Zokog a világ....
Az alagúton át a metrón ülve,
monoton hangzik újra a fülbe':
"Kérjük kedves utasainkat..!"
Az utasok meg nyelik a válaszaikat,
hogy 320 a vonaljegy natúr...,
Persze, hogyne, a BKV nagy úr!
Megveszem, hogy elővegyem,
az állomás területén
kérhetik a menetjegyem...
Az élet útjára is váltottam egy jegyet,
csak az árakról szólni elfelejtettek,
úgyhogy most épp megfizetek érte.
Kérdőn nézek gyakran az égre,
hogy mennyi az annyi
és lehet e részletre,
vagy halasztani egy következő életre.
Ha lehetne halasztás, akkor most gyűjtögetnék,
meg tenném ezt is meg azt is..,
mindent, amit csak tehetnék!
Elvárások nélkül, hittel és munkával,
mert annyi minden nem megy első próbával...!
Leszállok a metróról, felmegyek a lépcsőn,
zuhog az eső és nincs nálam az ernyőm.
Pocsolyába lépek, vizes lesz a zoknim,
kabát sincs rajtam, elázik a pulcsim.
A víztükörbe nézve önmagamat látom,
se rang, se név, se mosoly a számon.
Nekem ilyen egy szép pillanat,
senki vagyok a talpam alatt!
Zokog a világ, zakatol a metró,
és csattog, csak csattog
az Égi lyukasztó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése