Mert fáj. Nagyon. Olyan égetőn és csípősen, de mégis mosolyogsz, mert ez olyan édeskés fájdalom. Érzed, hogy élsz és ez jó neked. Fojtogat, hogy nem lehet, vagy nem tudod, mert a lehetőségek általában némán elsétálnak melletted, de egyik sem integet, hogy "Hahó, itt vagyok, ragadd meg gyorsan a bokámat, rám vártál eddig!", nem, mert a lehetőségek elég önző jószágok, ha odaadják magukat, követelnek cserébe. Mindig. Kérik a bátorságodat, elvárják, hogy merj kockáztatni, elvárják, hogy odaképzeld őket, akkor is, ha valójában nincsenek is ott, de te ugorj, mert talán épp egy lehetőségre zuhansz, vagy nem és akkor szilánkosra törnek vágyálmaid csontjai. De majd újra építed. Hitelre.Egy újabb láthatatlan lehetőőségre. Hátha.
Akkor megint reménykedsz és bárgyú mosolyba nyúlik képed a metrón ülve, vagy állva és még azt is elfelejted, hogy valaki megint a te lábadon tapos, egy másik meg éppen agyonnyom a táskájával, amit nem volt képes levenni mielőtt felszállt. Egyáltalán nem is gondolkozol és mire észbe kapsz a végállomáson szállsz le, a visszafelé járatot pont lekésed, szóval borul az egész napod, egyetlen biztos pontként a bárgyú arckifejezésedet lehetne megnevezni.
Ilyenek ezek a lehetőségek. Utána persze kezdődik az egész előröl, mert megcsillantotta ugyan kis ezüst szárnyacskáját, de te nem szívesen adod a bátorságodat, nem fizetsz, így nem kapod meg a kívánt terméket, majd mire észbe kapsz, már késő és ott állsz tehetetlenül. Te a gyáva és nincs semmid. Persze, nincs rá garancia, hogy ha ugrottál volna, több mindent tarthatnál a kezedben, mint most.Így viszont kezedbe kapod a végkielégítést, egy fehér papírfecnit rajta a gyűlölt kérdéssel, amit aztán feltehetsz a századik "nem merem" polcodra: Mi lett volna ha...? Rongyosra sírhatod az elkövetkezendő egy hetet, aztán bedobhatod a szemétbe és tehetsz ezer meg ezer hazug fogadalmat újra, amiket aztán megszegsz majd megint . Megszeged őket, mert neked kell, hogy hazudjon a világ, csak hogy elhidd, hogy igaz ami szép és nem múlik sohasem. Dacos kölyök módjára követeled, hogy ámítsanak, annyira akarod, hogy talán már valóra is válhatna, de akkor megint meghátrálsz, felborítasz mindent, porig égetsz reményt és hitet, majd elmerülsz az önsajnálatban. Neked nem elég a jó és nem kell tökély, neked mindig az kell, ami nem lehet a tiéd, kell, ha mocskos és fáj, kell, ha úgy ragyog, hogy mellette csak pondrónak érzed magad. Akarod, mert nem lehet a tiéd.
Most viszont csapdába estél, szerencsétlenül vergődsz a hálóban, mely tulajdonképpen egyáltalán nem volt vonzó számodra, de ezúttal te lettél a vad és elejtettek. Sikerült, pedig azt hitted befolyásolhatod. Tévedtél. A vadász meglőtt és te vérzel. Őt nem érdekli. Észre sem vette talán, feladta a vadászatot, azt hitte megszelídültél csupán és te hiába nyüszítesz kínkeservesen, ő egyáltalán nem veszi észre mit tett. Kedvességével csak százszor többet árt, midőn újra vaddá avanzsál, te már nem lehetsz vadász mellette, más viszont bátran elejtheti, míg te kikéred magadnak, de minek? Fogalma sincs mit tett.
Pedig fáj. Nagyon. Olyan égetőn és csípősen, de ha valaki be akarná kötözni, el akarná szorítani a vérzést, te harapnál, rúgnál, támadnál, hogy ne érjen hozzád. Mert az a te sebed. Tőle kaptad. Csak ő kötözheti be, csak ő ápolhatja, csak ő súlyosbíthatja. Csak miatta vagy hajlandó újra és újra megígérni, megcáfolni, mosolyogni, eljátszani, eltakarni,megkeresni. Csak általa láthatsz lehetőségfoszlányokat olykor és csak ő tud annyira elbizonytalanítani, hogy újra és újra megfutamodj. Szánalmas, miként válik a vadászból vad, mely bárgyú mosollyal gyönyörködik önnön sebében és bálványozza a vadászt, ki meglőtte, kit előtte még zsákmányának sem fogadott volna most meg..., maga fölé helyezi és nem marad semmije, csak az a szánalmas bárgyú mosoly, mely szétterül vonásain, melyből tudhatod, hogy Vele van dolgod: Az örökké boldog reménytelen szerelmessel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése