Milyen messze sodor még minket ez a világ?!

Tudtam, hogy tovább állok,
vándor madár vagyok régen.
Azzal, hogy maradhatok,
nem is tudom, mit reméltem.

Felszáradt könnyek nyoma,
miket újabbak követnek.
Egy szebb jövő reményében
e falak is kivetnek.

Gyökereit kitépve,
most átültetik újra...
Attól, hogy más talajt kap,
nem lesz még új fa.

Nem rügyezik, nem ad gyümölcsöt sem
többé talán soha,
otthonától -ha volt is neki-
az élet rég elsodorta.

Szíve nem lakik sehol,
egy talaj sem övé.
Vándormadarak hontalan leple
ereszkedik fölé.

Ha egy csendes dallam útra kél
átsöpörve a kihalt aluljárók kongó ürességén,
egy élet akkor véget ér,
fejet hajtva a sors kegyetlen ügyességén.

Minden vándor madár,
minden hontalan fa
ugyanazon úton jár
a magánnyal haladva.

S a madarak olykor, egy dalba kezdenek
sirató dal ez, mit kevesen ismernek.
Egy fáról szól, ki végül már nem mert szeretni,
egy fáról szól, aki szeretett volna örökké feledni.