Megtörténtem...

Eltelt egy év, majd kettő, aztán még tizenhárom
és élek még mindig, de néha azt kívánom
ért volna véget az elején,
bár sohase lettem volna Én!
De hát ez van, megtörténtem
a takaró alatt, a sötétben
és élni kell már, ha idehaltál,
éltedből a földre kívánkoztál...

A szárnyak, mik egykor a húsodba vájtak...
Hegek, mik egyszer még sebként fájtak,
majd elmúlt a fájdalom, megalvadt a vér...
a var csak, a heg csak mi szót kér a létért.

És megtanultunk mosolyogni, akkor is,ha sírtunk,
késsel a hátunkban is tovább gyalogoltunk.
És fel jött a Nap is, újra meg újra,
eső után mindig felszáradt a járda.
Ha le is késtük a buszt mindig jött egy másik
és akadt mindig olyan, aki elkísért hazáig.

Félni soha, semmitől, lázadni minden ellen,
ép ésszel gondolkodva, mégis bolond lettem.
Megbánni mindent, de soha meg nem tagadni,
a kézbe, mely megütött sem beleharapni...

Csukot szemmel élni, is meg kellett tanulni,
néha a boldogsághoz elég épp csak ennyi...
A kockázat is benne van, a kockázat csak annyi,
hogy bizony olykor pont így lehet a legnagyobbat esni.
Na, de kérem, nincs itt ok panaszra,
a bank is csak úgy ad hitelt, hogy kamatra!

Az élet íze?!
Keserű, savanyú! Édes?
Nem igazán, mert mindig lesznek emlékek,
melyek igazán fájnak,
pillanatok, miket megtartanál a mának,
de a holnap elveszi őket,
barátokat, szülőket.

Séta a sötétben, akkor is ha nappal van,
végtelennek tűnő séták a hajnalban...
Repülés, zuhanás...nevetés zokogás...

Ha az ember elveszíti a szárnyait, csak karmai maradnak,
karmok, melyek a jelenbe marnak,
meg önnön magába, s ha olyan a frázis,
véres sebekből kaphat még más is.
Így ejtünk sebeket azon, kit szeretünk,
így öljük meg azokat, kiket el nem engedünk,
így hal meg barátság, így hal meg szerelem,
azzal, hogy azt mondom: El soha nem engedem!

Én elengedtem mindent, semmi sem enyém,
a karmom kinn van, kapaszkodom,de rém
nehéz egyedül az élet,
kieresztett karmokkal, így egymagam félek.
Átmeneti útitársak, üresnek tetsző bőröndök,
idegesítő, pasáskodó fönökök,
de végső soron a magad ura vagy!
Semmid sincs, hisz minden Te vagy!

Tizenöt év után, ilyen az élet,
az én szememmel e szerint élek...
Ha már megtörténtem, megtörni nem fogok,
csüngve, kapaszkodva, de soha nem karmolok!
Csukott szemmel, sok,sok heggel,
így kelek fel, minden reggel.
De hát ez van, megtörténtem
a takaró alatt, a sötétben...