Míg bírja a májam....

Gondolataim kuszák most,

hiányod alkoholjától rímet hányok

a falra, arra a fehérre, 

ami legalább annyira semmitmondó, mint te.

Lefolyik a padlóra, ahová te juttattál 

és most ím önnön hányásomban 

fetrenghetek hosszan...

Ez aztán a "totál metál",

meg a rock'n roll bébi... !

Csak közben elfelejtünk élni...

Nem akarlak látni, tűnj el!

Tűnj el belőlem, az emlékeimből, a fejemből!

Tégy úgy, mintha nem léteznél és nem is léteztél volna soha,

úgy is csak én vagyok az egyetlen ostoba,

aki nem tud átlépni rajtad,

aki évekig is csak hallgat,

hátha megszólalsz.

Miért szeret beléd mindenki

és miért tudnak aztán könnyen feledni

mégis, majd úgy bánni veled mint egy baráttal?

Nálam miért kezdődik minden háttal,

fordítva, miért az eleje a vége

az én végtelen történetemnek?

Miért lettél a barátom előbb, mint a vágyam,

miért engedted, hogy reménykedjem és vággyam?

Hát hiányod hányásában hiába hánykódom,

hogy rám nézz, hogy észre végy nincs már több módom?!

Nekem nem elég, ha szánsz,

fetrengj a bűntudatban!

Nekem nem elég ha vágysz,

kínlódj a hiányomban!

Nekem nem elég, hogy szenvedsz, 

kell, hogy boldog legyél...

Hogy velem, vagy nélkülem...Nem bánom, feledj!

Lépj át rajtam, vagy taposs is meg!

Bármit megtehetsz,

ha nem szeretsz!

Akkor már mindegy nekem, 

csak ne mosolyogj rám olyan kedvesen

bárgyún, ahogy szoktál!

Nem akarom többet látni azután, hogy megkínoztál!

Csak tedd meg végre! Öld ki belőlem az utolsó szikráját 

is a szimpátiának és menny tovább!

Legyél boldog, ha nem szeretsz, 

aztán vághassak magamon eret

-persze képletesen-

és bondhassak pezsgőt, hogy "Édesem,

legalább te boldog vagy!"

Hisz "érte megérte", ahogy a dal mondja,

így lettem én is végleg  alkoholista.
Iszom literszámra hiányod borát,
idehányom eléd e rímeknek sorát

míg bírja a májam.....