Közhelyek között vergődve, nincs szükségem miértekre, csak a hogyanokra vagyok kíváncsi! Hogyan?
Most élvezem ezt, hogy elmerülök önnön magamban és boldog vagyok, mert azt teszem, amit akarok!
Egy-egy hullámvölgy van persze, félnapok, éjszakák, aztán minden megy tovább a maga útján, azon a színesen, amin én is járok. Fűben fetrengeni, festékben tapicskolni, enni egy fagyit, vagy hármat egymagamban, elmerülve a csöndemben, mert kell, mert néha semmi szükségem társaságra. Néha jól esik leülni a vasúti felüljárón és csak bámulni a végtelenbe vesző síneket, vonat is jön olykor, kék, vagy piros... akkor mindig integetek lefelé, akkor is ha nem láthatja senki, csak mert jól esik. Nem szól rám senki, hogy mennyek arrébb, nem kérdezik meg jól vagyok e és ez pont így tökéletes! Az emberek elől amúgy sem szükséges elbújni, mert akkor sem kérdezik meg mi bánt, ha nyíltan sírsz az utcán és direkt bele nézel a szemükbe! Olyan viccesek mind! Félnek a mosolyoktól, a kedvességtől, a szeretettől... Hát nem viccesek?! Én meg bátran mosolygok, kedves vagyok, ha az akarok lenni és szeretek is rengeteg sok mindenkit - habár itt el kell ismernem, nem mindenkit nyíltan- ! Most pedig össze-vissza kesze-kusza dolgokat írok halomra, csak mert hangulatom különös módon ilyen formán akar megnyilvánulni a fizikaiban....
Hogyan? Így. Miért is gondolkodni ostobaságokon?! Csak élvezni kell mindent, minden pillanatban, hogy hogyan, ahogy jól esik ! (:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése