Fáradt vagyok, meggyújtok egy cigit,
míg készül a kávé, elszívom.
Benn a konyhában, hiábavaló kimenni
az erkélyre, vagy teraszra,
hisz dohányszagú már minden bútorom.
Lefő a nedű, a csikket elnyomom,
ébresztőmet bögréből kortyolom,
közben újabb cigarettát gyújtok.
A kávét cukor és tej nélkül iszom,
úgy feketén, keserűn, forrón.
A reggeli kávém, pont, mint az életem:
Keserű és sötét.
Se kutya, se gyerek, se feleség...,
s az egésznek, ez csak a fele még!
A munkám romokban, s a nejem
-mert már nincs, de volt-,
beleunt az egészbe és elhagyott.
A lakásomban rendet ember rég rakott,
én meg már nem is akarok.
Arra a kis időre ugyan minek?
Nem fizetem a hitelt, úgy is elveszik.
Akkor az aluljáróban rendezek be majd egy szobát,
had' nézzen a sok ember, hogy "Na hát!
Micsoda cserszín konyhabútor, ez igen!
Sokra tetszett vinni!"
De a kávéról leszokom majd,
cigit sem veszek.
Kiteszek egy kalapot
s azzal kéregetek.
Egy nap, egy zsömlét,
netán kettőt eszek,
ha megszán a többség.
Nem hallgatom majd, a főnököm, hogy kiabál,
lehet kirándulok is sokat, ha jön a nyár.
Nem jön vízdíj, villany meg gáz,
nem csönget a behajtó, hogy "Jól vigyázz,
mert elveszem mindened!"
A magamfajta ezen csak jót nevet.
Mert nem lesz csengőm, nem lesz hitelem,
nyugodt lesz végre egyszer az életem.
Az után, ha újra kávét iszom mégis,
cukorral, tejjel, habbal iszom én is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése