyei. Ha belegázolnék egy kicsivel a bokám fölé érne; szinte érzem, milyen jegesen hideg lenne bőrömhöz képest. A szomszéd ház teteje is visszapillant tükrében, bár kissé zöldes színt felvéve, hiszen a 'tükör' alját már alga borítja. Kis elszáradt, fekete testek is helyet kapnak az összképben, melyeknek már nincsen lelkük, egy-egy nyári délelőttön vette el tőlük a hűsítő kékség. Hátrébb pillantva a szomszéd kerítésen túlról gonoszan méregetnek az ott lakó idős hölgy tyúkjai, akikbe gazdájukhoz hasonlóan nem sok jóság szorult. Kicsivel előttük, a kerítésen innen, egy sír terül el, mit az idő gondosan befedett fűvel és gazzal, de az emlékeket nem tudta ezzel eltörölni. Egy barát fekszik ott, legalábbis hajdani teste, földi ruhája, mert ő már máshol jár, csak a ruháját hagyta itt emlékül a föld alatt, a gaz takarásában.
A zokogó égi párnák lassacskán továbbállnak, amint a szél terelgeti őket, könnyeik is elapadnak és a vízen is már csak azok a kis cseppek rajzolnak gyűrűket, melyeket a felhőkkel együtt odafúj a szél a nem messze lévő satnya kis fáról. Indulnom kell, vissza, el innen, el a gondolataimból, vissza a valódi világba, itt hagyva mesebeli kis birodalmamat, magányos sírdogáló felhőimet, szürke borongós egemet, óvó féltő szellőmet. Kopogás, léptek, csak ennyi marad, amint magam mögött hagyom apró kis birodalmamat, visszafelé megeszegetve még azt a pár szem szőlőt, melyek magukon viselik a korábbi esőcseppek hűs kellemes ízét. Aztán belépve a konyhába mindez feledésbe merül és nem marad semmi, csak zokogó, hívogató hangok a mitikus kinti világtól, melyeket elnyom a valóság érdes, hangos nevetése...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése