Amikor egy gyermek világra jön magában hordozza a világ minden kincsét és csodáját, csak mi már elfelejtettük mindezt így csupán egy részét vesszük észre mindannak, amit magában rejt. Ez az apró törékeny test egy egész életet hordoz a keblében, a sorsát és mindazt a tudást, amire már korábban szert tett, mindazonáltal a végzetét is ebben az apró kis testben hordozza. Akárki is jön a világra magával hozza az elmúlás apró kis magját, mely vele együtt növekszik, nyiladozik, majd a virágfakadásnál az élet kialszik. Vannak lassan nyíló gyönyörű rózsák, melyek sokáig nem fakasztanak virágot és gazdájuk így hosszú életet élhet. Ám vannak gyorsan fejlődő, tiszta gyermeki virágok, akik túl hamar akarnak kinyílni, amikor annak még nincs ott az ideje. Az ilyen virágok idejekorán virágot bontanak, s akik a keblükben hordozták a türelmetlen kis virágot, szintén hamar költöznek az angyalok közé.
Amikor még egészen kicsi voltam mindig azt mondtam, hogy az én kis virágom, érzem nagyon nyugtalan és szeretne már kivirágozni. Édesanyámék nem értették ezt és azt mondták csacsiságokat beszélek. Később már nem emlékeztem a kis virágomra, azonban hat évesen is azt állítottam, hogy én tíz éves koromban fogok meghalni. A szüleim ezen nagyon felháborodtak és megszidtak, hogy ne beszéljek ilyen szamárságokat, csúnya dolog hazudni. Ettől kezdve nem voltam hajlandó többé megszólalni, hiszen minden gondolatom e körül forgott és még véletlenül sem szerettem volna, ha újra hazugnak neveznek. Azt gondoltam, hogy a csend a legőszintébb dolog a világon. Amikor valaki szóra nyitja a száját, minden bizonnyal szeretne valamit a szavai mögé bújtatni. Talán egy érzést, egy vágyat, vagy egy titkot. Édesanyámék nagyon sokféleképpen szerettek volna rábírni a beszédre, hiszen tudták, hogy képes vagyok rá. Próbáltak jutalommal, vagy éppen sokszor, sokféle büntetéssel célt érni az ügyben, mindhiába. Tulajdonképpen már abban sem voltam biztos, hogy még megvan a hangom, mert hiszen ha az ember ilyen hosszú ideig nem szólal meg, elkezd kételkedni abban, hogy egyáltalán képes e még rá. Furcsa dolog, hogy valaki, aki tudja magáról, hogy beszédképes mégis kételkedni kezdjen ebben csak azért mert régen beszélt. Mindazonáltal engem ez cseppet sem foglalkoztatott, ugyanis a tizedik születésnapom közeledtével egyre nyugtalanabb lettem. Éreztem, hogy közeleg valami, csak nem tudtam ezt a valamit szavakba foglalni. Egy héttel a születésnapom előtt nagyon megbetegedtem, belázasodtam és a lázam az Istennek sem akart lemenni; végül kórházba kellett mennem. Nem nagyon ettem, a napjaimat alvással töltöttem és nagyon gyengének éreztem magam. Folyadékhoz is csak infúzión keresztül jutottam és a táplálékot is nagyjából ilyen módon vettem magamhoz. Az egy hét alatt nagyon lesoványodtam és amikor éppen a születésnapom előtti estén megnéztem magam a fürdőszoba tükrében, igazán úgy gondoltam, hogy az ott a tükörben nem én vagyok. A szemeim karikásak voltam, pedig -mint említettem- egész napokat aludtam át. A korábban bájos pufók arcom beesett, szemem ében színe kifakult. Nem én voltam. Bár anyukám váltig állította, hogy hamarosan meggyógyulok, mégis láttam szemeiben a kétségbeesést, szavai mögött a kihunyt reményt. Ennyi némaságban eltöltött év után nagyon is tudtam, mit rejtenek a szavak. Tudtam, édesanyám szavai csak számomra szolgálnak megnyugtatásul, s mintegy meseszerűen saját magát is ezzel próbálja vigasztalni, még akkor is, ha mélyen a lelkében tudja, hogy ezek a szavak mind csak egy-egy hazugság eszközéül szolgálnak.
Másnap reggel esett az eső. A kórterem ablakaira ráült a pára, így csak elmosódott alakokat lehetett látni a parkoló felől, amerre az ablakom nézett. Anyám az ágyamra dőlve aludt, biztosan egész éjjel virrasztott, s éppen hogy néhány órája csukódhattak le szemei. Tekintetemet végigfuttattam a szoba berendezésén: a széken melyre anyám kabátja hanyagul le volt terítve, majd édesanyámon. Néhány percig még az eső halk kopogását hallgattam az ablakon, majd egy apró sóhaj után megérintettem édesanyám vállát. Ijedten kapta fel a fejét, majd szemeit rögtön rám emelte, s aggódva kezdte arcomat kémlelni. Én csak mosolyogtam, majd megpróbáltam erőt gyűjteni, mert nem voltam benne biztos, hogy képes leszek rá. Végül lehunytam szemeimet és halkan csak annyit suttogtam: "szeretlek". Csukott szemeimen át is láttam édesanyámon a megdöbbenést és a félelmet. Tudom, érezte, hogy ez volt a búcsú. Szinte láttam az apró kis drágaköveket gyülekezni a szemei sarkában, majd éreztem, ahogyan egy könnycsepp érinti meg jobb kézfejemet és az után nem éreztem többé semmit.
„Sohasem hazudtam” - gondoltam magamban, amikor elhagytam a kis fehér kórtermet, majd lassan a város, a felhők felé emelkedtem és nem tudtam, hogy mi vár rám, de éreztem, hogy már nem fáj. Tudtam, olyan helyre megyek, ahol nem lesznek szavak, csak nagyon sok apró tarka virág…
Amikor még egészen kicsi voltam mindig azt mondtam, hogy az én kis virágom, érzem nagyon nyugtalan és szeretne már kivirágozni. Édesanyámék nem értették ezt és azt mondták csacsiságokat beszélek. Később már nem emlékeztem a kis virágomra, azonban hat évesen is azt állítottam, hogy én tíz éves koromban fogok meghalni. A szüleim ezen nagyon felháborodtak és megszidtak, hogy ne beszéljek ilyen szamárságokat, csúnya dolog hazudni. Ettől kezdve nem voltam hajlandó többé megszólalni, hiszen minden gondolatom e körül forgott és még véletlenül sem szerettem volna, ha újra hazugnak neveznek. Azt gondoltam, hogy a csend a legőszintébb dolog a világon. Amikor valaki szóra nyitja a száját, minden bizonnyal szeretne valamit a szavai mögé bújtatni. Talán egy érzést, egy vágyat, vagy egy titkot. Édesanyámék nagyon sokféleképpen szerettek volna rábírni a beszédre, hiszen tudták, hogy képes vagyok rá. Próbáltak jutalommal, vagy éppen sokszor, sokféle büntetéssel célt érni az ügyben, mindhiába. Tulajdonképpen már abban sem voltam biztos, hogy még megvan a hangom, mert hiszen ha az ember ilyen hosszú ideig nem szólal meg, elkezd kételkedni abban, hogy egyáltalán képes e még rá. Furcsa dolog, hogy valaki, aki tudja magáról, hogy beszédképes mégis kételkedni kezdjen ebben csak azért mert régen beszélt. Mindazonáltal engem ez cseppet sem foglalkoztatott, ugyanis a tizedik születésnapom közeledtével egyre nyugtalanabb lettem. Éreztem, hogy közeleg valami, csak nem tudtam ezt a valamit szavakba foglalni. Egy héttel a születésnapom előtt nagyon megbetegedtem, belázasodtam és a lázam az Istennek sem akart lemenni; végül kórházba kellett mennem. Nem nagyon ettem, a napjaimat alvással töltöttem és nagyon gyengének éreztem magam. Folyadékhoz is csak infúzión keresztül jutottam és a táplálékot is nagyjából ilyen módon vettem magamhoz. Az egy hét alatt nagyon lesoványodtam és amikor éppen a születésnapom előtti estén megnéztem magam a fürdőszoba tükrében, igazán úgy gondoltam, hogy az ott a tükörben nem én vagyok. A szemeim karikásak voltam, pedig -mint említettem- egész napokat aludtam át. A korábban bájos pufók arcom beesett, szemem ében színe kifakult. Nem én voltam. Bár anyukám váltig állította, hogy hamarosan meggyógyulok, mégis láttam szemeiben a kétségbeesést, szavai mögött a kihunyt reményt. Ennyi némaságban eltöltött év után nagyon is tudtam, mit rejtenek a szavak. Tudtam, édesanyám szavai csak számomra szolgálnak megnyugtatásul, s mintegy meseszerűen saját magát is ezzel próbálja vigasztalni, még akkor is, ha mélyen a lelkében tudja, hogy ezek a szavak mind csak egy-egy hazugság eszközéül szolgálnak.
Másnap reggel esett az eső. A kórterem ablakaira ráült a pára, így csak elmosódott alakokat lehetett látni a parkoló felől, amerre az ablakom nézett. Anyám az ágyamra dőlve aludt, biztosan egész éjjel virrasztott, s éppen hogy néhány órája csukódhattak le szemei. Tekintetemet végigfuttattam a szoba berendezésén: a széken melyre anyám kabátja hanyagul le volt terítve, majd édesanyámon. Néhány percig még az eső halk kopogását hallgattam az ablakon, majd egy apró sóhaj után megérintettem édesanyám vállát. Ijedten kapta fel a fejét, majd szemeit rögtön rám emelte, s aggódva kezdte arcomat kémlelni. Én csak mosolyogtam, majd megpróbáltam erőt gyűjteni, mert nem voltam benne biztos, hogy képes leszek rá. Végül lehunytam szemeimet és halkan csak annyit suttogtam: "szeretlek". Csukott szemeimen át is láttam édesanyámon a megdöbbenést és a félelmet. Tudom, érezte, hogy ez volt a búcsú. Szinte láttam az apró kis drágaköveket gyülekezni a szemei sarkában, majd éreztem, ahogyan egy könnycsepp érinti meg jobb kézfejemet és az után nem éreztem többé semmit.
„Sohasem hazudtam” - gondoltam magamban, amikor elhagytam a kis fehér kórtermet, majd lassan a város, a felhők felé emelkedtem és nem tudtam, hogy mi vár rám, de éreztem, hogy már nem fáj. Tudtam, olyan helyre megyek, ahol nem lesznek szavak, csak nagyon sok apró tarka virág…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése