Adidas cipőmben

Most a lépteim tompa csendek 

és nem tudom, hogy tőled el,
vagy feléd visznek majd.
Most a lépteim sebek lesznek,
mint a méh, ha megtalál szúrni
ő meghal, de neked fáj a csípés.
Most a lépteim szavak lesznek,
amik ott hallgatnak mélyen benned.
Nem volt muszáj Hubit venned,
de akkor már húzóra!
Úgyse voltam józan mióta...
De az is lehet, hogy csak innom kéne,
meg elszívni egy cigit, bár nem szoktam,
talán ideje lenne!
Meg másik cipőt, ruhát húzni,
olyat amiben nem ismersz rám,
ha szembejövök, csak
hogy ne kelljen kínosan félre pillantani
ne ad'j Isten köszönni, mintha
minden úgy alakult volna.
Most a lépteim visszavisznek,
hozzád a múltba, megcsap az
illatod. Egyszer hozzám került
a pulcsid és zacskóba tettem,
Tesco-sba, nehogy kiszellőzz belőle.
Most a lépteim helyek lesznek,
hinták, homokozók, havas dombok,
amin lefelé csúsztunk.
Lefelé csúsztunk amúgy is, csak
nem tudtad se te, se én.
Mert ha tudtuk volna az elején..
akkor sem lett volna másképp.
Azt hiszem nem.
Néhány csapda elkerülhetetlen.
Akkor raszta voltam, nem sokáig
és azt hazudom, nincs közöd hozzá,
hogy kibontottam. Pedig hányszor
nyafogom, hogy már a derekamig érne.
Most a lépteim józan ész lesznek,
nem szenvedés és tavaly tél
és nem a már úgyis mindegy sebek
nyalogatása, amit ki tudja ki hord
kettőnk közül.
Most a lépteim már melletted el
és soha nem hozzád visznek,
utat tévesztek, vagy célt,
vagy mind a kettőt, a lényeg,
hogy semmi nem változik.
Vagy pont az, hogy túl sok minden.