Felveszem a kedvenc feszes fekete farmeromat, tudom, hogy
ezért megőrülnek. A hajamat kibontva hagyom, kis csigákat sütök a végeiből,
frissen illatosan omlik vállamra. Szemeimet kihúzom, tudom nem szeretted, de Te
úgy sem látod. Felülre finoman dekoltált sötét pulóver, éppen annyira feszes,
hogy még nem kihívó. Utcára megyek, így szétnézek kabátügyileg. A párducpöttyös
prémes már rég volt rajtam, túl nőiesnek találtam, ma mégis ebbe bújok bele.
Indulnom kéne, gyorsan belebújok a csizmámba, aztán félúton meggondolom magam. Ma vehetek magassarkút, ma nem számít mennyivel vagyok magasabb, ma nem mérnek hozzád.
Tükörbe nézve az összkép tökéletes. Tökéletesen idegen. Épp így akartam.
Mind megbámulnak. A vonaton a szemben ülő huszonéves srác, a Keletinél a nagy tömegből tekintetek sokasága, a metrónál az ellenőrök és a heringjárat három megállója alatt a Deákig legalább hárman keresik velem a szemkontaktust a többiek óvatosan oda-oda sandítgatnak. A villamoson megszólít egy srác, van e zsebkendőm, aztán beszélgetést kezdeményez. Lerázom. Nincs kedvem. Ahogy gondoltam, mindenki észrevett. Látnak egy csinos csajt, sőt talán egy szép nőt. Idegenül cseng a nő szó, mégis talán ők ezt látják. Ezt mind.
Megtetszik a jelmezem, közelebb jössz, aztán megbánod. Eddig jutsz. „Tetszel.”
Szeress! Szeress, mikor kócos vagyok és nyűgös! Szeress, mikor óriási kötött pulcsiban, piros nózival vacogok a hóesésben! Szeress, mikor vörösek a szemeim a sírástól! Szeress, mikor butaságokat mondok, aztán piros pozsgássá színezi arcomat az önfeledt kacagás: „hihihi”! Szeress, mikor velőt rázóan őszinte vagyok és óriási szemekkel figyellek téged! Szeress, mikor nem is látsz a sötétben, csak hozzád bújok és hajam mellkasodat csiklandozza.
Szeress, mikor nem látod az arcomat, a hajamat, az alakomat, a feszes farmert, a sminket, a parfümöt..! Szeress engem! Szeresd a szőke kis manót, teli kétségekkel, butaságokkal, vágyakkal, álmokkal törekvésekkel külső és belső hibákkal! Szeresd azt a tökéletlen kis lényt, aki a sötétben hozzád bújva láthatatlan, de szívdobogásából tudhatod, hogy Ez a tökéletlen kis lény a Te tökéletlenségeddel kompatibilis és érted kalimpál a szíve!
Indulnom kéne, gyorsan belebújok a csizmámba, aztán félúton meggondolom magam. Ma vehetek magassarkút, ma nem számít mennyivel vagyok magasabb, ma nem mérnek hozzád.
Tükörbe nézve az összkép tökéletes. Tökéletesen idegen. Épp így akartam.
Mind megbámulnak. A vonaton a szemben ülő huszonéves srác, a Keletinél a nagy tömegből tekintetek sokasága, a metrónál az ellenőrök és a heringjárat három megállója alatt a Deákig legalább hárman keresik velem a szemkontaktust a többiek óvatosan oda-oda sandítgatnak. A villamoson megszólít egy srác, van e zsebkendőm, aztán beszélgetést kezdeményez. Lerázom. Nincs kedvem. Ahogy gondoltam, mindenki észrevett. Látnak egy csinos csajt, sőt talán egy szép nőt. Idegenül cseng a nő szó, mégis talán ők ezt látják. Ezt mind.
Megtetszik a jelmezem, közelebb jössz, aztán megbánod. Eddig jutsz. „Tetszel.”
Szeress! Szeress, mikor kócos vagyok és nyűgös! Szeress, mikor óriási kötött pulcsiban, piros nózival vacogok a hóesésben! Szeress, mikor vörösek a szemeim a sírástól! Szeress, mikor butaságokat mondok, aztán piros pozsgássá színezi arcomat az önfeledt kacagás: „hihihi”! Szeress, mikor velőt rázóan őszinte vagyok és óriási szemekkel figyellek téged! Szeress, mikor nem is látsz a sötétben, csak hozzád bújok és hajam mellkasodat csiklandozza.
Szeress, mikor nem látod az arcomat, a hajamat, az alakomat, a feszes farmert, a sminket, a parfümöt..! Szeress engem! Szeresd a szőke kis manót, teli kétségekkel, butaságokkal, vágyakkal, álmokkal törekvésekkel külső és belső hibákkal! Szeresd azt a tökéletlen kis lényt, aki a sötétben hozzád bújva láthatatlan, de szívdobogásából tudhatod, hogy Ez a tökéletlen kis lény a Te tökéletlenségeddel kompatibilis és érted kalimpál a szíve!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése