2011. június 24., péntek

Nézőpont kérdése

Meghalt, s gyilkosának mindenki örül. Szépségét dicsérik, sőt egyenesen művészinek nevezik őt. Pedig megölte, eltörölte, semmissé tette, puszta emlékké avanzsált miatta, emlékké melyre talán évek múlva már nem is emlékszik majd senki. Hogy miért? Mert ő következett, mert most neki jött el az ideje és ehhez fel kellett áldoznia; nem rossz szándékkal, nem akart ölni egyszerűen muszáj volt. Mert hisz az élet velejárója az elmúlás még ha ezt sokan nem is hajlandóak tudomásul venni. És most még én is nagyon örülök neki.  Szeretek gyönyörködni benne még ha gyilkos is, de szép, de ártatlan és mégis megnyugvást hoz akár egy bölcs, egy bölcs, aki észrevétlenül ad tanácsot, halkan súgva úgy, hogy az ember észre sem veszi honnan érkezett a megoldás. Gyönyörű arany színekkel, a barna és vörös szebbnél szebb árnyalataival jött el az ősz, a nyár gyilkosa és mindent megváltoztatott.
Egy sötét este csípős jeges szél fúj, nem kímélve a járókelőket, akik sáljukba, kabátjukba burkolózva próbálnak ellenállni az ősz kegyetlen hideg leheletének. Már nem sokan járkálnak ilyenkor az utcán, sőt csak egy-két kósza léleknek kell megbirkózni az éjszaka sötétjével, az ősz jeges fuvallatával. Egy magas ében hajú alak sebesen halad, fején fekete kalap, arcát ugyanilyen színű sál takarja, sőt egész testét feketébe öltöztette: hosszú kabátja, kesztyűje s bakancsa, mind ebbe a komor színbe burkolóztak. A sötét miatt nem lehet kivenni, hogy férfi vagy nő-e az illető, de sebes lépteiből ítélve valószínűleg nagyon fontos dolga lehet ezen a késői órán. Közben mögötte újabb alak tűnik fel, ám ő fehér ruhában van tetőtől talpig. Mintha csak egymást elöl menekülnének, mintha a két ellentétes szín keveredett volna konfliktusba éjnek idején. A két árny egyszer csak bekanyarodik egy sötét sikátorba, olyasfélébe, amit mindenki jó messziről elkerül. Egy csendes, lágy férfihang töri meg az éj néma, szinte halálos csendjét, mintegy eltüntetve azt a különös hangulatot, ami az éjszakát uralja ilyenkor.
- Már megint. Tudod, hogy ősz van, én is tudom, de ne vidd túlzásba, nem kell kihasználnod minden alkalmat arra, hogy vért szívj! Ne feledd, gyerekkorunk óta ismerlek megérzem, hogy mikor miért ölsz. Azt is tudom, hogy nem muszáj ölnöd, de ez téged hidegen hagy. Miért? Tudom, hogy csak ez a három hónap áll rendelkezésedre, hogy csillapítsd az étvágyadat, de ne így! Gondolj édesanyádra, ő is ember volt legalább őérte fegyelmezd magad!
- Mit vársz tőlem? Az anyám iránti szeretetből és tiszteletből haljak éhen? Nem értem, miért vagy most itt. Semmi okod nincs, hogy itt prédikálj nekem és ne tegyél úgy, mintha te ártatlan lennél.
- Nem vagyok ártatlan, mondtam én ilyet? De tudom hol a határ, nagy különbség van kettőnk között! Azt sem mondtam, hogy halj éhen, csak azt, hogy nem kell feltétlenül életek árán csillapítanod az étvágyadat ezt te is beláthatod.
- Tudom.
- Csak ennyi? Tudod? És mit teszel ellene?
- Most nem érek rá, hagyj mennem, tudod, milyen nap van. Vagy elfeledkeztél volna róla? Pedig ha jól tudom, te sem érsz rá, itt engem oktatni. Vagy talán tévedek?
- Nem, nem tévedsz, de ezúttal nem megyek, nem érdekelnek többé! Ha keresnek mondd, hogy meghaltam, mondd, hogy megöltek vagy mondd, hogy nem tudsz rólam semmit.
- Miért?
- Nem akarok ölni és nem akarok többé mások életéből, mások véréből táplálkozni, elég volt.
- De a magad életed árán akarsz mártírt játszani? Tudod, hogy nem teheted te vagy a fajtádból az utolsó!
- Pontosan! Egyedül vagyok ezért már nem számít, újra nem tudom éleszteni a fajtámat, hiszen már csak én vagyok. Miért öljek akkor életem végéig? Mi ebben a jó, a szép?  Miért ne áldozhatnám inkább fel magam és miért ne élhetném úgy életem utolsó egy hónapját, hogy tudjam jót tettem? Te sem akarsz ölni! Tudom, ismerlek.
- Nem juthatunk fel a Mennybe ezt is tudod, így legalább addig sem a pokolban vagyunk, hanem a Földön.
- Nem válaszoltál! És különben is miféle élet ez? Hát nem látod?! A pokol csak nézőpont kérdése! Ugyanúgy élhetsz itt a földön is, lehet ez egy földi pokol, hiszen egész kilenc hónapon keresztül éhezel, majd három hónapig a halált látod csak, azt, amit te okozol. Ez nem pokol? Mondd, ha ez nem, akkor mi ?
- Pokol. Relatív fogalom, kinek ez, kinek az. És nem, nem szeretek ölni, de ha magammal végzek az is gyilkosság és én nem így szeretném befejezni. Nem egy őszi éjszakán szeretném elkövetni az utolsó gyilkosságom és nem önmagamon. Nem gondolod, hogy ez ugyanúgy bűn?
- Nézőpont kérdése.
- Persze, ez jellemző rád, sohasem ismernéd be, ha igazam van.
- Csak úgy, mint te.
- Tehát ezek szerint velem tartasz.
- Honnan veszed? Azt mondtam, hogy nem ölöm meg magam.
- Tudom, de ismerlek, tudom, hogy te sem akarsz így élni és tudom, hogy te már kitaláltad, hogyan meneküljünk a földi pokolból.
- Túl jól ismersz.
- Ez nem feltétlenül baj.
- Nem, nem az.
- Tehát hogyan szökjünk meg, hogyan akarod feloldani a láncot, ami az élethez köt? Mert én nem akarom megölni magam, te sem, ugye te sem ölnéd meg magad?! Nem, hiszen mondtad, hogy nem, de akkor mit teszünk?
- Megölsz és én megöllek.
Megfagyott a levegő. A két árny elhallgatott, feszült csend telepedett rájuk. Ez az egy mondat, mindössze szavak, betűk halmaza mégis egy egész élet, sőt két élet további sorsának sötét jóslata.
Őszi hajnal, lágy, homályos napsütés, amelyet még nem lát senki. Ilyenkor még mindenki alszik. A harmatcseppeken szépen megcsillan ez a barátságos melegség, mely a fák tarka lombjai között is átszűrődik, ám valahová nem ér el a fény. Egy sötét sikátorban két holt test fekszik, akiket még mindig elrejt az éjszaka jótékony sötétje, ami csak az ő kedvükért időzött el e  helyen, hisz másutt már pirkad. Ez a két sors szorosan egymás mellett haladt mindvégig, míg éltek, majd egymás keze által léptek át a halál fekete küszöbén. Egyikük az éj szülöttje volt, másikul a fény gyermeke, ám egyikük sem volt átlagos, mindketten utolsó egyedei voltak saját fajtájuknak.  Életüket a várakozás és a gyilkosság töltötte ki. Szerették egymást, de soha sem mondták el ezt a másiknak. Tudták. Nem kellettek szavak. Mindig is ketten voltak egymásnak és tudták mit jelentenek a másik számára. Szerették az őszt, sőt ez volt a kedvenc évszakuk. Csak ekkor találkozhattak, csak ilyenkor beszélhettek, csak ilyenkor osztozhattak a fájdalomban, ami mindkettejüknek kijutott. Nem úgy osztották meg a bánatot, ahogyan az szokás; nem panaszkodtak, csak osztoztak a sorson, amit az élet mindkettejüknek adott, s így szavak nélkül is értették, hogy mennyire fáj a másiknak. Még gyermekkorukban megegyeztek, hogy ha az egyikük elmegy, akkor a másikuk követni fogja bárhová, a halálba is. Tudták, már tudták jó ideje, hogy hamarosan újabb élményben fognak osztozni, hogy nem bírnak ki még egy évet. Tudták, hogy most ősszel minden véget ér. És mégsem bánták. Örültek, hogy ezt az utolsó élményt is megoszthatják egymással. Végül megölték egymást és nem bánták. Tudták, hogy ezzel teszik a legnagyobb szívességet a másiknak és remélték, hogy úgyis együtt mennek tovább az úton, akár egy másik élet ösvényein is, vagy akkor, ha a pokol vár már csak rájuk. Ez volt az utolsó szívesség, amit megtettek egymásnak. Az, hogy megölték egymást felért azzal, hogy azt mondják: „szeretlek”.
Van, aki csak két halottat lát a sikátorban, akik mintegy véletlenszerűen, éppen ott és éppen akkor, együtt haltak meg és van, aki érti. Érti, hogy ők ezen az őszön, így szabadultak fel. Holtak, vagy szabadok?! Nézőpont kérdése.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése