s mert égette, hát gyorsan lenyeltem.
Vicces. Kezdetben az a baj, hogy forró,
aztán a végén, mikor a nagyja már elfogyott,
de még nem egészen,
elfintorodunk: "Pfújj, ez kihűlt!"
Valós dolgok ezek, melyeken persze
eltűnődni nincs egy perce
sem senkinek, csak nekem.
Az én időm -e tekintetben- végtelen.
Most is az ablakpárkányban ülök és bámulok a mélybe...
Nem is olyan mély..., csak a másodikon vagyok,
ha leesnék most innen sem esnék olyan nagyot.
Alám libbene egy felhő, vagy finoman elkapnának a fák ágai,
hogy ne fájjon, mert nekem nem fájhat semmi!
Hiszen, ez az én világom,
a zsinórokat én rángatom,
s, ha valaki nem tetszik, kis kezemmel megragadom,
megragadom..., s a világ másik felére rakom.
Engem köszöntenek énekükkel a madarak,
miattam kel fel csak a Nap,
az eső is azért esik, hogy szép virágaim nagyra nőjenek.
Mi az, amit én meg nem tehetek?!
Helyetted nem szerethetek.
Ha az lenne a kívánságom,
hogy szivárvány-csúszda nyúljon
két felhő közé,
nyomban úgy lenne.
De ha szemedbe nézve előtted állok,
annyira nagyon tehetetlenné válok.
Kezemben tartva az egész világot
egyetlen egyet, csak egyet kívánok:
Szeress engem mindig és igazán!
Te persze erre vállat vonsz, csak úgy lazán,
félszegen, mint mindig,
úgy teszel, mintha nem értenéd,
pedig érted. Hogy mit érzek, te azt pontosan tudod!
Te, az egyetlen, kinek nincsen zsinórod,
melyen rángassalak.
Micsoda egy szörnyű, pökhendi alak!
Megragadhatnálak,
letehetnélek valahol,
ahol többé nem látlak...,
csak tudod akkor
utánad kéne mennem...
A kávé kihűlt. Már nem is kávé igazán,
csak valami hideg, barna trutyi.
Nem is értem, hogy tudtam egykor
kávénak nevezni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése