A sors játéka

Hervadt rózsaszálra, nem száll a méhecske,
törött szárnyú pillangó csak, mi oltalmát kereste.

Valahol messze, a sötét ég alatt,
a fürdőszoba kövén fekszik egy alak.
Bőre fehér, és hideg a teste,
életének napján ez most az este.

Vörösben úszik a hófehér csempe,
s rajta fekszik ő, kinek már nincs lelke.
Nem csak vére, könnye is fojt,
neki, kinek magányos léte volt.

Nyikorogva tárul a fürdőszoba ajtó,
s belép rajta, ki talán nem is való'.
Fekete a ruha melyben a holtesthez lép,
fekete külseje tükrözi életét.

Mert élt, valamikor, régen...
emberi testben és létben.
A sors azonban nem kímélte,
minden tréfájának kitette.

Fájdalmában, magányában nem volt vele senki,
az élet helyett, a halált, könnyebb volt követni.
Ám ekkor sem nyugodhatott, szenvedhetett csendben,
mint az élet, a szerencse is épp úgy hagyta cserben.

Két fekete szárnyat kapott, s lett egy feladata,
Hogy óvja az egyetlent, aki megsiratta.
Ám nem volt elég erős, és bátor sem igazán,
hogy ismét osztozkodjon egy halandó baján.

A törékeny életet figyelemmel kísérte,
egy idő után, szinte már önmagát nézte.
Ugyanúgy szenvedett,ugyanazt kapta,
a sors őt is éppen ugyanúgy ugratta.

Tudta mire készül, hisz ő is ezt tette,
ám magában az emléket már régen eltemette.
Nem akarta hagyni nyújtotta a kezét,
ám nem érhette el a halandók életét.

Miután meghalt, nem ejtett könnyet,
azt hitte nem is tud, de nagyot tévedett.
Megsiratta az egyetlent, ki érte könnyet ejtett
Majd egy szebb jövőre várva, mosolygott egyet.

Kereste a lelkét, hogy együtt mehessenek,
de a sors ennyi boldogságot, sem engedett.
Fájó, keserű mosolya alatt,
fejébe férkőzött a kínzó gondolat.

A sors kegyetlenül, lehelte, súgta,
s e szavak súlyát feledni, sohasem hagyta:

"Hervadt rózsaszálra, nem száll a méhecske,
törött szárnyú pillangó csak, mi oltalmát kereste..."