Játszótér

Mikor kicsi voltam... Sablonos kezdés. Aztán nem folytatódik olyan sablonosan, mert bár mindannyian így kezdjük "kicsiként" aztán "nagyok" leszünk. Ez a sztenderd, a sablon.Nos, én kicsi is maradtam. Mindennapi izgalmak. Persze, nem ide akartam kilyukadni! Tehát:
Mikor kicsi voltam, imádtam hintázni! Emlékszem, mennyit hisztiztem mikor anyu úgy határozott, ideje megtanulnom egyedül hajtani, ő nem lök többet. Valahol éreztem, ez már egy rossz dolog kezdete. Az első alkalom volt,mikor megtapasztaltam milyen ha senki nem segít. Magam kellett ráéreznem, hogyan hozhatom mozgásba a nyikorgó, láncon fűggő repülést. Micsoda kettősség! Láncra függeszteni a szabadságot... Tipikus ember-alkotta játék! És én imádtam! Lendítettem a lábamat és hátradőltem, aztán zuhanás és újra fönn, egészen picire húztam magam, lábak hátra test előre..
"Előre,hátra,előre,hátra.. Látod Vanduska?! Megy ez egyedül is!" Imaként kántáltam aztán: "előre,hátra,előre.." Micsoda bűvös varázslata ez az életnek.
Akkor, azon a láncon lógatott repülésen, szabadnak éreztem magam. Első alkalom volt,hogy nem lökött senki, én irányítottam.. Legalábbis ezt hittem. Angyal voltam,aki az ég felé tör. Persze a lánc nem tűnt el és igazán sohasem lettem szabad. Milyen angyal repül láncokkal a hátán?!
Hiába törtem egészen föl, minden újabb lendületvétel erejét vesztette, minden "fölfelé"-t egy "lefelé" követett. Fönt,lent,fönt,lent... Micsoda beteg szerelem volt ez, ami 5 évesen született köztem és a hinta között. A bizonytalanság, a zuhanás a félelem, hogy mi van ha kiesel a hintából.. És ki is estem. Nem akkor és ott, de kiestem. Lehorzsoltam az orromat, vérzett és csípett. Emlékszem, sírtam. Nagyon fájt. Kivetett magából, ő aki megtanított repülni és akit ennyira szerettem. Ledobot, véreztem és sírtam. Hazudott nekem. Repülni tanított, szárnyakat ámított a hátamra, de nem voltak szárnyak! Láncok voltak, s ledobtak ők is.
 Sohatöbbet nem szabadott volna hintába ülnöm, hiszen annyira fájt. Mennyi szép mászóka és csúszda várt rám körös-körül, mennyi homokvár, amit soha nem építettem meg..!
Több mint egy évtized telt el azóta. Ha szomorú vagyok, ha teli van a lelkem, vagy ha túl üres.. Elsétálok a legközelebbi játszótérre és felvszem a "szárnyaimat"....
Sokan kinövik a hintákat. Magasak lesznek, leér a lábuk és nem tudnak többet repülni. Megutálják az egészet. Mint mondtam én nem sosem lettem "nagy", megragadtam a történet elejénél:  "Mikor kicsi voltam....."