Azt hiszem, jobban szeretek olyan dolgokról írni, melyek kavargó képzeletem torzszülötteiként érkeznek ebbe a világba. Nos, ez a történet éppenséggel nem ilyen. A történetet, amit most elmesélni készülök, az Élet alkotta. Bizony, az a nagy betűs, aki nem kérdez és nem felel, ő akinél nincs pardon.
Anyám egészen fiatalon, huszonhárom éves korában hozott a világra, apám alig töltötte a tizennyolcat. Azt hiszem, születésem napján egyikük sem gondolt arra, meddig fajulhat egy éretlen vadházasság. A gondok talán velem együtt érkeztek volna?! Sosem fog kiderülni.
Életem második évének közepe felé botladoztam, amikor megfogant a testvérem. Apám addigra egy másik emberré változott, habár az is lehet, hogy levetkőzte a korábbi maskarákat, melyek alól elő bukkant ő maga. Az éjjeli kimaradások, viták és a pénz rohamos fogyása keserítették meg napjainkat. Ilyen körülmények között nyilván nem meglepő, hogy a kis magzat nem várt ajándékként érkezett, melyre édesanyám „vissza a feladónak” cimkét ragasztott. Ki is tűzték halálának időpontját, ám az nap reggel nem tudtak felébreszteni. Anyu szörnyen megrémült, hisz hiába keltegette a törékeny apróságot, aki akkoriban a mindenét jelentette, az nem nyitotta ki szemeit.
Ekkor dőlt el, hogy a testvérem életben marad. A ''csomagküldő szolgálat'' helyett engem vitt orvoshoz, így kilenc hónap múlva mégiscsak új élet született.
A tizennyolc éves fiú addigra huszonkettő lett, ám az évek mit sem javítottak elkorcsosodott személyiségén. Mint anya és, mint nő is ott akarta hagyni az állattá lett férfit; hiába. A huza-vona másfél évig tartott, egészen addig a ''felejthetetlen'' estéig. A korábbi biztos lakás ekkorra egy ''hatalmas befektetés'', majd a bukás ára lett. Három főre csökkent családunk menekült a negyedik elől.
Egy Káposztás megyeri albérletben aztán újra ránk talált. Estétől, késő éjszakáig nyomta a csengőt, míg mi odabent azt vártuk, hogy véget érjen. Miután a csengő fülsértő hangja elnémult azt hittük, fellélegezhetünk; persze nem így volt. Korábbi tevékenységét megunva, ököllel támadt a faajtónak, mely maga is csak áldozat volt, így nem kellett sok, hogy kiszakadva az ajtókeretből, megadja magát.
A képek, melyeket a három éves kislány tudata mélyen elraktározott összemosódnak. Egy pillanat műve volt minden. Egyszer még az ablak alatt lévő matracon ágaskodva fürkésztem a város fényeit -erre pontosan emlékszem, talán ekkor láttam először éjjeli fényeket, a szikrázó várost-, és meredten azt suttogtam magam elé: ''Anyu, most végünk!'' Legközelebb már arra eszméltem, hogy hatalmas rózsaszirmok borítanak mindent.
Vér. Anyu vére. Egy kisded ül a konyhakövön elterülő vértócsában. E groteszk kép hozta magával a helyzet súlyosságának felismerését.
Csönd. Nem az idilli, békés és meghitt, hanem beletörődő, tehetetlen és rettegő. Éppen olyan, mint a falból -a szőnyeg és a szekrény között lógó- kitépett telefon.
Az éjjelt -emlékeim szerint- ijesztő gyorsasággal követte a pirkadat, majd váltotta fel a reggel. Anyu, mintha mi sem történt volna munkába indult. Persze ott aztán azonnal észre vették sérülését és előbb egy kórházba, majd a rendőrségre irányították.
Látlelet: Törött orr- és szilánkos arccsont. Nyolc napon túl gyógyul. Egy darab papír szerint ez történt az nap este. Ennyi. Pont. De vajon az hova van leírva, hogy az egyéb sérülések mennyi idő alatt gyógyulnak be végleg?! Ki mondja meg, hogy a vértócsában ücsörgő öcsém látványa mennyi idő alatt homályosul el? Ki feledteti el az azt követő időszakot, a bébihotelt, az anyaotthont és még számtalan olyan élményt, amit kimondani, leírni is irtózom?!
Senki. Hisz nem beszélek erről. Miért tenném? Min változtatna? Rajtam biztosan nem, a múltat pedig szintén nem lehet semmissé tenni, az egyetlen vigasz maga a szó: múlt. Elmúlt.
Persze nem gond, nyolc napon túl gyógyul. Hogy mennyivel ''túl''?!
Nem tudja senki...
Anyám egészen fiatalon, huszonhárom éves korában hozott a világra, apám alig töltötte a tizennyolcat. Azt hiszem, születésem napján egyikük sem gondolt arra, meddig fajulhat egy éretlen vadházasság. A gondok talán velem együtt érkeztek volna?! Sosem fog kiderülni.
Életem második évének közepe felé botladoztam, amikor megfogant a testvérem. Apám addigra egy másik emberré változott, habár az is lehet, hogy levetkőzte a korábbi maskarákat, melyek alól elő bukkant ő maga. Az éjjeli kimaradások, viták és a pénz rohamos fogyása keserítették meg napjainkat. Ilyen körülmények között nyilván nem meglepő, hogy a kis magzat nem várt ajándékként érkezett, melyre édesanyám „vissza a feladónak” cimkét ragasztott. Ki is tűzték halálának időpontját, ám az nap reggel nem tudtak felébreszteni. Anyu szörnyen megrémült, hisz hiába keltegette a törékeny apróságot, aki akkoriban a mindenét jelentette, az nem nyitotta ki szemeit.
Ekkor dőlt el, hogy a testvérem életben marad. A ''csomagküldő szolgálat'' helyett engem vitt orvoshoz, így kilenc hónap múlva mégiscsak új élet született.
A tizennyolc éves fiú addigra huszonkettő lett, ám az évek mit sem javítottak elkorcsosodott személyiségén. Mint anya és, mint nő is ott akarta hagyni az állattá lett férfit; hiába. A huza-vona másfél évig tartott, egészen addig a ''felejthetetlen'' estéig. A korábbi biztos lakás ekkorra egy ''hatalmas befektetés'', majd a bukás ára lett. Három főre csökkent családunk menekült a negyedik elől.
Egy Káposztás megyeri albérletben aztán újra ránk talált. Estétől, késő éjszakáig nyomta a csengőt, míg mi odabent azt vártuk, hogy véget érjen. Miután a csengő fülsértő hangja elnémult azt hittük, fellélegezhetünk; persze nem így volt. Korábbi tevékenységét megunva, ököllel támadt a faajtónak, mely maga is csak áldozat volt, így nem kellett sok, hogy kiszakadva az ajtókeretből, megadja magát.
A képek, melyeket a három éves kislány tudata mélyen elraktározott összemosódnak. Egy pillanat műve volt minden. Egyszer még az ablak alatt lévő matracon ágaskodva fürkésztem a város fényeit -erre pontosan emlékszem, talán ekkor láttam először éjjeli fényeket, a szikrázó várost-, és meredten azt suttogtam magam elé: ''Anyu, most végünk!'' Legközelebb már arra eszméltem, hogy hatalmas rózsaszirmok borítanak mindent.
Vér. Anyu vére. Egy kisded ül a konyhakövön elterülő vértócsában. E groteszk kép hozta magával a helyzet súlyosságának felismerését.
Csönd. Nem az idilli, békés és meghitt, hanem beletörődő, tehetetlen és rettegő. Éppen olyan, mint a falból -a szőnyeg és a szekrény között lógó- kitépett telefon.
Az éjjelt -emlékeim szerint- ijesztő gyorsasággal követte a pirkadat, majd váltotta fel a reggel. Anyu, mintha mi sem történt volna munkába indult. Persze ott aztán azonnal észre vették sérülését és előbb egy kórházba, majd a rendőrségre irányították.
Látlelet: Törött orr- és szilánkos arccsont. Nyolc napon túl gyógyul. Egy darab papír szerint ez történt az nap este. Ennyi. Pont. De vajon az hova van leírva, hogy az egyéb sérülések mennyi idő alatt gyógyulnak be végleg?! Ki mondja meg, hogy a vértócsában ücsörgő öcsém látványa mennyi idő alatt homályosul el? Ki feledteti el az azt követő időszakot, a bébihotelt, az anyaotthont és még számtalan olyan élményt, amit kimondani, leírni is irtózom?!
Senki. Hisz nem beszélek erről. Miért tenném? Min változtatna? Rajtam biztosan nem, a múltat pedig szintén nem lehet semmissé tenni, az egyetlen vigasz maga a szó: múlt. Elmúlt.
Persze nem gond, nyolc napon túl gyógyul. Hogy mennyivel ''túl''?!
Nem tudja senki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése