Aludni akarok, de félek az ébredéstől. Szerelmes vagyok az álmaimba, és szenvedek a valóság fogságában. Szeretnék bízni, de tudom, hogy becsaptok, szeretnék hinni de félek hazugság minden. Álmodni akarok, de minden álom hamis, reális akarok lenni, de a valóság is hazug, álnok, kétszínű. Nem hiszek semmiben, félek hinni. Aki hisz bolond, és aki bolond az boldog. Meg akarok bolondulni, bár csak őrült lehetnék, csak egy kicsit bolond, hogy élvezhessem a kínokat, és szépnek lássak mindent. Bolond a világ, és engem nem enged beleőrülni, bolondok az emberek, és furcsán méregetnek engem, mintha csak legalább annyira-vagy még inkább- furcsa volnék, mint ők maguk. Félek, hogy sosem lesz vége. Más a haláltól fél, én attól, hogy nincs ilyen. Nem akarok meghalni, de az örök élet sem kecsegtető számomra. Valójában mindannyian halottak vagyunk, csak még élünk, de magunkban hordozzuk a halál csíráját, akár tetszik-akár nem. Mit is jelent meghalni? Talán csak egy újabb álomba zuhanunk, olyanba, ami legalább annyira valósnak tűnik, mint ez. Mi választja el a valóságot az álmoktól?! Azt hiszem csak annyi, hogy álmainkban határtalanul boldogok lehetünk, de, ha rosszra fordulna minden, ott van az ébredés, mint mentsvár. Lehet, hogy a valóságból, a halál az ébredés. Fel akarok ébredni, de nem akarom elveszíteni az álmaimat! Félek az ébredéstől, és félek hinni az álmokban. Furcsa vagyok. Az egyetlen furcsa valami, vagy valaki, aki egyszerre épeszű, és bolond. Aki egyszerre remél és fél. Aki legszívesebben ébren álmodna. Csak én vagyok, nem tudom miért vagyok itt, és azt sem, hogy meddig maradhatok, de amíg itt vagyok megpróbálom jól érzeni magam, és adni világnak, az embereknek. Építeni akarok, és szeretni, de biztos, hogy nem fog menni hibák nélkül. Nézzétek el nekem, még csak most tanulok élni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése