Zöld volt...

Köszönöm, tisztában vagyok vele, befejezheted! Hiába kattogsz, vádolsz, bánkódsz, nem mindegy? Elmúlt! Mit akarsz még? Nem, nem tudom visszatekerni az időt, sajnálom! Illetve, annyira nem is! Ha visszamennék, ugyanúgy hibát-hibára halmozva eljutnék a pontra, ahol most vagyok. Megint tévednék, remélnék, boldog lennék, aztán csalódnék, fájnék, sírnék, zokognék, megtörnék, összeforrnék, remélnék, csalódnék, vágynék, félnék...Nem! Meg nem ismétlem az egész sort újra! Éppen jó már valahol az ezredik remélek, félek, feladom, küzdök sor közepén lenni, köszönöm! Ha már visszamehetnék, oda mennék, ahol még el sem kezdődött. Igazad van. Hazudok. Sosem tudnám megtenni. Mazochizmus? Talán. Hűség? Inkább. Önzőség? Minden bizonnyal. Mit tehetnék? Ilyen vagyok. Nem, a legkevésbé sem erőltetem meg magam, azért, hogy megváltozzak. Hazudok. Megint.Vért izzadok és lassan már nyálam sem marad, hogy szembeköpjem a sorsot. Elfogyott. Elfogytam. Váz. Üres. Hideg. Reményekkel, álmokkal, érzelmekkel, szeretettel, boldogsággal, várakozással, hittel teli léggömb. Zöld volt. Annyira zöld. Kipukkant. Halott remények, álmok,érzelmek,szeretet,boldogság,várakozás, hit. Szétloccsantak az aszfalton.Kellemetlen. Nekik leginkább. Mert élnek még. Szétfröccsenve, folyva, loccsanva, összekutyulva. De élnek. Ott. A földön. Megtaposva. Nem múltak el. Tudom. Megint hibázok. Sajnálom. A tű? Talán az én kezemben volt. Talán én szúrtam ki a léggömböt. Talán nem is tudtam róla. Talán megragaszthatnám. Ha tudnám hogyan. Ahogyan kilyukasztottam, úgy nem tudom megragasztani. De én egysíkúan látom ezt. Csak azt az utat ismerem, ami a halálba vitt már egyszer. Csámpás is vagyok. Megbotlok a saját lábamban. Számtalanszor. Nem tanulok. Nem értem. A másik út, hogy nem teszek semmit. A lufi nem fogja magát összeragasztani, abban biztos vagyok. Zöld még. Annyira zöld. Kifakul. Majd. Egyszer. Hamarosan. Elfelejtem? Nem akarom. Fájni fog. Megint. Az is. Hurrá!