Köszönetnyilvánítás!! ((:

Szép szavakat szanaszét szórni szívetekben szánt szándékkal..
Ritkán találnak meg olyan szavak, melyekkel pontosan ki tudom magam fejezni, túl ritkán ahhoz, hogy dátumhoz kötve meg tudjam őket erőszakolni, csak ma, csak nekem hódoljanak, mert köszönetet szeretnék mondani! Nem, ezek a szavak nem befolyásolhatóak még általam sem, bár néha szeretném ezt hinni...
Épp ezért álljon most itt a hála pőrén, közönségesen, a lehető legnyersebb formában, ahogy lelkem húrján megpendült éppen most és majd akkor, mikor leütöm az utolsó karaktert is.
   Elindultam egy úton egyedül, csupaszon, mezítláb, csomagom semmi: elhagytam vagy megőrzésre otthagytam valakinél, akire nem emlékszem már...Nem volt nevem és a világ melybe indultam úgyszintén névtelen volt, rajta senkik játszottak színházasdid, s most szerepet osztottak ím nekem is. A forgatókönyvet azonban nem kaptam meg, a szereposztás kusza, csak jönnek-mennek a színészek benne, kiknek emléke arc nélküli névvé fakul a pillanatokban. Néha olybá tűnik e darab céltalan,  mint az óvodában majd lebontjuk a díszletet, ha felnövünk és elkezdünk élni, igazán élni...De ez is csak egy pillanatig tart, nem tovább. Ami őszinte, mély és igaz, az itt mind egyetlen pillanat. A játék nem állhat meg, saját történetében mindenki főszereplő és nincs ideje eltűnődni az egész darab értelmén. Mert minden mindennel összefügg, ami hat rám, hat valaki másra is, hatunk egymásra és néha kivételes emberekkel, kivételes esetekben feloldódhat lelkünk egymásban, találunk valamit, ami mindkettőnkben Egy, ami legalább annyira Te vagy, mint amennyire Én vagyok. Adok-kapok adsz és kapsz, aztán továbbállsz, valamit magadból otthagysz bennem és én is neked adok valamit magamból, ez igaz akkor is, ha nem tudatosul egyikünkben sem. Kicsit mindig meghalsz, mikor benned él már csak tovább és kicsit te is tovább élsz ott benne. Azért amit kaptál cserébe adtál is magadból egy lángot, egy sóhajt, egy emléket, valamit, ami akkor és ott, Neki Te voltál, amit számára jelentettél. Ilyen formán megmerítkezünk számtalan lélekben és belefulladunk újra meg újra, aztán tovább élünk mégis, kicsit mindig másképp,  mindig újabb sajgó sebeket szerezve magunknak és másoknak, mert ez túl végtelen ahhoz, mintsem megállapodhassunk egy helyen, bármennyire is szeressük azt.
   Meggyőződésem, hogy valamikor a múltban mindannyian hatalmas teli bőröndökkel vártuk, hogy útnak indulhassunk, de ide semmit sem hozhattunk magunkkal azokból, így szétosztottuk megőrzésre azt amit nem akartunk elveszíteni. Adtam neked, meg neked és neked is és biztosan volt, amit Te bíztál énrám. Azután búcsút intettünk, hogy egy új szerepben, új nevekkel, újra felfedezzük egymásban a kincseket, amiket elrejtettünk, hogy megtanuljunk egymástól szeretni és gyűlölni, küzdeni és feladni, hinni és cáfolni...
Hogy feloldódjunk egymásban, a pillanatokban, a csöndben, az esőben, az érintésben...
Mert szeretni szavak nélkül szabad! Mert neked legalább annyira nincs neved, mint amennyire nekem sincs, mert mindenem amim van az ugyanannyira a tiéd is, mint amennyire te is egy vagy mindabból, ami fontos számomra.... Mert igaz minden szó, amit sosem mondtam neked és hitelt veszít mind, amit kimond a száj...
Most mégis, mégis leírom és kérem, hogy higgy benne, kimondom akkor is ha nem hallhatod, mert ez az egyetlen szó, amivel kifejezésre juttathatom valamelyest, mit érzek irántad, meg irántad és irántad is, mindnyájatok iránt: Szeretlek!
   Szerettem volna szép szavakkal százféle szólamban köszönetet mondani, mégis ugyanazzal az egy szóval tudom kifejezni a hálámat feléd, meg feléd, meg feléd is, mindnyájatok felé: Köszönöm! Szívem minden szeretetével köszönöm!