A Magányos Sára

Név nélküli arcokat festett a vászonra, a poros padlás korhadó gerendái között, az egyetlen helyen, ahol képes volt élni. Új világot szült itt a képzelet, melynek egyedüli lakója volt Ő.
Olykor-olykor eltűnödtem a mestert figyelve, vajon nem magányos-e, abban a képzelt világban, melyből kilépni képtelen, s melybe be nem léphet senki más. Aztán megnyugodtam: ő nem lehet magányos. Lelke túl közel volt az éghez, ahhoz a fölöttünk lévő birodalomhoz, mihez egykor mindannyian tartoztunk. Ki tudja, talán a véletlen műve csupán, hogy velünk, halandókkal, őt is letaszították a Földre élni. Börtön volt ez számára, egy olyan börtön, ahol a rabtársai nem értik, miért nem érzi jól magát, hisz szabadok, mind szabadok. Csak ő...csak ő érezte rabnak magát. Józan volt a bolondok között, de hát ahogy lenni szokott a bolondok voltak többségben, hát ő, az épelméjű számított bolondnak a többséggel szenben.
Arc nélküli neveket őrzött a szívében, kik valaha létező világának részét képezhették. Noha sohasem mondta ezt ki egyértelműen, aki kicsit is ismerte, mégis tudhatta róla. Kevesen voltunk ilyenek, néhány pók a cserepek között, egy Sára nevű egér, akit nem volt szíve elveszejteni, meg én, a fiatal, kócos kisfiú a szomszédból, az, aki éppenséggel akármelyikőtök szomszédja lehetne, az, aki semmivel nem rí ki a tömegből és valószínűleg észre sem veszed, ha szembejön az utcán. Egyébként sem a családjáról, sem a barátairól nem volt tudomásom, mintha soha nem is léteztek volna, mintha tényleg egyszerűen csak egy felhő pereméről esett volna le, merő véletlenségből. Hogy miből élt, mit dolgozott korábban, nem kérdeztem. Belegondolva, egészen keveset beszélgettünk. Inkább ő beszélt, de olyankor sem igazán hozzám. Mondhatni csak beletörődött a jelenlétembe, kedvesen megborzolta néha a hajamat, akkor is, amikor már olyan magasra nőttem, hogy csak nyújtózva érte fel a fejem búbját. Ha beszélt, többnyire összefüggéstelennek tűnő történeteket szőtt; saját életének egy-egy részletét, Sárának, az egérnek címezve, noha mesélés közben végig rám nézett. A képei színesek, nagyon színesek voltak, vonalvezetése határozott, témái változatosak, elgondolkodtatóak. Az a fajta művész volt, akit kevesen ismernek csak, de azon kevesek őszinte híveié válnak. Egyetlen festményét sem tette pénzzé. Ajtók, ablakok voltak ezek számára, hézagok az ég és a Föld között.
A nap melegen szűrődött be a padlás gerendái között, megvilágítva az egyetlen dolgot, amit hátrahagyott maga után. A meglepettségtől, a tescsészét is kiejtettem a kezemből, amit szokásomhoz híven neki készültem átadni. Az összes ecset, a különféle anyagok, vásznak, mind eltűntek vele és az eddigi alkotásaival együtt. Egyetlen képet hagyott hátra maga után, ami egy csésze gőzölgő teát ábrázolt, a kis sámlin, amire a teáját szoktam tenni, hátoldalán a következő üzenet volt olvasható: "Hazamegyek. Kérlek etesd Sárát és élj boldogan ebben a házban, mától a tiéd! Nekem többé nincs szükségem házra. A kép köszönet, azért a rengeteg teáért."
A földre rogytam, felvettem a csészét, a sámlira tettem, melynek lábánál megjelent Sára. Egymást néztük, mi mást tehettünk volna?! Mindketten elveszítettünk egy barátot, ketten maradtunk abban a hatalmas házban. Az nap festettem életemben először. Az első és mindmáig leghíresebb képem született meg akkor: a Magányos Sára.