Marionett bábu

Sötét, kopár bútorok, semmitmondó rideg üresség. A falakon csak a csend egyetlen visszafogott sikolya zeng mintegy kettészakítva a korábbi hangok zajos áriáját.

Elmúlt. A meleg nyár egyszer csak átfordult a hűvös őszbe anélkül, hogy megtudnánk mondani pontosan mióta is kell kiskabát, ha kimegyünk az utcára. Nem tudjuk. Egyszerűen azóta mióta hűvös van; no de mióta van hűvös? Ugyan kit érdekel ez, amikor az emberek rohanó sokasága magával ránt a semmibe, hogy dolgozz velük éjt nappallá téve?! Mert ezt teszik és teszed te is. Dolgozol, mint holmi robot, élsz és nem veszed észre magad körül a világot, azt hiszed, amit élsz az a világod. Nem látod az első faleveleket megsárgulni és az első bimbók virágfakadását sem csodálhatod. Azt gondolod ez az élet, miközben nem érted, miért nem ért meg az ártatlan gyermek, aki látja még a fákat és elhiszi, hogy megéli a százat ráncok nélkül.
Sötét, kopár bútorok, semmitmondó rideg üresség. A falakon csak a csend egyetlen visszafogott sikolya zeng, mintegy kettészakítva a korábbi hangok zajos áriáját.
Élsz? Nem inkább halva születtél?! Arra kárhoztatva, hogy soha ne tudhasd, hogy Mennyek országa, ahová olyannyira vágysz elszalad melletted a múló örömök, az apró csodák képében amelyeket nem érsz rá észrevenni. És azt gondolod, így kell élni? Félni, hogy megöregszel, hogy aki te vagy az majd senkinek nem kell?! Feladni minden vágyat, mert az bűnös s a pokolba ránthat?! Árnyék vagy. Az életnek puszta imitátora az életed, de te élheted, ameddig elhiszed. Bábmester lehetnél, de te bábbá avanzsáltál, életet nyertél, de te halottnak álltál.
Marionett bábu: ennyi az ember,holtában él, mert éltében nem mer.